Boszorkányszombaton piszkavason felrepülnek a hegyre, ahol szilaj táncot lejtenek, vad orgiába bonyolódnak a bakkecskebőrbe bújt ördöggel a holdfénynél. Szemmel vernek, ártatlan gyermekeket betegítenek meg, éjszaka állatok képét öltve ránk ülnek éjjel, és „megnyomnak”; de ha ügyesek vagyunk, Luca székére állva a karácsonyi éjféli misén kiszúrhatjuk őket a gyülekezetben. A 16-18. században sok-sok nő (és férfi) életét követelték ezek a véresen komolyan vett hiedelmek, amelyekben a Gellért-hegy fontos szerepet töltött be.
A néphit szerint a sátánnak szüksége volt a közvetítőkre, hogy segítségükkel sikeresen garázdálkodjon a Földön, ezért lépett szövetségre a boszorkányokkal. Akik többnyire nők voltak, de lehettek férfiak, sőt, állatok is. Amit az ember nem ért, azt többnyire gyűlöli is, így a falvakban tevékenykedő bábák, gyógyító asszonyok eléggé gyanúsak voltak, ha boszorkányokra terelődött a szó.
A 16-18. század boszorkányperei az intézményesített nőgyűlölet és a közösségben előforduló egyéni konfliktusok rendezésének is színterei voltak, hiszen az ördöggel cimboráló szerencsétlenek közös ismertetőjele az volt, hogy rosszkor voltak rossz helyen, haragosaiknak az útjában, vagy épp valaki olyasvalakinek az ágyában, akiében nem kellett volna. Komáromy Andor 1910-es művének, a Magyarországi boszorkányperek oklevéltárának már csak a tartalomjegyzékét átböngészve is képet kaphatunk arról, miféle vádakról és perekről van szó. Férjek feleségeik, lányok anyósaik, szomszédasszonyaik ellen tettek feljelentést. 1615-ben Dancz Orsolyát például azzal vádolták, hogy egy gyökeret adott egy leánynak oly célból, hogy „az által egy jegyespár között gyűlölséget okozzon”. 1639-ben Metzburger Mártonnét azzal, hogy boszorkányságával mások termését saját csűrjébe varázsolta, egy 1713-as nagyszebeni tudósítás pedig egy – a sátánnal közösült – nőnek lefejeztetésétől és teste elégetéséről számol be.
Nem egy esetben a vádlottak valóban elhitték, hogy természetfeletti képességek birtokában állnak, de az áldozatok alatti máglya tüzét többnyire a személyes bosszú szította fel. Ilyen esettel kezdődik Fábián Janka regénysorozata is, amelynek első részében a hősnő csodaszép nagynénjét saját féltékeny férje jelenti fel. A történet egy Gellért-hegyen élő boszorkány kunyhójába vezet (aki leginkább magzatelhajtásból keresi kenyerét), de a hegyen élő boszorkányok legendája korántsem az írónő fantáziájának szüleménye.
A titokzatos hegy
A magyarországi boszorkányperek irataiban rendszeresen előfordul a Gellért-hegy, mint a boszorkányok buja összejöveteleinek helyszíne. A város felé magasodó, sziklás hegyet már évezredekkel ezelőtt is körbelengte a misztikum felhője, ami a környék meghatározó vonása maradt még a 2000-es években is, hiszen mint azt a Sétaműhely Boszorkányok a Gellérthegyen című sétáján megtudtuk, a Gellért szálló előtti, engedély nélkül épült ivókutat is szakrális-spirituális szellemben építették, és tobzódik a szimbólumokban: oszlopain fellelhetőek különböző kozmikus jelek, például a szkíta aranykorong.
A megfigyelésre tökéletes lokáció, a behúzódásra lehetőséget adó barlangok, valamint a víz közelsége miatt a hegy ideális volt a letelepedésre, így már az ősidők óta lakott volt. Az i. e. 4. századtól a római uralomig az eraviszkuszok, az ókori kelta törzs tagjai létesítettek oppidumot, azaz sánccal megerősített települést a tetején (melynek romjai a mai Citadella alatt húzódnak). A legenda szerint 1046-ban innen taszították a mélybe Gellért-püspököt, Imre herceg nevelőjét, és a ma Sziklatemplomként funkcionáló barlangban élt Szent Iván, a remete, aki szintén gyógyította a betegeket a hegy lábánál működő hévízes tónál, és Szent Iván napja ezért is gyógyító erejű, mágikus ünnep. Nem a törökök voltak ugyanis az elsők, akik a hegy lábánál feltörő hőforrásokból fürdőt létesítettek: az Árpád-korban a keresztes szerzetesrendek a mai Rudas fürdő helyén is működtetek gyógyító ispotályt. A hegy körüli vizek gyógyító ereje is a környék misztikumát fokozták, és sokáig állt itt egy kápolna is.
A 17. századi, városról készült német metszeteken a Gellért-hegy egyébként Blocksberg néven jelenik meg, és az itt letelepedett svábok is így nevezték sokáig. A német Blocksberg pedig már a középkor óta a teuton világ hírhedt boszorkányhegye volt, a németországi Harz-hegységben például a furcsa alakú, sziklás Brockensberghez fűződtek az efféle históriák, hiedelmek. Goethe Faustjában is itt játszódik a „Valpurgis éj".
„A Gellérthegyre való járás”
Görbe Márk, a Boszorkányok a Gellérthegyen séta vezetője szerint gyakran „fölülről” szűrődött le a boszorkányhit a néphez: az emberek a pereken elhangzott agyszülemények alapján vádaskodtak, vagy épp képzelték be maguknak a különös tetteket. A különböző bódító hatású italok, hallucinogén gyógynövénykészítmények (csattanó maszlag, nadragulya, sisakvirág) hatása alatt a kísérletező kedvű lányok azt képzelték, hogy tényleg jártak a boszorkányszombaton, véghezvittek elképesztő tetteket és megrontottak embereket.
De az remélhetőleg mindegyik olvasónak egyértelmű, hogy boszorkányok nem léteznek, és a boszorkányok gyűlései sem történtek meg a valóságban a Gellért-hegyen. A legenda legérdekesebb része inkább az, ahogy a köznyelvbe átszivárgott a „gellérthegyre járás” kifejezés. Ugyanis a vidéki periratokban is „gellérthegynek” hívták azokat a dombokat, hegyeket, ahol a boszorkányok összejöttek, annak ellenére, hogy csak a budai magaslat viselte ezt a nevet. Dömötör Sándor Szent Gellért hegye és a boszorkányok című tanulmányában bukkantunk rá Vörös Ilona 1741-es paksi boszorkányperére, amely szerint a hölgy bevallotta, hogy a boszorkányok között dobos volt, Plútó és Milus nevű ördögökkel közösült, fekete varjú és holló képében járt hozzá a gonosz, és úgy hívta a Szent Gellért hegyére. Egy 1700-as debreceni perirat szerint Kis Istvánné ellen az volt a vád, hogy Szent Gellért hegyére járó és parázna, de hasonló volt a vád Túri Istvánné Nyujtó Panda ellen is, továbbá Nagy András is Szent Gellért hegyére járónak vallotta magát.
A kifejezés terjedésének az is lehetett az oka, hogy Magyarországon a boszorkányhit összekapcsolódott a pogány korból hátramaradt hagyományokkal. „A Szent Gellért hegyére való járásnak az egész országban való régi ismerete arra utal, hogy valamikor élhetett az egész országban olyan mulatság, ünnepség, összejövetel emléke, amelyet Szent Gellért halálának emlékére pogány módon tartottak. A hagyomány elhalt, s a hagyomány emléke beolvadt a nyugati, újabb eredetű boszorkányos mende-mondákba”– írja Dömötör Sándor.
A hegy, a kereszténység térhódításában nagy szerepet játszó Gellért püspök halálának színtere sűrű erdőivel, rejtett beszögelléseivel minden tekintetben megfelelt annak, hogy, az új vallás ellen tiltakozó pogány magyarok búvóhelyet találjanak itt. A nép az új vallás térnyerése ellenére is ragaszkodott a régi gyógymódokhoz, ami gyanakodásra adott okot, a gyógyító asszonyok már csak ezért is tűnhettek úgy, mint a pogány ideológiát őrző, és ezzel az új vallás ellen lázadó személyek.
A boszorkányégetéseknek Mária Terézia új intézkedéseinek köszönhetően az 1720-as években vége szakadt, és érdekes módon a Gellért-heggyel kapcsolatos boszorkányos mendemondák csak ezután kezdtek lábra kapni Budán és Pesten. Ennek köze lehetett ahhoz, hogy a Gellért-hegy aljában a 20. század közepéig virágoztak a bordélyok, és a rosszlányok, a kétes erkölcsű nőcskék világa, valamint a hegy túlvilággal való évszázados kapcsolata sajátosan keveredett a gonosz boszorkányok mítoszával.
