„A metálosok között rengeteg kispolgár és unalmas hivatalnok van” – Cserna-Szabó András-interjú

We Love Budapest: A Stay Brutal! című, frissen megjelent antológia – melynek te voltál az ötletgazdája és a szerkesztője – 21 írása egy-egy metáldal kapcsán mesél a metálról. Nyugtassuk meg a nem metálos olvasókat, hogy ezt a könyvet ők is érteni fogják, mert nem csak a metál rajongóinak szól.

Cserna-Szabó András: Jó. Mindenki nyugodjon le, mert a könyv nem csak a metálosoknak szól, sőt, nem csak metálosok írták. A szerzők között szép számmal akadnak olyanok, akik nem bírják a metált. Mint például Szederkényi Olga, akinek ugyanakkor a lappangó sváb identitásába tökéletesen beletalált a Rammstein, vagy éppen Para-Kovács Imre, aki pedig egyenesen gyűlöl mindent, ami metál, mert ő egy miskolci őspunk – ennek ellenére olyan szépet ír a Motörheadről, hogy olyat még nem olvastam. Egyébként ezt a feszültséget a metál és a punk között a könyv előszavában is leírom. Metálosként tudom, hogy mi általában szeretjük a punkot. Én például nem nagyon tudnám elképzelni az életemet punk nélkül (az Exploited, a Dead Kennedys, a Misfits vagy a GBH nélkül), mert aki metálos, az részben punk is, hiszen igazi metál nincs punk hatások nélkül, például a kedvenceim közül a korai Voivod (War and Pain és Rrröööaaarrr). Ám, fájdalom, az érzés nem kölcsönös, mert a punkok általában rühellik a metált. Para konkrétan ezt írja rólunk: „A műbőr dzsekis, osztályismétlő szakmunkásképzősök visszataszító álomvilága, ahol láthatatlan mesefigurákkal kardoznak a retardáltak, miközben kliséket játszanak, és egyre kényelmetlenebbül érzik magukat nagy terpeszbe merevedve a jellegtelen és semmibe vesző gitárszóló alatt.”

WLB: Lehet, hogy a punkok a cicanadrágos, kisminkelt bandák miatt utálják ennyire a metált?

Cs-Sz. A.: Nem hiszem, hogy csak ez lenne az ok, a nyávogós macskametáltól én is irtózom. KISS, Mötley Crüe, Bon Jovi stb. – ezek nekem se a kedvenceim, sőt. Ettől még a metál részének tartom a glam vagy a hair metalt is. Azt egyébként sokszor nehezen értik az emberek, hogy a metál nagyon sokféle, és nem egyetlen dolog. Mindenkiben él egy kép az igazi metálról. Csakhogy az egyiknek az Iron Maiden az, a másiknak a Mayhem, a harmadiknak meg, mondjuk, a System Of A Down. Amikor nyilvános lett az antológia tartalomjegyzéke, és kiderült, hogy a Guns N’ Roses is szerepel benne, ráadásul éppen a November Rain című dallal, szóval akkor többen is kiborultak a Facebookon, hogy az nem is metál… Szerintem meg ha valaki ezt glam metalnak érzi, akkor legyen úgy! A metál határai nagyon nehezen kijelölhetőek. Pándi Balázs barátom szerint az első thrash metal lemez a híres német free jazz szaxofonos, Peter Brötzmann 1968-as, Machine Gun című lemeze. Van olyan zenész ismerősöm, aki szerint Schnittke csellóra írt munkái az igazi metál. Szóval ment ez az elég terméketlen és értelmetlen vita, és végül azt mondtam, egyezzünk meg abban, hogy mindent hívhatunk metálnak, amiről a Metal Hammerben írnak. Erre meg azzal jöttek, hogy de hát akkor a Pearl Jam is metál, mert már írtak róla ebben a magazinban. Ezen a ponton rájuk hagytam a dilemmát.

WLB: Az előszóban írsz az erős, összekovácsoló metálos identitásról, ami egyfelől meghatározza az összes metálost, másfelől pedig más zenei stílusok kedvelőitől is elválasztja őket. Tapasztalatom szerint eltérésekkel ugyan, de más zenei stílus rajongói között is megfigyelhető ugyanez, például a már említett punkoknál vagy a hiphoperek esetében vagy akár az elektronikus zene rajongói, a technósok között. Mit gondolsz erről?

Cs-Sz. A.: Én azt hiszem, hogy ha valaki popzenét hallgat, az nem jár semmiféle identitással. Aki Lady Gagát hallgat, az lehet, hogy LG-rajongó lesz, de sose lesz egy életre kiható „popzenés identitása”. De a metál vagy a punk ad egy erős, a zenén is túlmutató identitást a rajongóknak. Egy szociológus azt írta, hogy a punkok azért halnak ki lassan, mert a punk identitás napi 24 órára szól, vagyis teljes embert kíván. Olyan nincs, hogy valaki reggel 8-tól délután 4-ig nem punk, csak előtte és utána. A metál túlélésének, virágzásának meg az a titka, hogy ez egy olyan életérzés, amiből hosszabb-rövidebb időre ki lehet lépni: lehet este meg hétvégén meg havi egyszer, egy koncert erejéig metálosnak lenni. Ezt én is szoktam érezni, amikor délelőtt elindulok valahova, sötét inget veszek, de alá már egy Slayer- vagy egy Kvelertak-pólót, mert ha vége a napomnak, akkor este megyek valahova a barátaimmal, és ott már metálos leszek. Leveszem az inget, és a metamorfózis már meg is történt. Képzeljünk el egy punkot, aki napközben banktisztviselőként dolgozik, öltönyben, nyakkendőben… Aztán kijön a munkahelyéről, feltarajosítja a haját, beteszi az orrába a biztosítótűt, felfúj a házfalra egy anarchista A betűt, és azt kiáltja: No future! A metálosok között rengeteg kispolgár, unalmas hivatalnok és egyéb átlagember van. Őket amikor bőrdzsekiben látod a Cannibal Corpse-on, nem gondolnád, hogy holnap a Lidlben fogsz összefutni velük a leértékelt sajtok vagy a barkácskészletek előtt. Egyszer valami családi rendezvényre mentünk, és a lányom anyukája látta, hogy az ing alá a Kreator-pólómat veszem fel, amire az van írva: Satan Is Real. Teljesen kiakadt, hogy ebben akarok menni. Mondtam neki, hogy: 1. nem fog látszani az ing alatt, 2. a Biblia, Milton vagy éppen Bulgakov is pont ezt állítja, akkor miért pont a Kreator nevű együttessel van baj?

WLB: Már az eddigiekből is érzem, hogy ha valakinek, akkor neked bőven lenne mondanivalód a metálról, de a Stay Brutal!-ban nem írtál, csak egy előszót. Nem is merült fel, hogy te is írj egy novellát vagy bármit?

Cs-Sz. A.: Szó volt róla, de aztán másképp alakult. A könyv több éven keresztül készült. A szervezés nehezen ment, nem volt könnyű megtalálni a megfelelő embereket. Volt, aki ígérte, hogy ír, de aztán nem küldött semmit, négyen pedig menet közben visszamondták. A könyvnek már tavaly ősszel meg kellett volna jelennie. Amikor ez nem sikerült, új szerzők után néztem, elég mókás volt, mert szinte minden irodalmi ismerősömtől megkérdeztem: Nem vagy te véletlenül metálos? Végül pont 21 szerző lett, rám már nem volt szükség, de azért írtam egy rövid előszót, amiben ha tömören is, de elmondtam mindent, amit gondolok a metálról, és cifrázni ugyan tudtam volna még, de az identitás lényege azért benne van, vagy legalábbis remélem, hogy benne van.

Annak örülök, hogy ennyiféle tehetséges embert sikerült egy kötetbe gyűjteni, és az írások műfaji tekintetben is nagyon sokszínű képet mutatnak. Van itt minden: tanulmány, esszé, novella, koncertbeszámoló, még rendhagyó lemezkritika is. Mindenkinek szabad kezet adtunk, mindenki arról írt, amiről akart. Így ők döntötték el, mi a metál. A dalok metálon belüli stílusa és a zenekarok földrajzi eloszlása is legalább ennyire vegyes. Meglepő módon a végére úgy állt össze ez a 21 különböző dal és írás, mintha az egész egy kerek történet lenne, ami elkezdődik 1970-ben, a Black Sabbathtal (az én sztorim szerint is itt kezdődik a szigorúan vett metál), és 2022-ben ér véget (egyébként egy fikciós bandával, a Dream Widow-val), közben végigzúzunk ennek a bő fél évszázadnak a metáltörténetén. Így ez a könyv végül – ha akarom – egy rendhagyó metáltörténet (is) lett.

WLB: Vannak a könyvnek hiányai?

Cs-Sz. A.: Persze. 21 dal nem tudja az egész metáltörténetet felölelni. Sok alapvető zenekar kimaradt a könyvből, például az AC/DC vagy a Slayer, amit a szememre is vetettek már, de hát ez nem egy lexikon, csak egy irodalmi antológia. Szerintem így is kerek. Például szinte az utolsó pillanatig úgy tűnt, hogy a Metallica sem lesz benne, de aztán mégis becsúszott a végére, Szeifert Nati írta, az egyik legjobb rész. Az is csak a legvégén dőlt el, hogy a dalok időrendje adja majd a könyv szerkezetét.

WLB: Bár a szerzők között akadnak szép számmal írók is, mégis talán meglepő, hogy kevés az írások között a novella, inkább a flashbacksztorik, a múltba révedések, a visszaemlékezések a jellemzők. Miért alakult így szerinted?

Cs-Sz. A.: Azért a szerzők nagyobbik része metálos, és a magyarázat szerintem megint csak ebben a metálos identitásban keresendő. Szécsi Noémi például nem metálos, ő novellát írt, de a metálosok nagy része nem egy történetet akart elmesélni, hanem a saját identitását megfejteni. Ahogy Szeifert Nati írja: „Amikor egy sötét, mínusz tíz fokos téli éjszakán az üvegfalú faházban felcsendült a Welcome Home első taktusa, és az a Csabi, akinek már nem emlékszem a vezetéknevére, kirontott az épületből, futás közben lehámozta magáról a pólóját, és meztelen felsőtesttel a fák közötti méteres hóba vetette magát, azt üvöltve, hogy Metááááál!, annak azért volt húzása. Röhögtünk, mégis mind tudtuk, mit jelent. (Na mit?)”

WLB: A végeredményt tekintve elégedett vagy? Amikor pár éve eszedbe jutott az ötlet, akkor erre gondoltál?

Cs-Sz. A.: Amikor elkezdtem, akkor persze még nem tudtam, hogy mi lesz belőle. Meredek ötletnek tűnt, és szeretem a merész ötleteket. Azért ez a két világ, a magyar irodalom intellektuális, sznob buborékja és az „a műbőr dzsekis, osztályismétlő szakmunkásképzősök visszataszító álomvilága” elég messze áll egymástól. Most kiderült, hogy talán mégsem annyira… Szerkesztőként 10 évig csináltam a Hévíz folyóiratot, több antológia összeállításában működtem közre, úgyhogy azt azért tudtam, hogy egy ilyen kötet mindig kicsit lutri. Az antológia eleve egy vegyes műfaj, sokféle emberből áll össze, olyan, mint egy válogatáskazetta. Minden szám senkinek nem fog tetszeni… Olyan nincs. Én szeretem ezt a könyvet, és sok kedvencem van benne. Néhány egészen zseniális szöveg is talán!

WLB: Neked személy szerint mik a metálon belül a kedvenceid?

Cs-Sz. A.: Alapvetően az old school thrasht szeretem, a 80-as évek sztárjait: Slayer, Voivod, Venom, Overkill, Testament, Exodus, Kreator, Sodom stb. – közülük többen is most csinálják a legjobb lemezeiket. Akik a 90-es éveket túlélték (a grunge meg a macskametál éráját, ami szinte minden rendes metált elsöpört időlegesen vagy végleg), és nem adták el magukat, mint a Metallica, azok még most is nagyon jól tolják. Nagyon izgalmas dolgok történnek, rengeteg a jó koncert, itthon is, sőt, ezek már nem is koncertek, hanem egyestés minifesztiválok, ahol fellép akár 3-4 élvonalbeli zenekar is. Manapság kis túlzással hetente van egy-egy ilyen: Barba Negra, Dürer Kert – itt vannak a legjobb bulik. De szeretem a death és a black metalt is, mondjuk, a Napalm Deatht, a Cannibal Corpse-ot vagy a Tormentort és a Mayhemet – e két utóbbit persze elsősorban Csihar Attila miatt, aki talán a legismertebb magyar „könnyűzenész” a világban, „a magyar metál Puskás Öcsije”, ennek ellenére kevesen ismerik itthon, már a metálszcénán kívül.

WLB: A Budapest Nagyregény még nem jelent meg, épp készülőfélben van, és te vagy az egyik szerző a huszonháromból, aki a városlakók beküldött írásai, mikrosztorijai alapján írod meg az I. kerület történetét. Miért éppen ezt kaptad, hogy történt a kiválasztás?

Cs-Sz. A.: Őszintén szólva fogalmam sincs. Itt én nem vagyok se ötletgazda, se szerkesztő, csak egy mezei szerző. Le kellett írni azt a pár kerületet, amiről szívesen írnál, aztán ők eldöntötték valamilyen szempontok szerint. Nekem sok kerületről vannak közeli benyomásaim: 31 év alatt 13-szor költöztem Budapesten. Kezdtem a XIII.-ban meg a VIII.-ban – Ganxsta Zolee és Dopeman módra –, aztán úribb pesti kerületek jöttek (VI. és VII.), végül Budán kötöttem ki (II., XI. és I.). Ezeket a kerületeket adtam meg a szerkesztőknek, és ők választották ki nekem az I. kerületet, ahol éppen most élek.

Már egy ideje érdekel, sőt fogva tart a Széna tér története: olyan, mintha ezen az egyetlen téren az egész magyar XX. század megtörtént volna. A legismertebb talán a kitörés, amiről Bereményi Géza híres verse is szól, ez pár hónapja kőbe lett vésve a Széna tér járdájába. Nemrég megjelent egy könyv a Széna térről, többek közt Ungváry Krisztián írásával a kitörésről, amiben olyan hátborzongató dolgok szerepelnek, mint például az, hogy miközben az oroszok a tér szemben álló házainak ablakaiból géppuskázták le a sok ezer német – és jóval kevesebb magyar – katonát (akik a vári utcákból, például az Ostrom vagy a Hattyú utcából hömpölyögtek le), szóval közben az oroszok hangfalakból játszották nekik Karády Katalin slágerét: „Hiába menekülsz, hiába futsz. / A sorsod elől futni úgyse tudsz.” De nemcsak ’45 volt itt, hanem ’56 is. Szabó bácsiék reménytelen küzdelme a szovjet tankokkal. Meg volt még itt János kórház, városfal, laktanya, börtön, piac, kávéházak, buszpályaudvar – minden szinten szinte minden.

WLB: Gondolom, már dolgozol a rád eső részén a könyvnek. Miről fogsz írni, hogyan zajlik a folyamat?

Cs-Sz. A.: Előbb egy szinopszist kellett leadni, aztán meg egy félkész állapotú írást, most itt tartok. Egy vári zsidó család történetét írom. A tatárjárás után kerülnek Budára, a régi zsidó negyed a Dísz tér környékén volt. Nagy Lajos előbb elüldözi, majd visszaengedi őket. Ezután az új zsidó negyedben élnek, a mai Táncsics utca környékén. Ekkor már két zsinagógájuk is volt a zsidóknak. 1686-ban a Szent Ligának sikerült bevennie Budát, a zsidók – akik a törökök oldalán védték a várat – zömét kiirtották, rájuk gyújtották a nagyzsinagógát. Akik túlélték az ostromot, azokat Nikolsburgba, Dél-Morvaországba száműzték. Szóval az írás egy zsidó családról szól, akik már a tatárjárás óta itt élnek, és folyton elüldözik őket, de ők mindig hazajönnek: Törökországból, Morvaországból, Fehérvárról, Írországból, Triesztből, Auschwitzból – Budára.

WLB: Több száz évet foglalsz össze egyetlen novellában? Azért csak volt itt is egy terjedelmi megkötés…

Cs-Sz. A.: A regényszinopszisból próbálok csinálni egy elbeszélést. A könyv apropója az, hogy Budapest 150 éves, így az én sztorim is 1873-ban kezdődik tulajdonképpen. A család ezt megelőző története csak nagy vonalakban látszik, úgy, mint a sorozatok elején „az előző részek tartalmából”. Az elbeszélő egy drogos rockzenész, a család utolsó tagja, aki várja a dílerét, és közben bámul ki az ablakon a Széna térre. Az ő szétcsúszott víziójában jelenik meg a családja története.

WLB: A városlakók által beküldött sztorik mennyire befolyásoltak az írásban? Mennyire voltak a sorvezetőid?

Cs-Sz. A.: Ha olyan kerületet kapok, amit nem nagyon ismerek, akkor valószínűleg jobban támaszkodom rájuk. De az I. kerületet kaptam, itt élek két éve, rengeteget olvastam róla. Alapvetően az a típus vagyok, aki, bárhova költözik, úgy veszi birtokba a környéket, hogy „beleolvassa magát” a történetébe. Így teszem otthonná az adott idegen teret. Kulturálisan körbevizelem a területet. Ez történt velem a VI. és a VII. kerületben is, ott alapvetően Krúdy, Szomory és Szép Ernő voltak a beavatóim, itt inkább történelmi munkák szerzői. Azt pedig még nem is mondtam, hogy ennek a 23 novellának vagy fejezetnek végül ki kell adnia egy kerek egészet, egy Budapest Nagyregényt, össze kell majd valahogy fűzni az írásokat, úgyhogy eljön majd az a pillanat, amikor egymás írásait is el kell olvasni ehhez. Ahol látunk kapcsolódási lehetőségeket, ott össze kell ezeket majd kötni. Jelenleg több dramaturg is dolgozik ezen. Persze nem egy hagyományos regényről beszélünk, hanem talán egy lazábban összefüggő novellafüzérről.

WLB: Mivel sokat szerkesztesz, felmerül, hogy milyen az, amikor téged szerkeszt valaki. Megvisel?

Cs-Sz. A.: A szerkesztő egy bizalmi pozíció. A jó szerkesztő olyan, mint a nőgyógyász vagy a pszichológus: turkál a szövegtestedben, és belemászik a lelkedbe. Nekem már kb. 20 éve ugyanaz a szerkesztőm, Darida Benedek, minden írásomat ő olvassa először. De voltak még nagyon jó szerkesztőim, mint például a Magvetőnél Király Levente, aki most a Corvinát vezeti. Most, a Budapest Nagyregénynél egy olyan szerkesztőm lesz, aki szintén a barátom, és többször dolgoztunk már együtt, ő Péczely Dóra, az egyik legjobb magyar szerkesztő. Biztosan meg fog viselni. Nagyon remélem. Akkor jó, ha megvisel.

WLB: Az írásaidban gyakran vannak súlyos figurák, súlyos fordulatok és történések. Például most legutóbb Zerkó, a nagytermészetű berber törpe, aki sok embernél kiverte a biztosítékot. Direkt provokálsz, vagy egyszerűen csak ilyenek jutnak eszedbe?

Cs-Sz. A.: Talán valamelyik Dosztojevszkij-elbeszélő állítja, hogy az élet nem csak holdfény és rózsaillat. Én az irodalmat egy elég kellemetlen dolognak tartom, ahol az emberi létezés legsötétebb pillanatait is meg kell mutatni. Enélkül ugyanis nem lenne teljes a kép. A Zerkóban valóban ömlik a vér és az ondó, és ez valóban sokaknak nem fér bele az irodalomról kialakított képükbe. De hát az V. században (vagy az egész ókorban) nem ömlött a vér és az ondó? Akkor nem tettek meg mindent a hatalomért? És most? Ha valaki kinyitja az internetet, látja, hogy most ugyanaz van, ömlik a vér és az ondó, és senki semmitől nem riad vissza, ha a hatalomról van szó. A jó irodalom mindig kellemetlen, mert kényelmetlen kérdéseket tesz fel az olvasónak, kényelmetlen helyzetekbe keveri, szembesíti, kimozdítja, elgondolkoztatja. Nyelvileg is ez a helyzet. Amikor valaki felháborodik a Zerkó durva stílusán, akkor tulajdonképpen a mai magyar nyelv állapotán, a mai nyelvhasználatunkon háborodik fel, amin a hétköznapokban talán nem szokott, mert ezeket a szavakat ő is használja, hiszen (többé-kevésbé) mindannyian használjuk őket. Én egy durva világot durván (vagy inkább durvaságaival együtt) ábrázolok. Ha ez provokáció, akkor vállalom.