We Love Budapest: Hogyan lett bárzongorista? Hogyan került kapcsolatba ezzel a különleges világgal?
Fűzy Gábor: Polgári családban nőttem fel a Lövölde téren, volt egy zongoránk. A bátyám tanult rajta játszani, de úgy érezte, elege van a klasszikusokból, így elment egy bárzongoristához tanulni. Én ötéves kisgyerekként hallottam, mikor otthon a barátainak és a családnak elkezdett játszani. Eközben én ott sertepertéltem, bebújtam a zongora alá, és mikor egy érzelmes dalt hallottam, sírva fakadtam, annyira hatott rám már kissrácként is ez a zene. Később megkérdezték, hogy mi leszek, ha nagy leszek, én pedig azt mondtam, hogy bárzongorista. Anyám nagyon támogató volt, mert a családban volt zenész, énekes, színész is az ő oldaláról. Először klasszikus zenét tanultam, aztán rájöttem, hogy én tánczenét szeretnék tanulni. A bátyámnak volt egy barátja, aki tánczenész volt, remek zongorista, ő tanított meg, hogyan játsszak.
WLB: Mennyiben kell másképp játszani a klasszikus darabokat és a tánczenét?
F. G.: A tánczenében sokkal több szabad kezet kapok, mint egy klasszikus darabnál. Van egy dallamvilág egy hozzá tartozó harmóniavilág, ami a dallamot támogatja, és ezt a saját érzéseimnek megfelelően adaptálom. Először mindenkinek meg találnia a saját stílusát. Valakinek el kell magyaráznia, hogy van egy swingritmus[speciális 4/4-es lüktetés – a szerk.], tulajdonképpen ez az alap. A különböző táncoknak (keringőnek, slowfoxnak, swingnek, rumbának, szambának) saját ritmusképlete van, a számot úgy kell eljátszanom, hogy abban a ritmus is benne legyen.
WLB: Hogyan került bele a tanulóévek után a szakmába? Milyen volt az első munkahelye?
F. G.: Akkoriban Budapesten az OSZK, vagyis az Országos Szórakoztatózenei Központ foglalkozott a szórakoztató zenével és annak képzésével. Ha valaki zenélni szeretett volna, akkor annak tanulnia, vizsgáznia kellett. Ma már ez nincs így, pedig jó lenne egy alapszintű elvárás, hogy ne egy milliárdos gépezet dolgozzon csak, miközben az előadó sokszor annyit tesz hozzá a produkcióhoz, mint bárki, aki bejön az utcáról. Nagyon komoly oktatásban vettem részt, 4-5 évig, persze teljesen más jellegű képzést kaptam, mint amihez a Zeneakadémián lehet hozzájutni. Kezdőként a pestlőrinci Hazafias Népfront klubhelyiségében volt egy formáció, amiben zenéltem, haknikat vállaltunk, de mindenképpen bárban, az éjszakában akartam dolgozni, ez a világ vonzott. A 60-as évek elején, mikor a zenei képzés után levizsgáztam, az Országos Szórakoztatózenei Központ annak rendje és módja szerint kiközvetített egy helyre. Így lett az első hivatalos munkahelyem egy budakalászi sarki kocsma, a téglagyár és a lenfonó között. A vendégkör is ehhez igazodott.
WLB: Hogyan képzeljük el az indulást? Nyolc óra munka után megjelentek a melósok, elkapta őket a zene különleges atmoszférája, és mindenki megszelídült tőle?
F. G.: Nem szelídültek meg, sőt, az első pár nap után majdnem kirúgtak a munkahelyemről. A lehető legjobbat akartam nyújtani, az OSZK-s vizsgaanyag legjavából válogattam. Ez örökzöldekből állt, amelyek között sok amerikai szám is volt, így a budakalászi kocsmában elkezdtem a közönségnek Gershwin-dalokat játszani. Nos, ezek nagyon szépek, de nem odavalók. Néhány nap után odajött hozzám egy bácsi, és azt mondta: „Öcsi, ez valami hülyeség. Valami értelmes dolgot is tudsz játszani?” Kérdeztem tőle, hogy mit szabadna. Azt mondta: „Mit tudom én, Legyen a Horváth-kertben Budán!” Tulajdonképpen ezzel meg is mentett, mert így lassanként megtanultam, hogy mindig a vendégnek játsszak.
WLB: Mikor szerezte meg azt a magabiztosságot, hogy érezte a közönség reakcióit?
F. G.: Rövid idő elteltével elkerültem Kecskemétre, az Aranyhomok Szállodába. Ez már egy igazi bár volt, ahol egy dobos kollégával dolgoztam 3 évig. Az ember – ha akarta, ha nem – megtanult a vendégeknek megfelelni, mert ha tetszett, akkor jöttek, ha nem, akkor nem jöttek. Fontos, hogy olyasmit játsszak, ami tetszik nekem, és figyelnem kell azt is, hogy mit szeretnek. Ma már mindent látok, ami a bárban történik. De először el kellett jutnom oda, hogy ne a kezemet figyeljem, hanem a vendégeket, és azt, hogy mi lenne az, ami nekik tetszene.
WLB: A bárzenének elképesztő hangulata van, viszont manapság egyre kevesebb helyen lehet részünk benne. Miért lehetett korábban népszerűbb ez a műfaj?
F. G.: Nem volt más szórakozási lehetőség. Mehettek az emberek presszóba, kocsmába. A legtovább pedig mindig az éjszakai bárok voltak nyitva. Mindig a futó slágereket kellett játszani, de ismerni kellett régi dalokat is. Hiányosság, hogy nem igazán pártolják, nem is tanítják a magyar régi dalokat. Pedig az érzelmek mindig ugyanazok, bár más szavakkal fejezzük ki őket, a lényeg ugyanaz: gyere, bújj hozzám, érjünk egymáshoz! Franciaországban a hagyományos zenei világ a sanzon. A magyaroknak is sok sanzonjuk van, csak nincs a szóra megfelelő kifejezés. A sanzon olyan dal, aminek értelmes szövege van, hatni lehet vele, érzelmeket fejez ki. Borzasztó nagy feladatnak érzem azt, hogy életben tartsak olyan nótákat, dalokat, amiket ha én nem játszom, akkor kiesnek, nem fogja ezeket senki megtalálni. Maga a műfaj nem marad meg másképpen, csak hogyha valaki aktívan űzi, ebben érzem a saját felelősségemet is. Szerencséje ennek a műfajnak, hogy felébredt a nosztalgia a régi dolgok iránt. A mostani fiatalok mikor a nagyszüleiknél nyaraltak, Karádyt, Szécsi Pált, Máté Pétert, Cserháti Zsuzsát hallgattak. Élőnek hat a zenéjük, mert van, aki eljátssza. Ha nem lesz, akkor meghalnak.
WLB: Evezzünk egy kicsit könnyedebb vizekre! Milyen volt a korabeli bárvilág, éjszakai élet? Hol lehetett igazán jó műsort hallani?
F. G.: A belvárosban, az olyan jobb hotelekben, mint, mondjuk, a Gellért Szálló vagy a Royal Szálló, színvonalas műsor volt, a Béke Szállodában működő Kupolában pedig nagyzenekari produkció is várta a vendégeket. Néhány utcára tőlünk még ma is működik a Miniatűr Bár, akkoriban egy fantasztikus zongoristájuk volt, Torma Rudolf, remek műsort adott. A kisebb helyek, a Jereván vagy a Tavasz Bár olcsóbb kategóriát képviseltek az éjszakai világban. Általában azok a bárok, amik pályaudvarok környékén voltak, kevésbé drága szórakozást kínáltak a vidékről özönlő embereknek.
WLB: Volt azért ennek az elegáns közegnek egy kevésbé fényes oldala is. Milyen volt az egykori alvilág, és mit érzékelt belőle egy bárzenész?
F. G.: Tiltották, de eltűrve azért működött a prostitúció. Azoknak az embereknek, akik akkor részt vehettek ebben az üzletben, híreket, információkat kellett cserébe nyújtani, beépíthetőek, megvásárolhatóak voltak. A fényes világnak valóban akadt árnyoldala. A lányok viszont, akik a jobb helyeken megfordultak, pénzért azt az érzést teremtették meg annak, aki fizetett, mint egy igazi barátnő. Utaztak Magyarországra olyan külföldiek vagy a 70-es évektől már nagyobb számban disszidensek is, akik éltek-haltak ezért az illúzióért. Ha nem először jöttek Magyarországra, tehát ha megvolt a lányokkal az ismeretség, akkor a hölgyek kimentek az illető elé taxival a repülőtérre, nem szállodába, hanem a saját lakásukba vagy bérlakásba vitték, tudtak idegen nyelveket, jól tudtak kapcsolatot teremteni, tudták, hogy védekezni kell. Egy jobb bárnak megvoltak az ilyen jellegű munkatársai is, de stabil, megbízható taxisok is tartoztak a helyekhez, hiszen a bár, a program és a hölgyek remek hangulatot teremtettek, nem lett volna jó, ha az est végén egy taxis rontja el mindezt azzal, hogy rosszul váltja a pénzt, vagy rosszul ad vissza. A lányok 99 százaléka egyébként nagyon szomorú háttérrel rendelkezett, nem jószántából lett az, ami. Én nagyon tiszteltem őket, azzal együtt, hogy mindig tartottam bizonyos távolságot.
WLB: A többi bárzongoristával milyen volt a viszony? Ismerték egymást?
F. G.: Tudtuk, hogy ki mit játszik, általában azért valaki mindig földobott valami újdonságot. Remek zongoristakollégám volt például Kóródi Iván, kiváló zenész, volt saját szerzeménye is, amiből sláger lett az éjszakában. Az éjszakában egyébként más dalok működnek, mint nappal. Annak idején például a Táncdalfesztiváloknak mindig voltak termékeik, de nem biztos, hogy az éjszakában is sláger lett belőlük. Az éjszakának voltak saját slágerei, ebben benne voltak a letűnt idők gengsztervilágából fönnmaradt dalok, például a Most jöttem én Vácról. Az éjszakában dolgozók világa is egészen más. Ők általában olyan emberek, akik akkor vannak elemükben, mikor más alszik. Én nappal alszom, és éjjel vagyok a topon a lelkemben. Bagoly típus vagyok egyébként is, így az éjszakai életnél jobb választás nem lehetett volna számomra, és egyébként is nagyon szeretem, amit csinálok.
WLB: Én nappali emberként azért egy kicsit veszélyesebbnek, keményebbnek képzelem el ezt a világot. Volt olyan helyzet a hosszú karrierje alatt, amikor veszélyben érezte magát?
F. G.: Mindig voltak konfliktushelyzetek, és mindig az üzlet vezetőjétől függött, hogy ezt hogyan kezeli. Nem az a megoldás, hogy szétválasztom a feleket, mikor már verekszenek, hanem az, hogy megelőzöm, hogy verekedjenek. Ez nem egy egyszerű feladat, és régen sem volt az. Évekig volt saját helyem, ismerem ezt a világot. Tudtam, hogy kiket nem lehet egymás közelébe ültetni, mert előbb vagy utóbb konfliktus lesz belőle. Persze fontos, hogy az ember időben szóljon, és legyen tekintélye is annak, aki szól. Tehát ha én odamentem valakihez, mert, mondjuk, elaludt az asztalánál, és finoman megkértem, hogy legyen szíves elindulni hazafelé, akkor elnézést kért és távozott. Nem voltak ezek könnyű emberek. Olvasta Dezső Andrástól a Maffiózók mackónadrágban című könyvet? [a magyarországi szervezett bűnözés történetét mutatja be a 70-es évektől – a szerk.] Nos, én mindenkit ismertem, aki abban a könyvben szerepel.
WLB: Izgalmas, hiszen egy egészen másik, hétköznapi oldalát ismerte meg azoknak az embereknek, akikről ebben a könyvben olvashatunk…
F. G.: Az egyik helyen, ahol üzemeltető voltam, az akkori feleségem pedig a bárt vitte, megjelent egy ismert bűnöző, és mondta, hogy ő mindenütt ingyen iszik. Erre azt mondta neki a feleségem: „Legyen ez a hely, ahol te úr vagy, és fizetsz.″ Ez hatott rá, meg akarta mutatni, hogy úriember. Van egy mezsgye, amit ha átlépnék, akkor bűnöző lennék. Én sosem segítettem a bűnözésben és annak a palástolásában, de nem mentem árulkodni a rendőrségre sem, mert nem az én dolgom. Én nem akartam bűnöző lenni, én zenész akartam lenni.
WLB: Az előbb említette, hogy nemcsak bárzongorista volt, hanem saját üzletet is üzemeltetett. Milyen volt ez az időszak?
F. G.: Mikor az Aranykéz utcai Pipacs Bár megszűnt, akkor dobos kollégámmal, Cseke Lászlóval, akivel 26 évet dolgoztam előtte a Pipacsban, illetve mindkettőnk családjával együtt 92-ben megnyitottuk a Kis Pipacsot a Magyar utcában. Nagy dolog volt akkoriban egy magánbár, mi 98-ig dolgoztunk együtt a Kis Pipacsban. Aztán a Piros Pezsgőhöz közeli Papillon Szálló picike bárját béreltem az akkori feleségemmel. Így 98 után is továbbvittem az addigi báros vonalat, állandóan őrületes telt ház volt, részben azért, mert annyira picike volt a hely. Onnan kerültem aztán ide, a Piros Pezsgőbe, először üzemeltetőként, most pedig hetente kétszer bárzongoristaként dolgozom.
WLB: Milyen volt a legizgalmasabb este, amire legszívesebben emlékszik vissza?
F. G.: Régen egy öreg mondta nekem, hogy nappal semmi nem történik, éjszaka minden megtörténhet. Mondok egyetlen példát. Sokáig dolgoztam a Búsuló Juhászban, ahova akkortájt, még jóval a rendszerváltás előtt, jóval hígabb közönség járt. Bejött egy szerb diplomata aktatáskával. Ez abban az időben történt, mikor Jugoszlávia nem volt annyira a barátunk. Kinyitotta a táskáját, volt benne dollár, márka és jugoszláv dinár. Kért tőlem dalokat, ezeket én ismertem, eljátszottam, kaptam érte dinárt. A pincérek viszont nem akartak dinárt elfogadni. Másnap bementem a Gellért Szállóba, ahol lehetett pénzt váltani, beváltottam az egészet, és kiderült, hogy annyit kaptam, amennyi egy munkás hathavi fizetése. A pincérek majdnem elájultak. Az éjszakában előfordulhat az is, hogy valaki bejön egy szórakozóhelyre egy zsák pénzzel. Volt egy vendég, akit Rongyos bárónak hívtak. Ipari rongyokat gyűjtött, feldarabolta és géptörléshez külföldre eladta ezeket. Teljesen legális volt, amit csinált, és milliárdos lett belőle. Néha úgy érkezett, hogy minden zsebében volt egy köteg pénz, vagy százezer forint. Ezért mondom, hogy az éjszakában minden előfordulhat, meg annak az ellenkezője is.
WLB: Biztosan hírességek, színészek is látogatták a helyeket. Kikre emlékszik szívesen?
F. G.: Az összes színész, az összes élvonalbeli sportoló, az összes cirkuszművész, zenészek. A Búsuló Juhászba rendszeresen bejárt hozzám a Kossuth-díjas dzsesszmuzsikus, Szakcsi Lakatos Béla és a híres dobos, Lakatos Pecek Géza.
WLB: Mostanra azért sok minden megváltozott az éjszakában. Ön még most is zongorázik, de szolidabb közönségnek. Milyen most itt, a Piros Pezsgőben az élet?
F. G.: Szerdán és csütörtökön játszom a Piros Pezsgőben, 6 órát, ami elég sok, merthogy nem vagyok képes közben megállni. Ha megállok, akkor elveszítem azt a hangulatot, amit addig felépítettem. Állandóan figyelem a közönséget, és állandóan igyekszem nekik, nem magamnak játszani. Nagyon szeretem a munkámat, ez az, ami éltet. Nincs olyan betegségem, problémám, amit nem tudok azonnal kizongorázni magamból. Ameddig élek, addig valószínű, hogy csinálom, és valószínű addig élek, ameddig csinálni tudom.
Éjszakai élet
Piros Pezsgő Piano Bár
Hely adatai
Ha fülledt eleganciára és egy olyan helyre vágyunk, ahol élő zene szól (ami a mai bárokban elég ritka), méghozzá a város egyik utolsó bárzongorista kezei alól, akkor kétségtelen, hogy a II. kerületi Piros Pezsgő Piano Bárra esik a választás.
