Kereken 80 évvel ezelőtt zajlott le a magyarországi holokauszt, amelynek emlékezetét bemutató kiállítás nyílik április 17-én a Magyar Nemzeti Galériában, és július 21-ig látható.
2001 óta minden év április 16-án a holokauszt magyarországi áldozatainak emléke előtt tisztelgünk, és rájuk emlékezünk. Arra a kérdésre pedig, hogy miért pont ezen a napon, viszonylag egyszerű válasz adható: mert nem sokkal az ország német megszállását követően, 1944. április 16-án kezdődött el az első gettók és gyűjtőtáborok felállítása. Bár ahogy arra a kiállítás nagyon helyesen kitér, a folyamat már 1920-ban elkezdődött a numerus claususszal, amivel még csak az egyetemre felvehető zsidó hallgatók létszámát kívánták korlátozni, bár az ügyes fogalmazás konkrétan nem nevezte meg őket, de tudni lehetett, hogy rájuk vonatkozik. Ezt aztán még négy zsidótörvény követte: 1938-ban, 1939-ben, 1941-ben és 1942-ben, egyre szűkebbre szabva a jogaikat, a lehetőségeiket meg a mozgásterüket, és egyre nagyobb billoggal ellátva őket.
A magyar hatóságok nagyon gyorsan cselekedtek, egyre-másra épültek ki a gettók, és jelölték ki a csillagos házakat, majd a vidéki zsidóságot rövid idő alatt, május és július között vonatvagonokra pakolták és a haláltáborokba küldték. Több százezer emberből mindössze néhány tízezer tért csak vissza. Bár július elején Horthy leállíttatta a folyamatot, a sikertelen kiugrási kísérletet követően a nyilasok kapták meg a hatalmat, ők pedig nemcsak folytatták, de fel is gyorsították a zsidóság likvidálását. A vidék után a főváros is elszenvedte ugyanazt az embertelen borzalmat.
A Magyar Nemzeti Galéria április 17-én megnyíló, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltárral közös kiállítása, amely július 21-ig tekinthető meg, a holokausztot megélt és jórészt túlélt alkotók munkáiból válogat. Nem mindegyikükből lett végül nagy művész, még ha annak is készültek, és nem is maradt mindenki a háborút követően abban a szülőhazában, amelyik ellenük fordulva megbélyegezte őket, meggyilkolta a családtagjaikat, rokonaikat, barátaikat meg ismerőseiket. Akiket gyakran a szomszédjuk árult el. De azért akad köztük ismerős név is, mint a festő Kádár Béla, vagy mint a szintén festő és grafikus Bálint Endre és Gedő Ilka.
A kiállítás különlegességét erősíti, hogy az itt látható munkákat, hiába van az alkotók között neves művész is, még nem láthatta a nagyközönség, ilyesfajta gyűjtésben pedig, mint a Nemzeti Galéria kiállítása, végképp nem. A műveket kivétel nélkül holokausztot elszenvedett emberek készítették, a nagy többségük túl is élte azt. Bár a kiállítás is többféle csoportba sorolja be a műveket, azokat az alapján is lehetne csoportosítani, hogy mikor és hogyan készültek. Egy részük még a háború és a holokauszt alatt, másik részük pedig már utána, visszaemlékezések alapján. De olyan is akad, ami ugyan a gettók és haláltáborok felszámolása után készült, már a béke éveiben, mégis volt előzménye, amit a koncentrációs tábor őrei megtaláltak és elpusztítottak.
A kiállított munkák elemi erővel és brutálisan hatnak,
legalább úgy, ahogy a nácik számoltak le a zsidósággal. Bár a trauma feldolgozása és a traumatizáltság enyhítése is cél volt, de leginkább az, hogy megmutassák a külvilágnak, hogy pontosan mi történt a holokauszt során. Mind tevőlegesen, mind pedig a lelkekben. Jórészt életképeket látunk a gettókból, a munkaszolgálatból, a vagonokból és a koncentrációs táborokból, és annak minden eleme szerepel a rajzokon: a sárga csillag felvarrása és viselése, a zsigeri félelemmel való együttélés, az akasztások és verések, a pogrom, a szűk helyekre bezsúfolt, meggyötört testek, a hullahalmok, a kínzók és gyilkosok portréi meg a túlélés hétköznapi eszközei. Időnként, mert anélkül élni nem lehet, itt-ott még a humor is felbukkan, bár általában a drámaiság jellemzi a kiállított képeket. Van, ami naturalistán, félrenézés nélkül és pőrén mutatja meg a borzalmakat, más karikatúra- vagy képregényszerűen, de olyan is akad, aki költői-allegorikus stílust választott a kifejezésre.
A tárlaton bemutatott művek zömmel 1944 és 1947 között készültek, és a holokauszt borzalmainak szinte dokumentumértékű megmutatása mellett azt a sokáig közkeletű véleményt is megcáfolják, mely szerint a háború után azonnal tabusították a témát Magyarországon. Bár a későbbi alkotások általában valóban burkolt, elvont és absztrakt módon közelítettek a holokauszthoz, a kiállításon látható, a tragikus események közben vagy közvetlenül utánuk készült rajzok viszont jóval nyíltabban mutatják meg az embertelen eljárásokat és szenvedést. Nyilvánvaló művészeti értékük mellett ezek a rajzok eleven mementóként is működnek. Egyszerre állítanak emléket és szembesítenek a múlttal, valamint lehetetlenné teszik azt is, hogy elfelejtsük ezt a szörnyűséget.
(Borítókép: We Love Budapest)
