Az „urbex” az angol „urban exploration” (városi felderítés) kifejezés rövidítése. Elhagyatott, romos lakóházakat, gyárépületeket, laktanyákat, bunkereket és csatornahálózatokat, tetőket és pincéket kutatnak fel és járnak be, amit pedig ott találnak, lefényképezik, videóra veszik, majd megosztják. A világszerte népszerű, féllegális hobbitevékenységet itthon is sokan gyakorolják. A jelenleg hatfős BCO Urbex Magyarország legrégebbi urbexcsapata, 2004 óta létezik, bár a történetük már korábban elkezdődött. Nevüket és arcukat nem vállalták nyilvánosan, érthető okból, de szívesen meséltek magukról meg az urbex lényegéről, részleteiről. Lejegyeztük és meg is osztjuk veletek mindazt, amit elmondtak.

A BCO eredetileg nem urbexcsoportnak indult

1998-ban még inkább a Pál utcai fiúk nyomában járva bunkereket építettek, majd két csapatra szétválva egymás ellen háborúztak. A romos és elhagyatott épületek felkutatása és felfedezése pedig csak később, 2004-ben jött a képbe. A mai csoportból akkor még csak a BCO vezetője és egyben legrégebbi tagja volt meg, az ő fejéből pattant ki az urbexezés ötlete. Az első bevetésre – egy bérházat járt be – még egyedül ment, sőt a következőre is, de oda aztán később többször is visszament, már társakkal. Ez a XIV. kerületi Fogarasi úti Tesco közelében álló, azóta lebontott gyárépület volt. Ott esett meg az első komolyabb kalandjuk is, mert a liftet éppen szétszedő munkásokba futottak bele. Kergetőzés lett a vége. 

2004 után indultak be igazán a dolgok

Egyre több romos helyet kerestek fel, komoly urbexes alapvetéseket. Jártak például Erzsébetligeten, megfordultak a Nagyvásártelepen meg a szentkirályszabadjai egykori légibázison és laktanyában. 2007-re végleg felhagytak a bunkerépítéssel, átalakult a csapat is, és közben egyre inkább ráálltak a fotózásra meg a videókészítésre (ezt például különösen ajánljuk mindenki figyelmébe). Az anyagaikat első körben a 2006 óta működő, G-Portál-os oldalukra töltötték fel, ott fent van minden, majd 2019 végén elindították a Facebook-oldalukat is, ahova régi és új anyagok is felkerülnek.

A történelem, a múlt szinte kézzelfogható az épületek nagy részében

Mindenki másféle örömöt keres az urbexben. Nagyon vonzó benne az adrenalinfröccs, amit maga a kaland, a felfokozott érzés és a kutatás élménye okoz. De vonzó az a nagyon karakteres, erős hangulat is, ami az elhagyott, üres házakból árad. A történelem, a múlt szinte kézzelfogható az épületek nagy részében, amikre úgy tekintenek, mint időkapszulákra. Aki csak az adrenalint szereti, bemegy bárhová. Aki a hangulatot keresi, vagy mind a kettőt, az pedig csak oda megy be, ahol nincsenek őrök, nincsenek kutyák, amit nem felügyel senki. Persze azért így is előfordul, hogy időnként belefutnak egy őrbe, ám nagy balhé, rendőrségi ügy még nem fordult elő, maximum egy kutyaharapás, vagy ha lebuktak, akkor csak a képeket kellett letörölni.

A biztonsági őrökkel eleve nem szabad leállni vitázni, elvégre mégiscsak ők „vannak otthon”, az urbexesek meg vendégek, ráadásul hívatlanok. De amikor egy-egy ilyen esetben átkutatják őket és belenéznek a táskáikba, a biztonságiak is látják, hogy nincs náluk se fegyver, se festék, se rézvágó, viszont van drága fényképezőgép – így biztosan nem rongálni vagy lopni voltak bent, nem csináltak semmi rosszat. Meg olyan is előfordult már, hogy egyből odamentek az őrhöz, aki rendes volt, és beengedte őket az épületbe.

Az urbexesek körében létezik egy nem hivatalos szabálykódex

Egy öt főbűnt felsoroló lista, amihez mindenki igyekszik tartani magát. A BCO tagjai legalábbis így tesznek. Az alábbi 5 dolgot nem teszi egy jó urbexes:

  • Egy igazi urbexes nem lop. Bármit, sőt mindent lefotóz és lefilmez, de semmit sem hoz el a helyszínről, mindent úgy hagy, ahogy ő is találta.
  • Egy igazi urbexes nem tör be sehova. Mindenképpen felkutatja a bejutás módját, de ahhoz nem tör be ajtót, ablakot vagy falat.
  • Egy igazi urbexes nem rongál, vagyis se nem tör, se nem zúz, és a falakra sem fest semmit. Ebből következik, hogy mindazokat, akik ezt csinálják (graffitizők), azokat nem nagyon szeretik.
  • Egy igazi urbexes nem árulja el a felfedezett helyeket azoknak, akikről tudja, hogy nem tartják be a szabályokat. 
  • Egy igazi urbexes nem adja ki a forrásait és a segítőit, vagyis azokat, akiktől a tippet kapja esetenként. A tippadó ugyanis általában megsért valami szabályt, például a cégét, ahol dolgozik, amelyik birtokolja az adott lerobbant épületet vagy területet. 

Ha azt nézzük, hogy a BCO-sok honnan szerzik a az információt, honnan tudják meg, hogy éppen hol áll valami elhagyott ház, arra nem létezik speciális recept. Alapvetően úgy gondolják, hogy nyitott szemmel kell járni, és mindent meg kell jegyezni, amit meglátnak. Egyébként pedig az internet, a Google Maps meg az újságcikkek szolgálnak információforrásul. De más urbexcsapatokkal is cserélnek tippeket, de csak azokkal, akikkel jóban vannak. Manapság egyre több urbexcsapat van Magyarországon is, és emiatt kicsit felhígult a közeg, túl sok az amatőr, és sokan nem tartják be a szabályokat.

Hogy mikor mennyi időt töltenek urbexszel, az mindig attól függ, hogy hány épület van a tarsolyukban, meg hogy mennyi épp a szabadidejük. Mindenkinek van rendes állása, ez pedig végül is csak egy hobbi. A tavalyi nyár erős volt, akkor mentek minden hétvégén, egyébként pedig igyekeznek tartani a havi két túrát. Látványilag az inotai erőmű volt a legizgalmasabb célpontjuk, a legrizikósabb a Lipótmező (OPNI, az egykori Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet), a legextrémebb pedig Rákosi Mátyás bunkerje.

Mindenkinek megvannak a kedvenc célpontjai

Bár minden urbexező bemegy mindenhova és megnéz mindent, de annyi a látnivaló, hogy mindenkinek megvannak a kedvenc célpontjai. Mindenki mást szeret. Van, aki a magas helyeket bírja, van, aki a laktanyákat, más a lakóházakat, a vasutakat, az alagutakat, a régi bányákat vagy a bunkereket. Van, akinek az épület vagy a terület típusa nem számít, ami fontos: az idő múlásának szinte kézzelfogható érzékelése és a pusztulás nyomai. Minél inkább rohad a vakolat, minél inkább visszaveszi a természet a hatalmat, minél jobban be- és átszövi a növényzet az elhagyatott épületet, annál jobb. Ha pedig akadnak még hátramaradt, régi használati tárgyak és bútorok is, az szinte maga az urbexkánaán. A listájukon természetesen ott szerepel Csernobil is, ahova mindenképpen szeretnének eljutni, ahol az egyikük már kétszer is járt, bár még nem a BCO csapatával. 

A BCO-sok – meg úgy általában azok, akik urbexszel foglalkoznak – vonzódnak a posztapokaliptikus filmekhez, ami végül is logikus. Egyikük sem egy parázós, szívbajos ember. Állítják is, hogy egy átlagos épület ugyanolyan ijesztő vagy még ijesztőbb lehet, mint egy olyan, aminek története van, mint például egy elmegyógyintézetnek vagy egy olyan háznak, ahol véres gyilkosság történt. Éjszaka meg alapból minden félelmetesebb, mint nappal. De pár alkalom után eltűnik a félelem az emberből, mert megszokja az élményt. Egyetlen dolog van csak, amit lehetetlenség megszokni: amikor fúj a szél. Olyankor minden nyikorog, megzörren, és olyan, mintha lenne ott még valaki, mintha valaki sírna...

Azért akadnak hátborzongató pillanatok is

Persze így is akadnak hátborzongató pillanatok, leginkább akkor, amikor egy egykori lakóházba mennek be, amit legalább 30 éve elhagytak, és ahol azóta nem járt senki. Viszont még mindig ott vannak a hátrahagyott használati tárgyak, bútorok, ráadásul minden ugyanúgy áll a helyén, mint annak idején: székek, asztalok, ágyak, szőnyegek, képek a falon. De előkerülnek régi levelek, iskolai füzetek, naplók, amikből meg lehet tudni, hogy milyen volt annak az embernek az élete, aki ott lakott.

Találtak már régi hűtő fölé fellógatott szalonnákat meg kolbászokat is. Az egyik ilyen alkalommal a házba lépve megpillantottak a bútorok között egy bekeretezett fotót is, amin egy gyerek áll egy játékmackóval. Aztán átmentek a szomszéd szobába, ahol pedig ott figyelt a képen látott játékmackó. Hidegrázós élmény volt.

Logikusan merül fel az emberben a kérdés, hogy van-e annak bármi hatása, amit a BCO-sok csinálnak. Például irányult-e már figyelem egy-egy olyan régi és szép, ám nagyon elhanyagolt és lepusztult épületre, ami megérdemelte volna a felújítást? Erre nincs egyértelmű válasz, de ha választani kéne, akkor azt mondanák, hogy semmi ilyen hatása nincs a tevékenységüknek. Történt már olyan, például a pesthidegkúti Klebelsberg-kastély esetében, hogy bementek, később megosztották az ott készült fotókat és videókat, majd egy éven belül felújították az épületet.

De nem valószínű, hogy miattuk. Inkább az a jellemző, hogy egy bejárt épületet utána lezárnak, hogy más már ne jusson be. Ami érthető, mert negatív velejárója az urbexnek, hogy miután valahova elmennek és megosztják az élményt a közösségi médiában, utána gyakran elárasztják az épületeket a nem urbexesek, a szabályokat nem betartó amatőrök vagy azok, akik graffitiznek meg elvisznek mindent, ami mozdítható. Ez ellen pedig úgy védekeznek, hogy mindent csak jóval később, mondjuk, fél évvel a túrát követően osztanak meg. 

Budapest egyébként urbex szempontjából hálás város, van benne bőven muníció, ami egyfelől jó, másfelől meg nem, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy ahol sok a lerobbant és elhagyott épület, az a város vagy ország szegény. És olyan még sosem volt, hogy elfogytak a célpontok a budapesti listáról. 

Címkék