Sokszor halljuk, hogy régen minden jobb volt, ám Budapest levegőjére ez egyáltalán nem igaz. Bár a helyzet ma sem mondható rózsásnak, szerencsére messze jutottunk a hatvanas-hetvenes évekhez képest, amikor a korszerűtlen fűtésrendszerek és várostól nem megfelelő távolságban működő gyárak telente füsttel és káros anyagokkal szórták tele a levegőt, olyannyira, hogy a hetvenes években muszáj volt lépni.

Bár a lakosságnak csak 1,4 százaléka fűt még fával, és növekszik a korszerű rendszereket használó otthonok száma, a szmogriadóval kapcsolatos szabályokat pedig az elmúlt években szigorították, Budapesten továbbra sem a legjobb a levegő minősége. A helyzet mégis jelentősen javult a hetvenes évekhez képest: Domokos Csaba kutatásai alapján foglaljuk össze, hogyan lett városunk tisztább és jobb levegőjű hely a korábbi mélypont után.

A század elején, sőt már a középkor óta fával és szénnel fűtötték az átlagos otthonokat a farkasordítóan hideg telek idején. A légszennyezettségre azonban nemcsak ez rótt pluszterhet telente, hanem a korábban beálló sötét is, amiben gyertyákkal vagy olajlámpákkal világítottak az otthonokban és az utcákon. Ott egyébként annyira kevés sikerrel, hogy a korszakban a Nemzeti Színház színészeinek gázsijához két szál gyertya is tartozott, hogy haza tudjanak botorkálni a sötétben.

Szmogról akkor beszélünk, amikor a légszennyező anyagok nagy területen és huzamos ideig lépik túl az egészségügyi határértéket. A szó az angol smoke (füst) és fog (köd) szavak összevonásával keletkezett. A szmognak két nagyobb típusa van, az ismertebb, London-típusú téli szmog mellett az utóbbi évtizedekben a gépjárművek okozta kibocsátás következtében megjelent a Los Angeles-típusú vagy nyári szmog is. Bár a légszennyezés szinte végigkíséri a városok történetét, a XIX. század vége felé vált komoly problémává. A XX. század elején pedig több, halálos áldozatokat követelő szmogkatasztrófa is történt, a legismertebb és egyben legsúlyosabb is az 1952-es londoni, aminek összesen 12 ezer halottja volt. 

Budapesten fűtésre már 1856-tól elérhető volt a széngáz (amit a mostani földgázzal ellentétben gázgyárakban állítottak elő), ám ezt kezdetben szinte kizárólag világításra használták. Ebben a minőségben azonban hamar népszerű lett a városban, ahol 1873-ra már 50 ezer gázégő világított. A gáz és a villany egyébként is sokáig versenyzett egymással a városok világításáért, hiszen a gáz kezdetben olcsóbb volt, és szebb fényt is adott.

Bár a városban a XIX. század végén már a gáz és a villany, az 1940-es évektől pedig a földgáz is rendelkezésre állt, csak a múlt század közepe felé kezdte el kiszorítani a fa- és széntüzelésű fűtést, annak ellenére, hogy a hagyományos módszer nemcsak a levegő minőségét rontotta, de rengeteg pluszszeméttel is járt. A probléma megoldására hamar felmerült a távfűtés ötlete (sőt a hőforrások ilyen felhasználása is), és 1899-ben felépült a Parlament, az első távfűtéses épület, a technológia mégis nehezen terjedt el. Így a Parlament épülete – amint arra még sokan emlékezhetünk – még a ’90-es években is fekete volt a levegő szennyeződéseitől. A gázfűtés is hasonlóan nehézkesen nyert teret, csak a ’60-as években kezdték tömegesen használni, ezen pedig sokat dobott az az 1964-ben kitalált újítás, amellyel a fatüzelésű cserépkályhát könnyen gáztüzelésűvé lehetett alakítani.

A város a hatvanas évekre egyre inkább kezdte körbenőni a gyárakat, növekedett az autóforgalom, sűrűbb lett a tömegközlekedés is. A benzint ekkor még ólmozták, ami szintén növelte a károsanyag-kibocsátást, az égéstermék pedig a mostani, modern szűrőberendezések nélkül jóval nagyobb koncentrációban került a levegőbe. Ennek következtében a hetvenes évekre kritikus méreteket öltött a légszennyezés, és elhatározták, hogy lépni kell.

A Fővárosi Tanács 1976 szeptemberében kilenc védett területet jelölt ki a városban, ahol fokozott figyelmet fordítottak a levegő javítására. Ezek a részek főleg sűrűn lakott kerületek, természet- és műemlékvédelmi, valamint egészségvédelemmel, gyógyászattal kapcsolatos helyszínek voltak. Kiemelt terület lett a budai hegyvidék, a VI., VII. és a VIII. kerület, valamint a város Duna-parti szakasza. A cél az volt, hogy a levegő legalább ezeken a részeken ne legyen rosszabb a megengedettnél, ám így is évtizedes távlatokban kellett gondolkozni. A hegyvidéki területen 1985. október végére, a többi részen pedig 1999-re várták a légszennyezés nagymértékű csökkenését.

A távfűtés története: Budapest területén már a rómaiak is használták fűtésre a környékbeli hőforrások vizét. Az első modern távfűtéses épületek, a Parlament, a közeli gyógyvizek hőjét felhasználó Gellért fürdő vagy a Palatinus-házak még ma is Budapest legszebb épületei közé tartoznak. Az ötvenes években aztán bizonyos gyárak hulladékhőjét kezdték hasznosítani a távfűtésben. A technika a lakótelepek építése idején élte virágkorát, ennyi lakást nem is lehetett volna hagyományos fatüzeléssel kifűteni, hiszen az ezzel járó füst és korom szinte elviselhetetlenné tette volna a levegőt. Bár 1960-ban még csak 6000, 1970-re már 40 ezer lakást kapcsoltak a távfűtésbe, 1980-ig pedig újabb 100 ezret. Ebben az időszakban épült az ellátáshoz szükséges erőművek többsége is. A rendszer működtetésére megalakult a Főtáv, nekik köszönhető a város legmagasabb épülete, a 200 méter magas, Kunigunda utcai fűtőmű tornya.

Az 1976-os rendelet elsősorban a lakások fűtési rendszereinek korszerű átalakítására helyezte a hangsúlyt, a városi gázhálózatot pedig végleg tisztábban égő földgázra állították át. A változás megpecsételte a gázgyárak sorsát is, utolsóként 1984-ben bezárt az Óbudai Gázgyár. A rendelet szerint a városrekonstrukcióban és a közlekedési hálózat tervezésénél is figyelembe kellett venni a légszennyezés mértékét. A családi és társasházak esetében igyekeztek a korszerű fűtési rendszerek beszerelését kedvezményes OTP-kölcsönnel támogatni, az állami bérlakásokban élőket pedig úgy ösztönözték korszerű fűtési rendszer beszerelésére, hogy az ezzel kapcsolatos költségeket le lehetett vonni a lakbérből.

A szigorítások segítségével, az erőművek széntüzelésének megszüntetése mellett 1985-re sikerült jelentősen javítani a levegő minőségét, bár a közlekedésből, autóforgalomból adódó kipufogógázok problémája továbbra is megoldatlan maradt. A légszennyezésre a rendszerváltás után az üzemek városból való kiszorulása, az uniós csatlakozás után pedig az EU-előírások átvétele jelentett végleges megoldást. Bár mára a lakosság kevesebb mint 1 százaléka fűt fával, a növekvő gázárak és a technológiai fejlődés következtében pedig egyre több geotermikus energiát használunk, nem kizárt, hogy a fűtési rendszer a fél századdal előbbihez hasonló reformra szorulna.

Források:

(Borítókép: Polyák Attila – We Love Budapest)

Címkék