„A frakk és a tüdő folytonos veszélyben forogtak” – A régi pest-budai bálok fénykora

A 19. századi társasági események szigorú, mégis romantikus keretei hallatlan vonzerővel bírnak még a mai kor emberének is, hiszen nem másért jártak bálokba az emberek akkor sem, mint ma diszkóba: az ismerkedés miatt. „A pesti fiatalság szívesen járt át a budai bálokra, mert a budai lányok híresek voltak szépség dolgában. Mint a szabadelvű párt elnöke báró Podmaniczky Frigyes baráti körben nemrég elmondotta, maga a mágnás-ifjúság is sokszor éjfél tájban megszökött a pesti bálokról és átrándult a jobb partra, hogy valamely polgári bálban megforgassa táncban a szépeket” – áll az Uj Idők című újság 1897-es cikkében, és ebből is látszik, mi motiválta őseinket.

Ahogy azt Németh Ádám, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum múzeumpedagógusa a We Love Budapestnek elmondta, a társas, zenés, táncos összejövetelek szabályozott formája a 18. századtól terjedt el Nyugat-Európában, majd Bécsen keresztül nálunk is. Az 1700-as évek végén elég komoly báli kultúra uralkodott, még álarcosbálokat is tartottak. A 18. századi Pest-Budán már polgári álarcosbálok is voltak, Budán már ekkor jól menő üzlet volt az álarc-/jelmezkölcsönzés. „Ezek az álarcos bulik jó alkalmat adtak gyors, »névtelen« szerelmi félrevonulásokra” – mesélte Ádám, aki forrásai között talált a 19. század legelejéről olyan főúri, meghívásos bált is egy fogadóban, ahol teljesen meztelenül jelentek meg a férfiak és a nők.

Hogy ne fajuljon el a helyzet, Mária Terézia idejében rendeletekkel szabályozták a Pesten és Budán tartható bálok számát. A helyzet viszont még így is elfajult, különösen az 1776-os farsangon, egy városi fogadóban. Két kardos jurátus (joghallgató) nem volt hajlandó levenni a kardot és belépőt fizetni, enélkül viszont nem léphettek be. Erre odahívták a barátaikat, és kövekkel megostromolták a helyet; a bentiek ugyan többen voltak, de mire eljött az éjfél, addigra már két halott és több sebesült volt. A balhé szétterjedt, és másnap is folytatódott, az utcán kezdtek törni-zúzni. Végül kivezényelték rájuk a katonaságot, a bűnösöket fegyházra, kényszermunkára és pénzbírságra ítélték. „De úgy tűnik, a jegyzőkönyvek tipikusnak tüntetik fel a részeg törést, zúzást a fogadók tánctermeiben farsangkor, különösen a külvárosban” – tette hozzá Ádám.

A reformkorban már jelmezes, beöltözős bálokat is tartottak, ami a szimpla álarcos megjelenéshez képest újításnak számított. Már akkor is dívott híres embernek öltözni: egy 1834-es bálon egy nemesasszony a Márványmenyasszony című opera főhősének öltözött. Egy másik fennmaradt eset tanúsága szerint az egyik arisztokrata hölgy vízitündérjelmezt öltött, amihez teljesen kiengedte a haját, és ezt élvezte is – ez normál esetben óriási illetlenségnek számított volna akkoriban, mintha egy minisztériumi dolgozó fehérneműben jelenne meg a nyilvánosság előtt, de a jelmezes bálokon az ilyesmi nem számított botrányosnak, ezért is szerették a beöltözősdit. „Az egyik gyerekbálon – a felnőttbálok mintájára tartottak ilyeneket miniben – sok gyerek Sobri Jóskának öltözött, ami megdöbbentő, hiszen a híres betyárt épp csak 10 éve lőtték agyon az erdőben” – idézte fel Németh Ádám.

Glédában álltak az arisztokraták

Bár farsangkor kifordul magából a világ, legyen szó falusi népszokásokról vagy fővárosi arisztokratákról, a bálok rangsorában a legelőkelőbb helyen az udvari bálok álltak, amelyeken viszont kevésbé lehetett elereszteniük magukat a résztvevőknek. Januárban kötelező volt újévi bált tartania az uralkodónak, Erzsébet királyné is rendezett minden évben, amit a mendemonda szerint nyűgnek érzett, de kötelessége volt megtartani. A bálokon tartottak „cercle”-t, ahol röviden, kötetlenül lehetett beszélgetni a királynéval, és amihez glédában álltak az arisztokraták.

„A királyi páron kívül részt vett a trónörökös-pár is és az uralkodó család több tagja. Meghívást nyertek az országgyűlés két házának összes tagjai, két képviselő kivételével, kik bűnvádi eljárás alatt állanak. A főméltóságok, a miniszterek, az arisztokráczia, a katonai előkelőségek, konzulok teljes számban voltak képviselve. Csak a főpapság hiányzott. Az egyházi rendből egyedül a pap-képviselők jelentek meg. A többiek még előtte való nap kimentették magokat az udvarmesteri hivatalnál. [...] A felvonulás a királyi várlakba már este 7 órakor megkezdődött, s a kocsik folytonos lánczolata csak lassú lépésben tudott előre haladni. Nagy tömeg állt a várba fölvezető utakon, kivált pedig a palota környékén” – írja Eötvös Károly a Vasárnapi Újság hasábjain az 1885. január 7-i udvari bálról, ahol „viseletben a magyar öltöny uralkodott; csak szórványosan lehetett látni frakkot; leginkább a szász képviselők öltöztek így. Sok volt az egyenruha is.” Ennek nagy jelentősége volt egyébként, a kiegyezés után többletjelentése lett a bálokon a magyar viseletnek, a cigányzenének és a magyar táncnak is.

Ezen a jeles eseményen történt azonban egy kellemetlen incidens is, mely jól szemlélteti az udvari bálokat meghatározó, karót nyelt szabályrendszert. Számos hölgyet ekkor mutattak be először az uralkodópárnak, a bemutatás a mellékteremben történt, de késés állt elő egy bizonyos eset miatt. Az egyik fiatal gróf neje nem volt „udvarképes”, tévedésből kapott meghívót, a főudvarmesteri hivatal egy tisztviselője szólította fel a távozásra. 

A merev, feszengős udvari bálok után következtek a tehetős arisztokrata családok magánbáljai elképesztő költségekkel, névre szóló meghívókkal, amihez a ház úrnőjének kellett összegazdálkodni a költségeket. Az ő felelőssége volt, hogy a társaságban milyen képet alakít ki a családról, milyen zenészeket szerez, milyen csemegét szolgál fel – ez volt a „munkája”. Híres bálokat adott Andrássy György felesége (Zichy Karolina) és Batthyány Lajos neje (Zichy Antónia) is, nagy gondot fordítva arra, hogy a rendezvényeken a politikai kapcsolatoknak terepet biztosítsanak. Zichy Karolina báljai a régi Károlyi-palotában zajlottak (ma a Petőfi Irodalmi Múzeum épülete), itt történt meg egyszer az anekdota szerint, hogy tánc közben szívszélhűdést kapott egy szép hölgy. Híres báloknak szolgált helyszínéül a Csekonics család nemrég felújított palotája a Palotanegyedben vagy vele átellenben, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár otthonául szolgáló Wenckheim-palota.

Összedobták a pénzt

A munkára szoruló, elszegényedő nemesek többnyire a jogászszakmát választották megszorultságukban, őket hívták juristáknak. A báljaiknak nem más volt a célja, mint az ismerkedés: a korszak gondolkodása szerint fontos volt a szerelmi házasság, de csak azonos társadalmi szintek között, tisztes lányokat pedig csak bálokon lehetett megismerni. A juristák összedobták a pénzt a bérleti díjra, a zenekarra és az egyéb költségekre.

Ilyen bálok zajlottak a Redoutban, a Pesti Vigadó 1883-ban átadott elődjében (melyet 1849-ben döntöttek romba az osztrák császári csapatok ágyúi), a mai Váci utca 9. helyén álló Hét választófejedelem fogadóban, a Fehér Hajó fogadóban, a Nemzeti Kaszinóban, az Astorián a Pesti Magyar Színházban. Németh Ádám felidézte az 1840-es híres esetet, mely szerint az egyik jogászbálon nem báli ruhában jelentek meg a hölgyek: Párizsból nem érkeztek meg a kelmék, mert egy őrült prédikátor meggyőzte a párizsiakat, hogy jön az utolsó ítélet, így nem teljesítették a megrendeléseket. A bál rendezője egy huszártisztet küldött a részt vevő hölgyekhez, hogy könyörögjön nekik: menjenek el nappali ruhában táncolni. Nem volt mindegy, ki miben jelent meg ezeken a bálokon, „ugyanaz a veretés ment, mint ma az Instagramon” – vont párhuzamot Ádám.

Később elszaporodtak a különböző szakmák báljai is, az arisztokratákhoz hasonlóan mindenki bálozni akart: elterjedtek a technikus-, mérnök-, regatta- és orvosbálok, a különböző civil szervezetek polgári báljai. Léteztek belépős nyilvános bálok, hiszen a korabeli rendezvényszervezőknek is szükségük volt a bevételre – nos, itt már jóval több volt a botrányos viselkedés.

„Még nem volt annyi majom, mint mostanában”

A régi bálok iránti nosztalgia igen hamar, már a század végén kialakult.„Tagadhatatlanul igen nagy különbség van a régebbi és mostani fővárosi bálok közt. Az előbbiek képe oly ragyogó és meleg volt; s még most is kellemes emlékeket keltenek azok az első híres jogász-, tekhnikus-, regatta- és orvosbálok, melyek az alkotmányos világ kezdetén diadalmasan bevonultak a Redout fényes termeibe; míg a mostani báloknak nagy része néptelen, hideg, s hiányzik belőlük az igazi kedv és kedélyesség” – emlékezett vissza az alig pár évtizeddel korábbi táncos összejövetelekre 1896-ban a Vasárnapi Újság szerzője. Ugyanígy nosztalgiázott a Koszoru szerzője, Lauka Gusztáv író is egy 1884-es irományban.

„Kedvesen emlékszem azokat a fehér harisnyákat szemlélni engedő, fekete, keresztbe kötött szalaggal a lábhoz erősített cipőcskékre, melyek annak nem csak formáját tüntették fel, hanem a táncosnőnek szabadabb és könnyebb mozgást is kölcsönzöttek. A férfiak fekete frakkban, fekete nyakkendő, fehér mellény, fehér vagy fekete pantallonban jelentek meg. Még nem volt annyi majom, mint mostanában” – tette hozzá a szerző. A táncra való felkérést visszautasítani nem volt illendő, csak „notórius lumpok, vagy ízléstelenül és szennyesen öltözöttek kaptak kosarakat”.

Nem véletlen, hogy magas volt a báltermek plafonja, aktív testmozgás mellett szükség volt az oxigénre. Több száz gyertyával világítottak, no de nem a büdös faggyúgyertyával, hanem drága viaszgyertyával, ami felverte a költségeket.

A régi Budapesten korántsem volt azonban könnyű eljutni a bálok helyszínére, hiszen jóval a hídépítések előtt járunk. Mondhatni, komplett életveszélyt jelentett. „Budán lakott az ország minden főméltósága, vagyis olyan emberek, akiknek már hivatalból kellett bálokat adniuk. Már pedig a Dunán abban az időben csak egyetlen fahíd vezetett át, azt is kikapcsolták jégzajláskor, ami többnyire december közepe táján megindult. A budai bálokban résztvenni akarók tehát az átkelésnek egy egészen különös módját használták, amit úgy hívtak, hogy luláj. A társaság beleült egy nagy csónakba, aminek legénysége hosszúnyelű csákányokkal volt fölfegyverkezve. Az egyik legény belekapaszkodott csákányával egy elöl úszó jégdarabba, és úgy húzta előre a csónakot, a másik hátulról tolta, szintén a csákány és az úszó jégdarabok segítségével, a többi pedig egyforma ütemű mozdulatokkal ringatta, amely mozgás hasonlított a tiszai révészek átvádolásához, s ennek az egész manipulációnak lulajozás volt a neve. Habár nem volt minden veszedelem nélküli, mégis csupán a drágaságát szidták, a mennyiben egy-egy átkelésnek husz pengő forint volt az ára” – írja Gara Illés az 1897-es Uj Időkben.

A további báli szokásokról Németh Ádám adott lapunknak felvilágosítást. A résztvevők az úgynevezett „szünórában” toalettet igazítottak, csemegéztek a körbehordott büféből, a különböző édesített ostyákból, kuglófokból, csokoládés pogácsákból, linzeres, omlós süteményekből. A tálakon szerepeltek még főtt gyümölccsel töltött kosárkák, habcsókok, ánizsos bundában sült gyümölcsök, aszpikos, könnyű húsos falatkák, töltött tésztácskák, de ekkor már ismerték a limonádét és a szörpöket is.

A hölgyek a táncrendhez egy darab puha ónceruzát is kaptak, ezzel írták fel a táncpartnerek sorrendjét, és az egészet a csuklójukra kötözve hordták. Igazi iparművészeti remekek is készültek belőlük, kincsként gyűjtögették őket, és találkozni köztük igazi extremitásokkal is. Az alábbi galériában végignézhetünk pár kivételes példát a korszakból a Kiscelli Múzeum gyűjteményének köszönhetően (a teljes méretért kattints a nagyítás gombra!).

Lechner Károly, az angyalföldi tébolyda igazgatója például igencsak jó rajzoló és tervező volt, az akkori orvosbálokra valamennyi táncrend tervét ő készítette el. Az első, 1871-es orvosbálon egy igen elmés, elefántcsontból és egy sztetoszkóp kalapácsutánzatból álló táncrenddel lepte meg a bálozó hölgyeket, a következő évben egy hőmérő és más orvosi műszerek következtek. Az építőiparosok báljára készült táncrend már Czigler Géza építész ízlését dicséri: „ez egy plüss legyezőt ábrázol, melyen egy rézből készült szögmérő van elhelyezve, mely fokonként mutatja a táncrendet egy miniatűr czirkalom segélyével” – írja az 1896-os Vasárnapi Újság.

A klasszikus bálok fénykora a 19. század közepétől az I. világháborúig tartott. Németh Ádám szerint a beköszöntő „modern” világ takarékossága többé nem tűrte az ódon táncmulatságok fényűzését. Bár tradícióikat egy konzervatív szűk elit a háború után is ápolta, a tánctermekbe már egyre jobban beszűrődött a csillogó pesti bárok és éjszakai mulatók izgató jazz-zenéje – ám ez már egy másik történet.

A cikket a Magyar Turisztikai Ügynökség támogatta.