A szocializmusban több száz titkos belügyi lakás segítségével is kontroll alatt tartották a magyar társadalmat. Miközben a tartótisztek fedőtörténeteikkel mindenáron azt az érzetet próbálták kelteni a szomszédokban, hogy életvitelszerűen élnek a konspirált vagy találkozási lakásokban, többször is előfordult, hogy lebuktak. El lehet képzelni azt a bizalmatlan légkört, mely oly sok évig körbelengte a budapesti lakóközösségeket.

A fiatalabb generáció már csak filmekből ismerheti, hogyan tartotta az állambiztonság kontroll alatt az egész társadalmat, és táplálta a bizalmatlanság légkörét, ahol senki nem tudhatta biztosan, vajon a másik besúgó-e. A vizsga című film pont erről szól: a forradalom után, még 1956-ban átszervezett Állambiztonsági Hivatal, a Politikai Nyomozó Főosztály személyzeti apparátusát felülvizsgálják, hogy egy titkos vizsgán kiválaszthassák a rendszerhez lojális elemeket, és kiszűrjék azt, aki nem az. A filmben az egyik vizsgáztatott, Jung András tartótiszt „némettanárként” gyűjti az egyik konspirált lakásban a beszervezett ügynökök jelentését, azonban tudtán kívül a szemközti ház konspirált lakásából őt is megfigyelik. Mindez idegen és abszurd világnak tűnhet mindazok számára, akik legfeljebb csak szüleik, nagyszüleik beszámolójából hallottak erről a korszakról.

A konspirált lakásokkal tele volt az ország a szocializmus idején, a legtöbb természetesen Budapesten működött. 2010-ben vált nyilvánossá az az 1974-es állambiztonsági jelentés, amelynek címei alapján beazonosíthatóvá váltak azok a lakóházak, melyeket a Belügyminisztérium III-as főcsoportfőnöksége, vagyis az állambiztonság használt titkosügynöki találkozók számára.

T és K

A konspirált (K) és a találkozási helyként használt (T) lakások megszerzése és felhasználása között különbség volt. A találkozási lakásokat jellemzően „hazafias” alapon, önkéntesen ajánlották fel a lakók a Belügyminisztérium vagy a rendőr-főkapitányságok állambiztonsági szervei számára találkozók lebonyolítására. Ezeket a lakástulajdonosokat tehát senki sem zsarolta meg, mint az ügynökök többségét, sőt, gyakran pénzt is kaptak azért, hogy hetente néhány alkalommal használják a lakást. Persze volt, hogy ellenszolgáltatás nélkül is a szervek rendelkezésére bocsátották az ingatlant, hiszen legtöbbjük hithű MSZMP-tag volt. Ezzel szemben a K, azaz konspirált lakás az állambiztonsági szervek fedés alatt működtetett bérleménye volt, ahol hálózati személyeket, szigorúan titkos állományú tiszteket fogadtak, operatív akciókat folytattak le, vagy innen figyelték meg az „ellenséges objektumokat”. A konspirált lakások a fedett személyek nevére lettek átírva, akik nem laktak az adott helyen, de például a megfigyelés vagy a kiképzés során több napig is itt tartózkodtak.

A lakáskiválasztásnál a fő szempont az objektum jó megközelíthetősége volt, illetve az, hogy többnyire olyan modern házakban vegyenek vagy béreljenek ingatlant, ahol nincs akkora rálátás a gangról a lakásra. A ház lakóit is kötelezőszerűen átvilágították, az operatív ellenőrzés során megnézték, ki szerepel valamilyen indokkal belügyi nyilvántartásokban. A fedősztori érdekében a lakások „bérlői”, vagyis az operatív munkatársak, a tartótisztek általában olyan foglalkozásúnak adták ki magukat, ami rendszeres távolléttel jár. Fedőnevük a fő szabály szerint saját keresztnevükből és egy új, azonos kezdőbetűt tartalmazó vezetéknévből állt.

Az állambiztonsági tananyagok sokat foglalkoztak azzal, hogyan kell ezeket az ingatlanokat kezelni, olyan fedősztorikat kitalálni, amelyekkel a lakások „legendája” fenntartható. A tartótiszteket kifejezetten kiképezték arra, hogyan játsszák el, hogy a lakás valódi: újságokat rendeltek, háztartási eszközöket használtak, de akár a házmestert is beszervezték, nehogy lebukjanak. A lakásfelszerelésre, a bútorokra már akkor több tízezer forintot költöttek, kerámiavázákkal, könyvekkel és más használati tárgyakkal, például rádióval, díszpárnákkal, kaspókkal is igyekeztek valóságosnak feltüntetni az illúziót.

Nem mindig sikerült a fedés

Budapesten a lakások többsége az V., a XIII. és a XI. kerületben volt. Különösen sok találkozási hely létesült Újlipótvárosban, a Pannónia (akkor Rajk László) utca és a Pozsonyi út környékén. Ahogy az Átlátszó blogja írja, Újlipótváros nem csak az államigazgatási központokat magában foglaló V. kerület közelsége miatt volt ideális helyszín fedett lakások kialakítására. A zárt lépcsőházzal és emeletenként 3-4 lakással rendelkező, közvetlenül a világháború előtt emelt lakóházak könnyebb rejtekhelynek bizonyultak a gangos „tömegszállásokhoz” képest. Csakhogy a konspirált lakások ilyen sűrű elhelyezkedése dekonspirációhoz (árulás, fecsegés vagy egyéb titoksértő magatartás következtében operatív értékű adat lelepleződése) vezethetett, hiszen a hálózati személyek és az operatív tisztek könnyűszerrel összetalálkozhattak.

Bakik és kínos lebukások más hibák miatt is előfordultak. A legnagyobb hibát a sablonos fedési módok jelentették: Újlipótvárosban, a Pannónia utcában és a Pozsonyi úton majdnem mindenütt újságíróként mutatkoznak be a házmesternek. Egy mókás esetben egy kanadai disszidens képeslapot küldött egykori otthonába (a Perczel Mór utca 2. alatt létesített „Móricz” K-lakásba), amelyen „jó feketézést és konyakozást” kíván a lakást használóknak.

A bizalmatlanná trenírozott lakóközösség szemfüles volt, többször is előfordult, hogy mesteremberek, házmesterek buktatták le a lakásokat, vagy azért, mert feltűnt, hogy a bérleményt akár 6-7 ügynök is használja, vagy pont azért, mert túlságosan kihasználatlan volt a lakás.

A lakások beszervezése is gondot jelentett: a kivándorló lakók lakásainak BM általi igénybevétele elterjedté vált a köztudatban – ha valaki disszidált, onnantól kezdve a lakóközösség árgus szemekkel kísérte figyelemmel, mi történik a lakással. Kifejezetten gyanút keltő volt, ha a 2-3 szobás lakást egyedülálló személy kapta meg, és könnyen le lehetett bukni, ha például csőrepedés volt a lakásban. Az egyik ilyen esetben a szomszédok az Esti Hírlap szerkesztőségében keresték a lakás tulajdonosát, mivel újságírónak adta ki magát, ám ott nem találták. Több esetben az egyedülálló nőkhöz járó vendégek magas száma vált gyanússá a lakótársak előtt. Egy ilyen esetben például előfordult, hogy „erkölcstelen életmód” miatt feljelentették az illetőt – írja Tabajdi Gábor, a téma kutatója.

Ezeknél ügyesebb próbálkozás volt, amikor egy lakást irodai céllal, például MÚOSZ-fedéssel szerzett meg a hírszerzés, mert így nem volt feltűnő bármilyen mozgás, idegenek megjelenése a házban. Hasonlóképpen üdülőövezeteket, hoteleket, kempingeket, turistaházakat, erdészházakat, múzeumokat, könyvtárakat, IBUSZ-lakásokat is előszeretettel használtak az operatív tisztek. Tulajdonképpen bárhol találtak olyan helyiségeket, ahonnan a célszemélyeket meg lehetett figyelni vagy le lehetett hallgatni. És voltak olyan épületek is, melyeknek funkcióját nem lehetett eltitkolni, ilyen volt például az a svábhegyi, Eötvös út 48. alatti villa, ahol az ÁVH (Államvédelmi Hatóság) egyik titkos börtöne működött.

Ha szeretnéd tudni, hogy a szomszédodban működött-e titkos belügyi lakás, megtudhatod az Index korábbi cikkéből.

Felhasznált irodalom:

(Borítókép: Major Kata - We Love Budapest)

Címkék