Keresés EN

Látnivalók és kultúra

„A frakk és a tüdő folytonos veszélyben forogtak” – A régi pest-budai bálok fénykora

Mulatozás egy szórakozóhelyen, üldögélés egy bárban, tülekedés egy romkocsma pultjánál – ugye sokan odaadnánk egy társas összejövetelért most a fél karunkat? Így tél vége felé fogytán már az energiatartalék, és ezt tudták elődeink is. A vízkereszttől húshagyókeddig tartó téli időszak a néphagyományban a farsangi időszak volt, és ekkor dübörgött a báli szezon is. A régi bálok érdekességeit archív visszaemlékezésekkel és képekkel, továbbá Németh Ádámmal, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum múzeumpedagógusával idézzük fel.

A 19. századi társasági események szigorú, mégis romantikus keretei hallatlan vonzerővel bírnak még a mai kor emberének is, hiszen nem másért jártak bálokba az emberek akkor sem, mint ma diszkóba: az ismerkedés miatt. „A pesti fiatalság szívesen járt át a budai bálokra, mert a budai lányok híresek voltak szépség dolgában. Mint a szabadelvű párt elnöke báró Podmaniczky Frigyes baráti körben nemrég elmondotta, maga a mágnás-ifjúság is sokszor éjfél tájban megszökött a pesti bálokról és átrándult a jobb partra, hogy valamely polgári bálban megforgassa táncban a szépeket” – áll az Uj Idők című újság 1897-es cikkében, és ebből is látszik, mi motiválta őseinket.

Ahogy azt Németh Ádám, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum múzeumpedagógusa a We Love Budapestnek elmondta, a társas, zenés, táncos összejövetelek szabályozott formája a 18. századtól terjedt el Nyugat-Európában, majd Bécsen keresztül nálunk is. Az 1700-as évek végén elég komoly báli kultúra uralkodott, még álarcosbálokat is tartottak. A 18. századi Pest-Budán már polgári álarcosbálok is voltak, Budán már ekkor jól menő üzlet volt az álarc-/jelmezkölcsönzés. „Ezek az álarcos bulik jó alkalmat adtak gyors, »névtelen« szerelmi félrevonulásokra” – mesélte Ádám, aki forrásai között talált a 19. század legelejéről olyan főúri, meghívásos bált is egy fogadóban, ahol teljesen meztelenül jelentek meg a férfiak és a nők.

Hogy ne fajuljon el a helyzet, Mária Terézia idejében rendeletekkel szabályozták a Pesten és Budán tartható bálok számát. A helyzet viszont még így is elfajult, különösen az 1776-os farsangon, egy városi fogadóban. Két kardos jurátus (joghallgató) nem volt hajlandó levenni a kardot és belépőt fizetni, enélkül viszont nem léphettek be. Erre odahívták a barátaikat, és kövekkel megostromolták a helyet; a bentiek ugyan többen voltak, de mire eljött az éjfél, addigra már két halott és több sebesült volt. A balhé szétterjedt, és másnap is folytatódott, az utcán kezdtek törni-zúzni. Végül kivezényelték rájuk a katonaságot, a bűnösöket fegyházra, kényszermunkára és pénzbírságra ítélték. „De úgy tűnik, a jegyzőkönyvek tipikusnak tüntetik fel a részeg törést, zúzást a fogadók tánctermeiben farsangkor, különösen a külvárosban” – tette hozzá Ádám.

A reformkorban már jelmezes, beöltözős bálokat is tartottak, ami a szimpla álarcos megjelenéshez képest újításnak számított. Már akkor is dívott híres embernek öltözni: egy 1834-es bálon egy nemesasszony a Márványmenyasszony című opera főhősének öltözött. Egy másik fennmaradt eset tanúsága szerint az egyik arisztokrata hölgy vízitündérjelmezt öltött, amihez teljesen kiengedte a haját, és ezt élvezte is – ez normál esetben óriási illetlenségnek számított volna akkoriban, mintha egy minisztériumi dolgozó fehérneműben jelenne meg a nyilvánosság előtt, de a jelmezes bálokon az ilyesmi nem számított botrányosnak, ezért is szerették a beöltözősdit. „Az egyik gyerekbálon – a felnőttbálok mintájára tartottak ilyeneket miniben – sok gyerek Sobri Jóskának öltözött, ami megdöbbentő, hiszen a híres betyárt épp csak 10 éve lőtték agyon az erdőben” – idézte fel Németh Ádám.

Glédában álltak az arisztokraták

Bár farsangkor kifordul magából a világ, legyen szó falusi népszokásokról vagy fővárosi arisztokratákról, a bálok rangsorában a legelőkelőbb helyen az udvari bálok álltak, amelyeken viszont kevésbé lehetett elereszteniük magukat a résztvevőknek. Januárban kötelező volt újévi bált tartania az uralkodónak, Erzsébet királyné is rendezett minden évben, amit a mendemonda szerint nyűgnek érzett, de kötelessége volt megtartani. A bálokon tartottak „cercle”-t, ahol röviden, kötetlenül lehetett beszélgetni a királynéval, és amihez glédában álltak az arisztokraták.

A királyi páron kívül részt vett a trónörökös-pár is és az uralkodó család több tagja. Meghívást nyertek az országgyűlés két házának összes tagjai, két képviselő kivételével, kik bűnvádi eljárás alatt állanak. A főméltóságok, a miniszterek, az arisztokráczia, a katonai előkelőségek, konzulok teljes számban voltak képviselve. Csak a főpapság hiányzott. Az egyházi rendből egyedül a pap-képviselők jelentek meg. A többiek még előtte való nap kimentették magokat az udvarmesteri hivatalnál. [...] A felvonulás a királyi várlakba már este 7 órakor megkezdődött, s a kocsik folytonos lánczolata csak lassú lépésben tudott előre haladni. Nagy tömeg állt a várba fölvezető utakon, kivált pedig a palota környékén” – írja Eötvös Károly a Vasárnapi Újság hasábjain az 1885. január 7-i udvari bálról, ahol „viseletben a magyar öltöny uralkodott; csak szórványosan lehetett látni frakkot; leginkább a szász képviselők öltöztek így. Sok volt az egyenruha is.” Ennek nagy jelentősége volt egyébként, a kiegyezés után többletjelentése lett a bálokon a magyar viseletnek, a cigányzenének és a magyar táncnak is.

Ezen a jeles eseményen történt azonban egy kellemetlen incidens is, mely jól szemlélteti az udvari bálokat meghatározó, karót nyelt szabályrendszert. Számos hölgyet ekkor mutattak be először az uralkodópárnak, a bemutatás a mellékteremben történt, de késés állt elő egy bizonyos eset miatt. Az egyik fiatal gróf neje nem volt „udvarképes”, tévedésből kapott meghívót, a főudvarmesteri hivatal egy tisztviselője szólította fel a távozásra. 

„A gróf halottsápadtan, reszketve az izgatottságtól engedelmeskedett. Az esetet nem igen vették észre, de a mágnáskörökben kínos feltűnést okozott az. A fiatal gróf később újra megjelent a teremben s a tévedés okát magyaráztatta meg magának” – írja Eötvös Károly.

A merev, feszengős udvari bálok után következtek a tehetős arisztokrata családok magánbáljai elképesztő költségekkel, névre szóló meghívókkal, amihez a ház úrnőjének kellett összegazdálkodni a költségeket. Az ő felelőssége volt, hogy a társaságban milyen képet alakít ki a családról, milyen zenészeket szerez, milyen csemegét szolgál fel – ez volt a „munkája”. Híres bálokat adott Andrássy György felesége (Zichy Karolina) és Batthyány Lajos neje (Zichy Antónia) is, nagy gondot fordítva arra, hogy a rendezvényeken a politikai kapcsolatoknak terepet biztosítsanak. Zichy Karolina báljai a régi Károlyi-palotában zajlottak (ma a Petőfi Irodalmi Múzeum épülete), itt történt meg egyszer az anekdota szerint, hogy tánc közben szívszélhűdést kapott egy szép hölgy. Híres báloknak szolgált helyszínéül a Csekonics család nemrég felújított palotája a Palotanegyedben vagy vele átellenben, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár otthonául szolgáló Wenckheim-palota.

A táncmulatságot rendesen nagy ebéd előzte meg. A leghíresebb ebédeket adták: gróf Károlyi György, gróf Csekonics János, báró Orczy György és Batthyáni Kázmér gróf, a későbbi forradalmi külügyminiszter. Az utóbbinak szakácsa annyira kitűnt művészetével, hogy valóságos regekör szövődött személye körül. Gróf Batthyáni Lajos báljain és ebédein pedig gyakori és szívesen látott vendégek voltak Liszt Ferenc és Vieuxtemps, a hegedű-király. Más művészt még akkoriban nem igen hívtak meg főúri estélyekre. Csupán egy helyre jártak el ők is, meg az akkori íróvilág nevezetességei: a jogász bálra” – olvasható az 1897-es Uj Időkben. 

Összedobták a pénzt

A munkára szoruló, elszegényedő nemesek többnyire a jogászszakmát választották megszorultságukban, őket hívták juristáknak. A báljaiknak nem más volt a célja, mint az ismerkedés: a korszak gondolkodása szerint fontos volt a szerelmi házasság, de csak azonos társadalmi szintek között, tisztes lányokat pedig csak bálokon lehetett megismerni. A juristák összedobták a pénzt a bérleti díjra, a zenekarra és az egyéb költségekre.

Ilyen bálok zajlottak a Redoutban, a Pesti Vigadó 1883-ban átadott elődjében (melyet 1849-ben döntöttek romba az osztrák császári csapatok ágyúi), a mai Váci utca 9. helyén álló Hét választófejedelem fogadóban, a Fehér Hajó fogadóban, a Nemzeti Kaszinóban, az Astorián a Pesti Magyar Színházban. Németh Ádám felidézte az 1840-es híres esetet, mely szerint az egyik jogászbálon nem báli ruhában jelentek meg a hölgyek: Párizsból nem érkeztek meg a kelmék, mert egy őrült prédikátor meggyőzte a párizsiakat, hogy jön az utolsó ítélet, így nem teljesítették a megrendeléseket. A bál rendezője egy huszártisztet küldött a részt vevő hölgyekhez, hogy könyörögjön nekik: menjenek el nappali ruhában táncolni. Nem volt mindegy, ki miben jelent meg ezeken a bálokon, „ugyanaz a veretés ment, mint ma az Instagramon” – vont párhuzamot Ádám.

Később elszaporodtak a különböző szakmák báljai is, az arisztokratákhoz hasonlóan mindenki bálozni akart: elterjedtek a technikus-, mérnök-, regatta- és orvosbálok, a különböző civil szervezetek polgári báljai. Léteztek belépős nyilvános bálok, hiszen a korabeli rendezvényszervezőknek is szükségük volt a bevételre – nos, itt már jóval több volt a botrányos viselkedés.

„Még nem volt annyi majom, mint mostanában”

A régi bálok iránti nosztalgia igen hamar, már a század végén kialakult.„Tagadhatatlanul igen nagy különbség van a régebbi és mostani fővárosi bálok közt. Az előbbiek képe oly ragyogó és meleg volt; s még most is kellemes emlékeket keltenek azok az első híres jogász-, tekhnikus-, regatta- és orvosbálok, melyek az alkotmányos világ kezdetén diadalmasan bevonultak a Redout fényes termeibe; míg a mostani báloknak nagy része néptelen, hideg, s hiányzik belőlük az igazi kedv és kedélyesség” – emlékezett vissza az alig pár évtizeddel korábbi táncos összejövetelekre 1896-ban a Vasárnapi Újság szerzője. Ugyanígy nosztalgiázott a Koszoru szerzője, Lauka Gusztáv író is egy 1884-es irományban.

Kedvesen emlékszem azokat a fehér harisnyákat szemlélni engedő, fekete, keresztbe kötött szalaggal a lábhoz erősített cipőcskékre, melyek annak nem csak formáját tüntették fel, hanem a táncosnőnek szabadabb és könnyebb mozgást is kölcsönzöttek. A férfiak fekete frakkban, fekete nyakkendő, fehér mellény, fehér vagy fekete pantallonban jelentek meg. Még nem volt annyi majom, mint mostanában” – tette hozzá a szerző. A táncra való felkérést visszautasítani nem volt illendő, csak „notórius lumpok, vagy ízléstelenül és szennyesen öltözöttek kaptak kosarakat”.

Nem véletlen, hogy magas volt a báltermek plafonja, aktív testmozgás mellett szükség volt az oxigénre. Több száz gyertyával világítottak, no de nem a büdös faggyúgyertyával, hanem drága viaszgyertyával, ami felverte a költségeket.

„A nobelbálokban viaszgyertyák és szappan szerepeltek. Az üvegprizmák sokszorozták a fényt, a szappan pedig síkossá tette a padlózatot. A frakk és a tüdő folytonos veszélyben forogtak. Szerencsére az akkori tüdők jobban bírták a szappanatomokat, mint a mostaniak” – írta az éles szemű Lauka Gusztáv. 1893-ban megdőlt egy rekord is: egy bálon 376 páros táncolt egyszerre. 

A régi Budapesten korántsem volt azonban könnyű eljutni a bálok helyszínére, hiszen jóval a hídépítések előtt járunk. Mondhatni, komplett életveszélyt jelentett. „Budán lakott az ország minden főméltósága, vagyis olyan emberek, akiknek már hivatalból kellett bálokat adniuk. Már pedig a Dunán abban az időben csak egyetlen fahíd vezetett át, azt is kikapcsolták jégzajláskor, ami többnyire december közepe táján megindult. A budai bálokban résztvenni akarók tehát az átkelésnek egy egészen különös módját használták, amit úgy hívtak, hogy luláj. A társaság beleült egy nagy csónakba, aminek legénysége hosszúnyelű csákányokkal volt fölfegyverkezve. Az egyik legény belekapaszkodott csákányával egy elöl úszó jégdarabba, és úgy húzta előre a csónakot, a másik hátulról tolta, szintén a csákány és az úszó jégdarabok segítségével, a többi pedig egyforma ütemű mozdulatokkal ringatta, amely mozgás hasonlított a tiszai révészek átvádolásához, s ennek az egész manipulációnak lulajozás volt a neve. Habár nem volt minden veszedelem nélküli, mégis csupán a drágaságát szidták, a mennyiben egy-egy átkelésnek husz pengő forint volt az ára” – írja Gara Illés az 1897-es Uj Időkben.

A további báli szokásokról Németh Ádám adott lapunknak felvilágosítást. A résztvevők az úgynevezett „szünórában” toalettet igazítottak, csemegéztek a körbehordott büféből, a különböző édesített ostyákból, kuglófokból, csokoládés pogácsákból, linzeres, omlós süteményekből. A tálakon szerepeltek még főtt gyümölccsel töltött kosárkák, habcsókok, ánizsos bundában sült gyümölcsök, aszpikos, könnyű húsos falatkák, töltött tésztácskák, de ekkor már ismerték a limonádét és a szörpöket is.

A hölgyek a táncrendhez egy darab puha ónceruzát is kaptak, ezzel írták fel a táncpartnerek sorrendjét, és az egészet a csuklójukra kötözve hordták. Igazi iparművészeti remekek is készültek belőlük, kincsként gyűjtögették őket, és találkozni köztük igazi extremitásokkal is. Az alábbi galériában végignézhetünk pár kivételes példát a korszakból a Kiscelli Múzeum gyűjteményének köszönhetően (a teljes méretért kattints a nagyítás gombra!).

Lechner Károly, az angyalföldi tébolyda igazgatója például igencsak jó rajzoló és tervező volt, az akkori orvosbálokra valamennyi táncrend tervét ő készítette el. Az első, 1871-es orvosbálon egy igen elmés, elefántcsontból és egy sztetoszkóp kalapácsutánzatból álló táncrenddel lepte meg a bálozó hölgyeket, a következő évben egy hőmérő és más orvosi műszerek következtek. Az építőiparosok báljára készült táncrend már Czigler Géza építész ízlését dicséri: „ez egy plüss legyezőt ábrázol, melyen egy rézből készült szögmérő van elhelyezve, mely fokonként mutatja a táncrendet egy miniatűr czirkalom segélyével” – írja az 1896-os Vasárnapi Újság.

A klasszikus bálok fénykora a 19. század közepétől az I. világháborúig tartott. Németh Ádám szerint a beköszöntő „modern” világ takarékossága többé nem tűrte az ódon táncmulatságok fényűzését. Bár tradícióikat egy konzervatív szűk elit a háború után is ápolta, a tánctermekbe már egyre jobban beszűrődött a csillogó pesti bárok és éjszakai mulatók izgató jazz-zenéje – ám ez már egy másik történet.

Felhasznált irodalom

Uj Idők, 1897 (3. évfolyam, 1–27. szám)
Eötvös Károly: Magyar udvari bálok, Vasárnapi Újság, 1885 (2. szám)
Vasárnapi Újság, 1896 (43. évfolyam, 6. szám)
Lauka Gusztáv: Bálok negyven évvel ezelőtt, Koszoru, a Petőfi-Társaság heti közlönye, 1884 (22. szám)
Gara Illés: Régi bálok Pesten és Budán, Uj Idők, 1897 (3. évfolyam, 1–27. szám)
Fővárosi báljaink és a tánczrendek, Vasárnapi Ujság, 1896 (43. évfolyam, 6. szám)

A cikket a Magyar Turisztikai Ügynökség támogatta.

Cimkék

Hasonló tartalmak

Kultúra

Oscar-nap a Művészben

Március 11-én 96. alkalommal díjazza az előző év legjobb filmjeit és filmeseit az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia. Nincs is jobb hangolódó program a gálára, mint a március 10-ei Oscar-nap a Művészben, amikor 13 órától estig jelölt filmeket nézhetünk meg.

Kultúra

Janikovszky-est a vaksötétben – avagy a lemez két oldala

A Bodor Tibor Kulturális Egyesület közreműködésével március 13-án a Lurdy Moziban egy egyedülálló képzeletszínházi előadásban lesz részünk, A lemez két oldala címmel: Janikovszky Éva írásainak segítségével teljes sötétségben, csak a hangokra és szavakra koncentrálva fedezhetjük fel mindennapjaink rejtett oldalait.

Kultúra

Mai Manó fotográfiái

A PaperLab Galériában kiállított 50 fotóból álló, ingyenesen megnézhető válogatásban olyan alkotásokat láthatunk, amelyeket Mai Manó fotográfus a budapesti műtermeiben készített a századforduló környékén.

Neked ajánlott

A