Benedek Ágota (író, forgatókönyvíró) a Valentin-napról:
„Február 14-e a szerelem ünnepe, Valentin-nap, Szent Bálint napja, amikor a szerelmesek randevúznak, virágot vesznek, képeslapokat írnak, padlizsán emojit küldenek szalagos szív emojival. Minden piros, rózsaszín, lufis, tulipános, és akinek nincsen senkije, az felindulásból kutyát vagy vibrátort vesz magának — ha még nem tette meg karácsonykor. Vagy nem tette meg a perverz nagybácsikája, aki valójában az apja munkatársa 40 éve, és gyerekkorától kezdve vár arra, hogy tegezhesse a kis unokahúgát.
Képzeljünk el egy párt. Egy fiatal férfit és egy fiatal nőt. Van foglalás az étteremben, nem szaladt fel a vékonyan szexi harisnya, amit végre fel lehet venni, mert plusz öt fok fölé kúszott a hőmérő. Ha Valentin-napon randizni megy két ember, akkor vagy hosszú ideje járnak, vagy nem olyan rég jöttek össze. Vannak persze olyanok is, akik az első randit Bálint-napra időzítik. Mármint el tudom képzelni. Ugyanezek az emberek írják captionbe, hogy hesteg rózsa, hesteg szerelemünnepe. De tegyük fel, hogy ez a valahányadik randi. A Bálint-napival rögzítették, hogy stabil az érdeklődés, és ha minden jól megy, szex is lesz. A helyzet reményteli. A csaj egyben kapja be a húsos táskát, ami biztató előjel. Nem azért, mert tágas a szája, hanem mert annyira strapabíró, hogy a százfokos darált húst is le tudja nyelni hirtelen a chilis szójaszósszal, a férfi meg tud pálcikával enni, ami azt jelenti, hogy magabiztos, stabil precíziós mozgás végzésére képes az ujjaival. A zene sem rossz az étteremben, a fúziós bisztró vonal megenged egy kevés francia romantikát a keleties prüntyögés helyett.
A vacsora a mennyiségénél fogva nem túl megterhelő, mert a kistányéros fogások nagyon drágák, nem kell attól tartani, hogy túlrendelik magukat. Hogy miazisten kerül ennyibe a csirke levén, senki nem tudja, és ezek most nem az én gondolataim, ez a fiúé, aki lemondott az egyetemi oktatása következő félévének a befizetéséről e miatt a Valentin-nap miatt. (...) Az első pár randin, vagy még azt is mondanám, hogy egy kapcsolat elején, még tudatosítod a szexkompatibilis étel fogalmát, aztán ennek vége szakad. Nincs az a tartós kapcsolatos szex, ami többet ér majd, mint egy Wolt-rendelés, főleg ha tavaszi tekercs is van benne.
Ez azért kicsit baj, mert a szexelés közelebb hoz, kardió és erősítés egyszerre, kifejezetten jó farizmokat csinál, endorfint termel, amire nagy szükségünk van ezekben a vészterhes időkben. De például nem szabad azt gondolnunk, hogy a partnerünk érzelmeinek ezerszázalékos kifejeződése! Attól, hogy a szívünk választottja éppen nem kíván szexelni velünk, attól még igenis szerethet minket. Nem szabad a testi érintkezésre érzelmi fizetőeszközként tekintenünk. A szex NEM a szeretet mércéje! Hanem a fingás az.
De ezt valójában mindenki tudja, csak megint nekem kell kimondanom.″
(Részlet Benedek Ágota Akkor inkább már most megdöglök című könyvéből, Leányvállalat, 2023, 129–131. oldal)
Mészáros Péter (költő, slammer) a szakításról mint olyanról:
A szégyenszatyor
Van egy rendkívül különleges szimbólum a szakítások életében, amely szürke eminenciásként minden traumatikus „legyünk csak barátok”-at, „nem a te hibád, az enyém”-et és ehhez hasonló pillangógyilkos közhelyet kísér. Ez a tárgy nem más, mint a szégyenszatyor. Általában IKEA-s zsákként vagy 150 literes, fekete szemeteszacskóként tűnik föl az ártatlan szakítani vágyók életében. Tartalmát tekintve sokrétű lehet: mosatlan ingek, tangák, random vízforraló, nyaralásos polaroid képek a hűtőről, meg az a mütyürke, amit már el is felejtetted, hogy egyszer kölcsönadtál neki.
A szégyenszatyor gyakorlatilag egy kapcsolat summája, egy olyan groteszk ajándék, amely pont az ellenkező célt szolgálja, mint, mondjuk, egy évfordulós meglepetés. Ünneplitek vele, hogy vége, fizikálisan is lezártok vele valamit.
Én 16 éves voltam, amikor az első szégyenszatyromat megkaptam. Szürkület volt, lágyan csepergett az eső, azt hiszem. Deichmannos zacskó volt, térdeltem a ház előtt, mögöttem szerintem egy négytagú vonósegyüttes játszotta az I will survive-ot hamisan, és felemeltem az égbe, mint Szimbát, mert úgy éreztem, végre. Vége van. Erre az agyonhasznált, lyukas szégyenszatyromból a fejemre esett a vízforralóm, és a zuhogó esőben, fél üveg pálinka után a háromnapos alsógatyáimmal törölgettem a vért a homlokomról, miközben a bokorban ólálkodva Taylor Swift arca settenkedett a látóhatáromra. Dráma, eső, vér, ilyen, ha valami véget ér.
Szégyenszatyor nélkül bár nem lett volna heg a homlokomon vagy a szívemen, mégis segített, hogy fizikálisan is lezárjam a kapcsolatot, mert néha kell, hogy valós formát öltsön az a mondat, hogy: „Szakítok veled.”
Ezek a poggyászok velünk maradnak életünk végéig, néha ki se csomagoljuk őket, vagy kidobjuk a kukába, de fontos részei az életünknek.
Aki Valentin-napra pedig szégyenszatyrot kap, annak nyugtatásképpen üzenem: annyi hal van még a tengerben, s bár lehet, hogy ő volt maga a tengered, de itt az idő megnézni az óceánt.
Kemény Zsófi (költő, író, forgatókönyvíró, slammer) a randi intézményéről:
„A szakításaim nagyrészt sajnos nem viccesek voltak, hanem rendkívül kellemetlenek. Egy volt csak kellemes, amikor a másik megnézette velem az Alkonyat záró részét, mintegy utolsó csapásként, biztos, ami biztos. Ezenkívül inkább arról tudnék mesélni, mennyire irtózom a romantikusnak tartott gesztusoktól. Rosszul vagyok a randi intézményétől. Azt szeretem, ha valaki személyre szabottan talál ki dolgokat, nem a közhelyeket pufogtatja. A randin ráadásul ül egy ilyen nyomasztó elvárástömeg, kívülről is mindenki tudja, hogy itt most bizony egy óriási, képzeletbeli kislány (vagy kisfiú) a Kent és a Barbie-t smaciztatja, és te vagy a Barbie, ha kell Ken, ha nem, ti most itt azért vagytok, hogy aztán majd járjatok, ha jól megy. A másodikon lehet csókolózni, a harmadikon haza lehet menni együtt. Számomra ez ilyen intézményesített kellemetlenkedés. De azért persze a randi sem mindig ilyen, ez csak az én előítéletem. Azt is biztos lehet jól csinálni. Volt, aki tudta ezt az idegenkedésemet a randiktól, és egyszer elvitt egy antirandira. Virág helyett egy üveg virágfölddel érkezett, a gymben gyúrva indítottuk a napot, aztán volt fifázás, ebéd a szüleimmel, este meccsnézés a haverjaival. Isteni volt.”
Szalay Bence (színművész) egy szerelmi háromszögről:
Ádámok és Éva
Közel 2 évig tartó szerelmi háromszögben éltem életem, olyan kultikus budapesti helyszíneken, mint az Astoria, a Dob utca környéke vagy éppen a Blaha Lujza tér. Egy nap épp a bors levesezőben vártam a pöttyös túrórudi De Leves!-emet, amikor megkaptam a sokadik olyan sms-em, amire nem jó szívvel emlékszem vissza.
A másik Ádámtól jött: Tegnap este megint itt volt...
Újra és újra kiderült mind a két Ádámnak, hogy Éva nemigen tudta eldönteni, kivel is szeretne boldog lenni.
Egy nap megelégeltem a szitut, összehívtam mindhármunkat, és kértem, hogy tegyünk pontot a történet végére.
Feltettem hát a kérdést Évának.
Kit szeretnél?
Hosszas, fájdalmas csend követte a kérdésemet. Feszülten figyelte a választ mind a két Ádám a 10 m²-es kollégiumi szobában, majd egészen halkan – mintha csak azért, mert én tettem volna fel a kérdést – ezt a választ kaptam:
Hát... Akkor téged...
És hirtelen én lettem az a szerencsés Bence, aki ebben a pillanatban ki is szeretett ebből a lányból.
Péterfy Bori (énekesnő, színésznő) egy francia „románcról”:
„A válás után – ahogy éreztem is legbelül – tényleg teljesen megvesztem. Imádtam, hogy rengeteg izgalmas művész és furcsa, rejtélyes férfi vesz körül. […] Ebben az időben nagyon sok szerelmem és kudarcom volt, mint például az a Koreográfus, aki Franciaországban vezetett egy társulatot. Nagyon odavoltam érte, de ő csak ritkán jött Magyarországra. Egyszer aztán végre elhívott magához Párizsba, de amikor megérkeztem, és megláttam nála a halmokban tornyosuló mosatlan edényt, lett egy olyan érzésem, hogy azért hívott ki, hogy elmosogassak. Végül is elég romantikus hetet töltöttem nála.
Aztán mikor újra Budapestre jött, és találkoztunk, láttam rajta, hogy furán nézeget. Azt kérdezte, híztam-e. Aztán ölbe kapott, és éreztem, ahogy szabályosan lemért a karjaiban. – Nehéz vagy – mondta.
Közöltem vele, hogy jó, lehet, hogy pár kilóval nehezebb lettem ugyan, de tudnod kell, hogy a táskámban van Dosztojevszkij Ördögökje, ami akkora, hogy embert lehetne vele ölni. Nem hatotta meg a tény a kurva nehéz könyvemről, láthatóan megcsillant az undor a szemében, úgy szegezte nekem:
– Most már túl nagydarab vagy az én ízlésemnek, ne találkozzunk többet.
Akkoriban egy időre abbahagytam a fogamzásgátló tabletta szedését, ami egy nagyobb hormonális káoszt okozott a testemben, és valóban felszedtem pár kilót, de ez az én esetemben még bőven az a kategória volt, amikor még nagyon csinos és vékony egy nő. De az ő soványka balett-táncosokhoz szokott szeme már nem tűrte meg az én teljesen átlagos testalkatomat sem. Annyira rosszul esett az elutasítása, hogy azonnal fogyókúrázni kezdtem. Vajon egy-egy ilyen beszólás hány meg hány nőnek keserítette meg és keseríti meg nap mint nap az életét?
Mindig is különös figyelmet fordítottam a külsőmre, állandóan sportoltam, mégis megdöbbentett, hogy a férfiak milyen kíméletlenül és igazságtalanul törnek pálcát a nők kinézete, testalkata felett, miközben egy nő kisugárzása, vonzereje nem pusztán külalak függvénye. Ez akkoriban egy újabb tőrdöfés volt az egyébként is ingadozó önbizalmamnak, ezért igyekeztem gyorsan szerelembe esni mással.”
(Részlet Tóth Júlia Éva Borikönyv – Jelenetek Péterfy Bori életéből című könyvéből, Scolar Kiadó, 2022, 97–98. oldal)
