A forradalmak is a kocsmából indulnak – tartja a mondás. Bár az 1848-as eseményekkel szemben 1956 őszének nincsenek ikonikus kocsmái, nem véletlen, hogy a hatalom hamar szétverte a fontos közösségi térként is funkcionáló kávéházakat. Maradtak a presszók, a talponállók, az üzemi étkezdék és a kifőzdék – csupa olyan hely, ahová a „pesti srác” is járt október előtt (és után).
A XX. század egyik legszegényebb évtizede volt az 50-es évek – a háború után, de már a lelkesedés és az újjászületés reménye nélkül, az ötéves tervek korában, mikor mindenki csengőfrászban élt. A 60-as évek konszolidációja még messze, 56 után pedig még depresszívebb lett a hangulat az egész országban és a fővárosban. Fiatalok azonban akkor is voltak, és bár a rendszer a forradalom előtt mindent megtett, hogy a gyanús közösségi tereket és rendezvényeket megszüntesse, egy-egy üzemi étkezés, közös sörözés közben azért akadt lehetőség a beszélgetésre és a véleménycserére is. Bár akadtak a korban is elegánsabb helyek, oda főleg a pártelit és az itt élő diplomaták jártak, a lakosságnak megmaradt a presszó, a tejbár, a kifőzde, az üzemi étkezde – és ünnepnapon egy-egy kisvendéglő. Elvégre a pesti srácnak is ennie kellett valahol.
