Európa legnagyobb napórája lehetett volna, üres víztorony maradt

Egy korábbi cikkünkben már írtunk a gödöllői szocreál egyetemfejlesztésről, amelynek végül csak néhány részlete valósult meg, de ehhez kapcsolódik a kútházak és a MATE víztornyának története is. Mi a KÉK Városi Séták A MATE gödöllői kampusza és a szocreál keretében jártunk nemrég Gödöllőn, ahol nemcsak az egykori professzori lakásokat látogattuk meg, de sétavezetőnkkel, Karácsony Rita művészettörténésszel a – sajnos – használaton kívüli víztoronyba is felmehettünk. Bár elsőre azt gondoltuk, hogy ez kifejezetten a panoráma miatt lesz érdekes, amikor beléptünk a nyilvánosság elől elzárt területre, és megláttuk a fák és bokrok mögött rejtőző furcsa totemeket, már tudtuk, hogy a történet legalább annyira, ha nem még izgalmasabb lesz.

Amikor az 1950-es években megindult a Magyar Agrártudományi Egyetem gödöllői campusának fejlesztése, a tervezők és a vezetőség szeme előtt egy egyetemi város felépítése lebegett. Egy olyan campust szerettek volna létrehozni, ahol megtalálható minden, amire a hallgatóknak és a tanároknak szüksége lehet – lakások, üzletek, óvoda stb. Hasonló elv mentén haladtak, mint a korabeli lakótelepek tervezésekor, ám a történelem úgy hozta, hogy a fejlesztésnek csak egy része valósulhatott meg. Ebbe beletartoznak a campus vízellátását szolgáló kútházak és a víztorony is, ám mire ezek felépültek, annyira fejlett volt már a technológia, hogy Gödöllőn rendesen kiépült a csatornahálózat, ezek pedig éveken át funkció nélkül maradtak.

Az ivóvízellátás miatt egy víztornyot is terveztek a telepre, ami emellett kilátó és időjárás-megfigyelő állomás is lett volna. A különböző funkciók az épület szerkezetében és megjelenésében is láthatók: míg az alsó része tömör és nyerstégla burkolatú, addig a kilátó egy tizenkét szögletű, könnyed acél-üvegszerkezetű és bádogborítású gúla. Akinek van akkora mázlija, hogy bejut a toronyba, az azt is megtapasztalhatja, hogy a funkciók az épületen belül még úgy is elkülönülnek, hogy teljesen más irányba kanyargó lépcsőkön lehet a víztárolót és a kilátót megközelíteni. Érdekesség, hogy a lépcsők úgy kanyarognak, hogy a DNS mintáját idézik.

A 37 méter magas tornyot már nem a campust is megálmodó Rimanóczy Gyula tervezte, hanem Jánossy György. Nevét valószínűleg még Rimanóczyénál is kevesebbet hallották azok, akik nem építészettel foglalkoznak, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy kevésbé lenne jelentős alkotó. Eredetileg képzőművész szeretett volna lenni, a művészetek iránti fogékonysága pedig már a génjeiben kódolva volt: míg édesanyja Hugyecz László építész testvére, édesapja klasszika-filológus volt, az évek során pedig a testvéreiből is írók és festők lettek. Képzőművész végül édesanyja kérésére nem lett belőle, aki építésznek szerette volna nevelni, hogy a tervek szerint átvehesse Hugyecz amerikai irodáját.

Mindez végül csak terv maradt, mert a Műegyetemen tanuló hallgatót 1944 decemberében többedmagával kitelepítették Németországba, hogy tanulmányait ott folytassa. Hogy a fiatal egyetemisták, akik között építészek, medikusok és mérnökök voltak, miért is kerültek a háború idején külföldre, arra a német és a magyar kormány megállapodásában találhatunk választ: ki kellett „menekíteni” az újjáépítéshez kulcsfontosságú szakmák utánpótlását. A hallgatók nem mondhattak ellent, különben katonaszökevényként halálbüntetés várt volna rájuk. A csapatot először a mai Wrocławba vitték, ahonnan gyalog, hóban, fagyban menekültek tovább Dániába – itt várták meg a háború végét. Amellett, hogy helyi építészirodákban vállaltak munkákat, tanultak, rajzoltak, festettek, szobrászattal foglalkoztak és számtalan kiállítást szerveztek. Jánossy inkább festészettel foglalkozott, és meglehetősen sikeres volt külföldön, a koppenhágai és a stockholmi kiállításokon több képét is eladta. Bár végül 1946-ban a dániás építészek hazatértek, de nem fogadták őket kitörő örömmel.

Jánossyt az 50-es években bízták meg az egyetem víztornyának tervezésével, ami 150 köbméternyi víz tárolására képes, az alsó szinteken a gépkezelő helyiségek és a medence is kiépült, viszont funkcióját sosem töltötte be: itt víz sosem volt. A 60-as években több terv és ötlet is született az épület újrahasznosítására, kétségkívül az egyik legérdekesebb, hogy Európa legnagyobb napórájává szerették volna alakítani.

A víztornyot körbeveszi egy kőkerítés, ennek vonalát az épület tetején lévő szélkakas földre vetett árnyéka jelölte ki, míg a torony maga a napóra mutatója lett volna. A furcsa totemek valójában a 12 állatövi jegyet ábrázolják, és az idő múlását mutatták volna, ezeket Nagy Géza és Molnár László szobrászok faragták. Ami még érdekesebbé teszi a gigantikus napórát, hogy egy virágórát is terveztek köré, ami az évszakokat és a hónapokat egyaránt jelezte volna. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a korai órákat mutató szobrokhoz a tavaszi, a dél körüliekhez a nyári, a délutániakhoz pedig az őszi virágokat ültették, míg a telet a téglafalra felfuttatott borostyán jelezte volna.

A projekt végül félbemaradt, a víztorony azóta is üresen áll, bár olykor-olykor kiállításokat, kisebb kulturális programokat szerveznek benne, a kertjét is ilyenkor lehet látogatni. Ahogy sétavezetőnktől megtudtuk, a MATE folyamatosan keresi a megoldást és az ötleteket, hogyan lehetne újra életet lehelni az épületbe, és megmenteni a hanyatlástól. Szerintünk izgalmas lenne a közösségi tér és kilátó funkció – a debreceni Nagyerdei Víztorony is így újult meg –, hiszen az épület tetejéről csodás körpanoráma nyílik Gödöllőre, de jelenleg egy valamikori kiállítás maradványait, szemetet, madárürüléket és málló vakolatot találunk az épületben. Csak remélni tudjuk, hogy a víztorony hamarosan megtalálja új funkcióját, és életre kel.