Benéztünk a műterembe – drMáriás

We Love Budapest: Hamarosan új albumod jelenik meg, régi és új alkotásokkal, a címe Tanmesék a Világ Legfejlettebb Demokráciájáról. Mit lehet tudni erről a könyvről?

drMáriás: Az utóbbi években olyan alkotásokat készítettem, ahol kép és szöveg együtt jelenik meg, azaz a festményem és a hozzá írt szöveg szervesen kapcsolódnak egymáshoz. Ennek az új műfajnak most egy teljes albumot szenteltünk, úgyhogy 100 vadonatúj, még kiadásban nem szerepelt képzőművészeti alkotást és 50 már ismert, aránylag népszerű alkotást láthatunk az albumban, mindegyiket a saját szövegeimmel, mintha egy nagy tárlatvezetés keretében volnánk.

WLB: Elég sajátos világot ábrázolnak a szövegek. Hogyan alakult ki ez a furcsa nyelv, történetvezetés, amit az album irodalmi részében olvasunk? Ráadásul nem is maradunk meg az irodalomnál és a képzőművészetnél, hiszen zenei rész is tartozik a könyvhöz.

dM: A közéleti nyelvezetünkből, jellegzetes politikai, történelmi, hétköznapi fogalmaiból építkezik az irodalmi nyelv, amely végigkíséri a képeket játékos, értelmező, kritikus, groteszk módokon, amelyek különböző fejezetekbe vannak csoportosítva. A fejezetek írókhoz, zenészekhez, festőkhöz, rendszerváltó, történelmi vagy éppen mai politikusokhoz, a koronavírushoz, vallási történetekhez és más témakörökhöz kapcsolódnak. A képzőművészeti és irodalmi részhez tartozik zene is. Egy vadonatúj Tudósok-lemez, a Himnikus idők Himnuszai. Azt, hogy most mennyire élünk fenséges, himnikus időket, ítélje meg mindenki maga, de mivel egy életünk van, bízunk abban, hogy ezek himnikus idők, és ennek megfelelően kedves vagy szörnyű himnuszokat írtunk.

WLB: Hogyan és mióta dolgozol ezen az anyagon?

dM: Két és fél éve jelent meg az előző album (Művészeti konzultáció – a szerk.), és azóta nagyon sok képet festettem. Igyekszem hetente egy festményt megalkotni, és valamilyen módon lépést tartani az eseményekkel, amelyek körülöttünk zajlanak. Két és fél év alatt száznál is több alkotás született, ami már jó indok arra, hogy ezt egy új albumban bemutassuk.

WLB: Vannak kedvenceid ezek közül? Olyan alkotásod, amiről azt érzed, hogy most különösen aktuális?

dM: Az ember a gyermekei között nem kell hogy különbséget tegyen, de természetesen tesz. Idővel változhat is a sorrend, egyszer az egyik tetszik jobban, máskor a másik. Úgyhogy van néhány kedvenc. Akár a címlapon található festmény, Andy Warhol Elvis Presley-képének újraértelmezése. A figura arca Rózsa Sándor, aki főbetyárként egyrészt romantikus felszabadító, másrészt gyilkos, ítélje meg mindenki, ahogy gondolja. Ezen a képen szemben áll az unióval, de lehet, hogy védi is az uniót, tehát föl is szabadíthatja meg ki is rabolhatja egyszerre. Ez a mi ambivalens viszonyunk a Nyugathoz, egy másfajta civilizációhoz, másfajta demokráciaértelmezéshez. Ez adja meg a kezdő felütést az album borítóján. A szívemhez közel áll a kötet hátsó borítóján látható kép is, ahogy Orbán Viktor és Áder János megkeresztelik Ferenc pápát a Balatonban. Olyan lehetetlen és abszurd helyzetet mutat be, amely a valóságban jóformán meg is történt, nem maga a keresztelés aktusa, de hogy voltak Magyarországon olyan hangok, hogy ha a pápa nem úgy reagál, ahogy szeretnék, akkor jóformán keresztényellenesnek is lehet őt titulálni. Szép abszurdok, amelyek valahol színesítik, valahol furcsává teszik az életünket, de mindenképpen annak a részei.

WLB: A Warhol-kép, ami a címlap alapjául szolgált, többször, többféle formában is megjelenik a munkásságod folyamán, arra gondolhatunk, hogy talán közelebb állhat hozzád, jobban tudsz hozzá kapcsolódni, mint esetleg más alkotásokhoz. Mitől fontos vagy érdekes számodra?

dM: Azért lett ebből a képből egyfajta sorozat, mert most a háború miatti kiélezett, nagyhatalmak közötti helyzetünkben felmerül, hogy ki fog minket felszabadítani. A Nyugat, a Kelet, esetleg az afrikaiak vagy ázsiaiak, vagy esetleg a majmok, vagy mi szabadítjuk fel saját magunkat? Andy Warhol annak idején ehhez a sorozathoz azért választotta Elvis Presley-t a főhősének, mert akkoriban ő volt a legnagyobb amerikai szexszimbólum, amit jól kifejez a markáns, harcias, maszkulin fotó róla, amelyen nyilván nemcsak a kezében tartott pisztolyra gondolunk, hanem arra is, amelyet a nadrágja rejteget. Arra transzponáltam át ezt a történetet, hogy kik a mi hőseink, és be kellett vallanom magamnak, hogy errefelé, Kelet-Európában nincsenek nagy rocksztárok. Bár Azahriah-nak sikerült, legtöbbször csakis a politikusok tudják megtölteni az arénákat, stadionokat. Vezéreink pedig koronként változnak, és mindegyik kort egyikük-másikuk tudja megszemélyesíteni. A korábbi, Godot Galériában rendezett kiállításon szemben álltak ezek a különböző korszakokat megszemélyesítő politikus-cowboyok és a majmok. A majmok tulajdonképpen az anonim lázadók, olyan civil, népi, anarchista vagy más mozgalmak képviselői, amelyeknek nem ismerjük az arcait, ugyanakkor fontosak, mert jönnek, és új korszakokat nyitnak.

WLB: Az album és a hozzá tartozó CD is november 4-én kerül bemutatásra az A38 Hajón. Mire számíthatunk ezen az eseményen?

dM: Lesz egy zenei partnerem, Kovács Ádám, aki mindegyik festményhez zenei gesztusokat fog előadni. Ugyanakkor egy festmény létrejöttét, az egyik festménytől a másik festményig való eljutást fogjuk performance-ban előadni. Ebben megjelenik az egyik legfrissebb élményem is, amikor Szarvas Attila, a helyi KDNP-s képviselő a Havanna-lakótelepen rendezett kiállításom betiltását követelte, arra hivatkozva, hogy vallásos emberek meggyőződését sérti az egyik festményem. Ennek nyomán készítettem egy másik festményt, a festményemért járó vélt büntetését, az őáltala való megkövezésemet, s így ennek a kettőnek a kapcsolatát, fejlődéstörténetét fogjuk dadaista színház formájában előadni, amiben a nagyszerű színész-humorista Janklovics Péter lesz a társam.

WLB: Sokakat még mindig zavar az a fajta ironikus, szarkasztikus hozzáállás a hatalomhoz, ami a műveidet jellemzi, pedig egyáltalán nem idegen sem az irodalomban, sem a képzőművészetben ez az attitűd. Mindig volt, aki parodizálta a fennálló rend képviselőit. Miért reagálunk erre még mindig érzékenyen?

dM: Bár festmény nézésébe még nem halt bele senki, azért nagyon nem mindegy, hogy az mit állít, üzen. Sok évtizedes örökségünk a cenzúrázásra és az öncenzúrára való hajlam. Hogy ne beszéljünk egyes témákról, ne mutassuk fel őket, legfőképpen pedig ne képviseljük, mert bizonyos emberekben megütközést, értetlenséget kelthetnek. Egy bizonyos értelmiségi körnek teljesen érthető a kritika, az irónia, a kibeszélése egyes problémáknak, egy szélesebb körben pedig félreértéseket tud kelteni, mint ahogy például a Havanna-lakótelepen is a KDNP-s képviselő halálos méregnek tekintette a kiállításomat. De hogyha valójában egy kicsit szabadabb világban élnénk, akkor akár lehetne ezekből egy állami kiállítóhelyen is rendezni egy nagy bemutatást. Érdekes módon vidéken már voltak nagy kiállításaim. A legnagyobb Debrecenben volt, a Modemben, de Pécsett a Zsolnay Negyedben, Győrben pedig az Esterházy-palotában is kiállítottam, de Budapesten még nem volt ilyen jellegű bemutatóm.

WLB: Mit gondolsz, létrehozhatja ez a fajta politikai ellenállás a saját intézményi hátterét?

dM: Különböző szinteken különböző módokon működnek a – mondjuk úgy – politikai propaganda eszközei, és így különböző értelmezésekbe kerül a művészet is, attól függően, hogy azt ki sajátítja ki. Nem mindegy, hogy hol állít ki az ember, milyen pecsétet ütnek rá, mert az emberek szeretnek gyanakodni, meg néha örülnek is, hogyha másra esetleg rosszat mondhatnak. Van egy nagy galériám, amit úgy hívnak, hogy közösségi média, és amíg ez van, addig tulajdonképpen a saját szimpatizánsaimmal tudok kapcsolatot tartani. Ugyanakkor a művészet megfelelő rangra emeléséhez, komoly bemutatásához szükség van minőségi kiállítóhelyekre. Ezek nem hívnak mostanában.

WLB: Most beszélgettünk az intézményi struktúra visszásságáról, előtte viszont öncenzúrát és öncenzúrára való hajlamot emlegettél. Kell félnünk valamitől, vagy ez inkább a történelmi háttérből, az előzmények okozta paranoiából fakad?

dM: Öncenzúra mindenhol van a világon, a végtelenül szabad Amerikai Egyesült Államokban például igen jelentős és erős mértékben van jelen, ahogy Oroszországban vagy Kínában még inkább. Nálunk is van, lehet, hogy nem is a legerősebb. Viszont van egy olyan belterjes jelentésrendszerünk és kódrendszerünk, amely traumatizálja a hétköznapi világunkat. Saját életünk szerethetőségét teszi nehézzé, és ennek nem mi vagyunk feltétlenül az okozói, hanem tényleg egy olyan XX. század után vagyunk, amely mindent összezavart, és amely jóformán minden családból szedett áldozatot, s ahol az ideológiák mérgező hatása tovább él az ifjú generációkban. Az én életemben is nagyon sok olyan előzmény volt, amelyek ellentmondóak és különböző előjelűek voltak. Eleinte próbáltam elmenekülni a valóság elől, és olyan metaforikus művészetet csinálni, amely tulajdonképpen az elefántcsonttorony gyönyörűségével és biztonságával kecsegtetett. Egy idő után azonban rá kellett ébrednem arra, hogy a művészetnek szembe kell menni a világgal. Ha nem megyünk szembe művészekként a világgal, akkor az eltipor minket. Örül, hogy hülyék vagyunk, és csak lényegtelen dolgokkal vagy témákkal foglalkozunk. Persze nem akarom lebecsülni azokat, akik teljesen más módon közelítenek a művészethez, csak a kultúra társadalmi szerepét illetően fontos, hogy legyen olyan művészet is, amely viszonyul olyan kérdésekhez, mint a hatalom és az egyén viszonya, a művészet, a vélemény, a gondolat szabadsága, a demokrácia értékei. Annál nagyobb fontossága van ezeknek, minél kisebb mozgásteret szánnak a művészetnek, mert csak a baj van vele.

WLB: Ezek szerint eleinte számodra is mást jelentett a művészet, az Újvidéken készült alkotások még valóban egészen más szellemben fogantak. Mikor Magyarországon tulajdonképpen újrakezdődött az életed, akkor jelent meg az a fajta tematika, vizuális nyelv, amiről a legtöbben ismerünk. Milyen lenne a művészeted, ha sosem kellett volna elhagynod a hazádat egy katonai behívó miatt?

dM: Ezt a kérdést valószínűleg inkább egy kiváló pszichológusnak kellene megválaszolni, de azért megpróbálom én is. Tulajdonképpen azt kérdezed, hogy ha nem volnék traumatizált, akkor is ilyen szociologikus indíttatású képeket festenék-e. Igen, jóval traumatizáltabb vagyok, mint egy átlag befogadó, mert nekem effektíve el kellett menekülnöm a hazámból, azért, mert kitört egy értelmetlen háború. Egyik napról a másikra egy civil, egyetemi előadásokat látogató és tartó, koncertező-kiállító figurából váltam ellenséggé minden ok nélkül. Ez az élmény sok mindent megváltoztat az emberben, mert elveszít sok mindent ok nélkül. Egy idő után elgondolkodik azon, hogy mi ennek az okozója. Ez pedig egy társadalmi változás, politikai őrület, amely az ártatlan civilből ellenséget konstruál. Ebből az élményből fakadóan kellett nekem kialakítani egy olyan attitűdöt, hogy lehet, hogy civil vagyok, de megpróbálok visszaparittyázni a hatalomnak valamit abból a társadalmi, ideológiai ballasztból, amit az ránk zúdít és kényszerít. Azzal, hogy ezeket a képeket kiadom magamból, magam és reményeim szerint mások számára is egyfajta egészségügyi rehabilitációs tevékenységet folytatok. Hogyha másban fel tudok szabadítani elnyomott érzéseket, akkor már tulajdonképpen közgyógyásznak tekinthetem magamat. Nem gondolom, hogy pszichiáter volnék, ugyanakkor a tevékenységem szándéka a felszabadító, antistigmatizáló szándékból fakad.

WLB: Érdekes, hogy ez a kritikai attitűd a legtöbbször valamilyen teljesen aktuális jelenséghez kapcsolódik. Mennyire lehet ilyen aktuális formában valamilyen általános tartalmat megjeleníteni? Mondjuk, 50 év múlva, ha nem lesz mögöttük az aktuális társadalmi helyzet, akkor mit fogunk érteni ezekből az alkotásokból?

dM: 50 év múlva nem fogjuk tudni, hogy kicsoda volt Schadl György vagy Völner Pál. Ugyanakkor amit ezek a képek és történeteik bemutatnak és megőriznek, az eléggé emlékeztet a kelet-európai művészeti hagyományra, amelyben hosszú évtizedek óta lubickolunk. Az Örkény-egypercesekben sok olyan helyszín van, sok olyan szó, fogalom, ami mára teljesen eltűnt az életünkből, mégis a viszonyokból, az egésznek az abszurditásából lejön egy kor teljes képe vagy hangulata. Ezért úgy gondolom, hogy a képeim akár 50 év múlva is hozhatnak valamit ebből a korból. Biztos, hogy fognak emlékezni egy Orbán-érára és ezen belül bizonyos eseményekre, amiket valahogy szemléltetni kell majd, lehet, hogy erre alkalmas lesz egyik-másik képem. Van olyan művészet, amelyben nincs ez az időfaktor, a mulandóság veszélye. Olyan alkotások, amiket nem kell ránctalanítani, mert nem öregednek. Viszont lehet velük egy olyan gond, hogy még most se érdekesek. Mi van akkor, hogyha annak ellenére, hogy elméletileg nagyon univerzális és örök érvényű, mégsem érdekes, nem jelent a számunkra semmit a dekorativitásán túl, mert nem az életeinkről szól? A képeimen szereplő figurák viszont bennünk élnek.

WLB: A képeiden visszatérő elem vagy téma, hogy valakinek a műtermébe látogatunk. Mi alapján döntöd el, hogy hova kalauzolod a befogadót?

dM: Hétköznapi vagy aktuális történéseinknek sokszor vannak művészettörténeti, történelmi párhuzamai, áthallásai. Ifjabb Peter Bruegelnek van egy olyan festménye, hogy a gazdag ember pénzt szór, és ezért cserébe sokan az ő kegyeit keresik. Az én képemen viszont Elon Muskot láthatjuk, aki a mai világ egyik leggazdagabb embere, véleményformálója. Úgy irányítja a dolgokat, hogy az ő kegyeit keressék a politikusok, a médiumok. Bizonyos dolgok örök érvényűek, és különböző korokban máshogyan érvényesek, aktualizálhatók. Én úgy fogom fel ezt a tevékenységet, mint egyfajta festészetszínházat. Mint mikor egy Shakespeare darabot ma új körülmények között játszanak el, és – mondjuk – most nem valamelyik királyi kastélyban, hanem egy vasútállomásra, elmegyógyintézetbe vagy focipályára helyezik azt. Én is hasonlóan adok új dramaturgiát egyes képeknek vagy festői világoknak, személycserével, sztoricserével, adaptációval próbálok egyszerre ráébreszteni valamire, vagy olyan hatást kelteni, amikor azt mondjuk, hogy a király meztelen.

WLB: Érdekes, ahogy minden egyes képhez egy kis mikrotörténetet, világot társítasz. Ez az, ami az inspirációd forrása?

dM: Kicsit olyan, mintha látnál egy vezércikkcímet, amelyet tévesen olvastál el, s így egészen más lett a jelentése. Itt van például a Mona Lisa, alapvetően a legnagyobb képzőművészeti sztereotípia. A Louvre-ban ott tolakodnak milliószám az emberek, hogy lássák. Mivel minden társadalomnak és kornak más ideálja van, nekünk igazából sokat nem jelent ez a közepesen csúnya olasz nő, úgyhogy azt le kellett cserélni. Mona Lisa egyfajta melankóliát is képvisel a kis bajszos, révedező tekintetével, a finom sfumatóval elkent mosolyával. Nálunk ez a melankólia a kommunizmus iránt érzett melankóliánk, hogy régen minden jobb volt. Ezzel játszik ez a kép, hogy vajon jobb volt-e? Látunk egy idős arcot, egy férfiarcot, amelyik megviselt, amelyik szörnyű, mégis talán valahogy ismerős, és olyan mélyen lakozik bennünk, hogy tulajdonképpen családtagként tekintünk rá. Kérdés, hogy egy ilyenfajta melankólia jó-e, vagy sem, meg tudunk-e tőle szabadulni, vagy éppen ez éltet minket?

WLB: Érdekes, hogy a melankóliát említed, a Monarchia, a boldog békeidők utáni vágyódás is hasonló érzés lehetett, mint a szocializmus visszasírása. Tulajdonképpen Budapest, aminek nagy részét a Monarchia idején és a háborút követően épült házak teszik ki, jó kulisszákat biztosít ehhez az érzéshez. Mennyire általános, sajátos állapotunk ez?

dM: Egyrészt említeném Kertész Imre zseniális párhuzamát, amikor úgy beszél Auschwitzról, mint az otthonáról, hiszen amikor hazatért, itthon nem találta a helyét. Akármilyen rettenetes is volt a koncentrációs tábor, ő mégis kivívta magának a túlélés lehetőségét, oda köti a fiatalsága, a megélt ideje. Kicsit hasonlít ez a Stockholm-szindrómához: nem biztos, hogy egy adott helyzetet szerettünk, mégis egy meghatározó, fontos élménye lett az életünknek. Nyilván nem csak Kádár-melankólia van, hanem Horthy vagy éppen Ferenc Jóska – és így tovább. Mikor egy ilyen képet látunk, akkor felidéződik bennünk a múlt, de zavarba is jövünk. Egy képemen Pius pápa helyett Marx Károlyt látjuk mint I. Károly, aki minket meg is áld. Ő is egyfajta pápa volt, hiszen a kommunizmus is egy bizonyos értelemben vallásként, mindenre kiterjedő ideológiaként, a materializmusba vetett hitként működik. Hogyan áldhat meg valakit az, aki eleve nem hisz Istenben? Ugyanakkor meg miért is ne, ha amit képvisel, egyfajta vallás? Szóval ez a többdimenziós látás érdekel engem. Ha végigmegyünk a Louvre-on, akkor ott a szereplők 90%-át nem ismerjük, ott egy XIV. századi kereskedő, egy XVII. századi bankár, felismerjük, mondjuk, Jézust, de aki festette, az se látta. Annyi az árnyalatnyi hazugság, nem valós elem ezekben a képekben is, hogy az, hogy ha valós szereplőket, történeteket adunk egy-egy kép mögé, az segít engem abban, hogy személyes kapcsolatot alakítsak ki velük.

WLB: Sok műfajban, művészeti ágban alkotsz. Mi az az üzenet, ami miatt érdemes követni a munkásságod, mi az az üzenet, ami szerinted átível a generációkon, amit tanulhatunk ezekből az alkotásokból?

dM: Mintákat követünk. Ebben a kulturális valóságban, amelyben élünk, a felszínesség mindent elöntő mainstreamjében nagyon sok egyébként meglevő vagy volt kvalitást veszítünk el. Akár a népzene, ahogy kihal, akár a régi zene, ahogy nem érdekli a mai fiatalokat, vagy akár az az underground zene, amely, mondjuk, 20-30 éve még nagyon fontos volt több generáció számára is. Ennek a nyomon követése, az ezzel való találkozás nagyon ritka a fiatalok számára. Két nagy gyermekem van, egy 30 és egy 28 éves, és az ő generációjukból látom, hogy ez az élmény jóformán teljesen kihalt. Nem csak az underground zene, hanem a más utak keresése, a rácsodálkozás, a gyanakvás, a felfedezés, hogy én is tudnék valamit csinálni, és lehet, hogy épp teljesen máshogyan, a magam eredeti módján. Ehhez szeretnék bizonyos értelemben példát vagy bátorítást nyújtani azoknak a fiataloknak, akik nem feltétlenül akarnak egy újabb Guns N’ Roses-számot vagy egy újabb hiphoplemezt írni magyar fordításban. Vannak más rétegek is, amelyek több kreativitást, ezáltal nagyobb ajándékot tudnak nyújtani azok számára, akik bátrabban vágnának neki, mondjuk, a zenei vagy a festészeti útkeresésnek, vagy egyszerűen csak más példákat is szeretnének látni.

WLB: Tehát ez a fajta kritikai attitűd és bátorság a te programod?

dM: Igen. Például a paraszti kultúrát teljes mértékben elvesztettük, Bartók, Kodály és a többiek megpróbáltak ebből valamit átmenteni. Én is a közvetlenségnek, az ösztönösségnek, a hitelességnek valamilyen formáját próbálom felmutatni, és hogyha ezt valaki bátorításnak veszi, azzal engem végtelenül megtisztel, hogy egy ilyen barokkos, majdnem arisztokratikus fordulattal zárjam ezt a paraszti felütéssel indított gondolatmenetet.