„Az a regény érdekel olvasóként is, ami az adott társadalmi, történelmi szituációkkal párbeszédbe lép” – Krusovszky Dénes-interjú

We Love Budapest: Nyár elején jelent meg második regényed, a Levelek nélkül, és úgy látszik, ezt is legalább annyian szeretik, mint az előzőt. Rengeteg helyre mész vele, író-olvasó találkozókon veszel részt… 

Krusovszky Dénes: Az előző regény (Akik már nem leszünk sosem – a szerk.) miatt volt egyfajta várakozás a közönségben, és sokakon láttam, hogy azért veszik meg, mert az előző tetszett nekik. Ezt ilyenkor mindig nehéz eldönteni, hogy mi az, ami ebből már az új könyvnek szól, vagy meddig tart a régi hatása. Sokan írnak nekem a Könyvhét óta, hogy direkt ezt a könyvet keresik, tehát úgy látom, van rá kíváncsiság meg fogadókészség, és alapvetően jók a kritikák is. Míg az első regényemnél nagyon ingadoztak a kritikák, ennél ez kiegyensúlyozottabb, nagyon boldog vagyok vele. Szerencsére elég sok meghívás van, amióta megjelent, gyakorlatilag hetente vannak bemutatók vagy beszélgetések. Azt látom, hogy megtalálta azt a közeget, amelyiknek erre van fogékonysága, és emiatt szívesen hívnak beszélgetésekre, ahol tovább lehet gondolni azokat a témákat, amiről szól.

WLB: Az első regényed eléggé berobbant a köztudatba, ebbe, mondjuk, belejátszott, hogy olyan, akkor nagyon is aktuális témákkal foglalkozik, amiket könnyen rá tudtunk illeszteni a jelenre. Az, hogy ennyire hájpolták az előző regényedet, okozott benned valamiféle megfelelési kényszert, hogy milyen lesz az új könyved megítélése? 

K. D.: Nem éreztem, hogy lenne bennem ilyen görcs. Az elsőnél tényleg volt több olyan összetevő, ami miatt nagyon sokan elkezdték keresni, ezt nyilván nem lehet reprodukálni. Azt nem gondoltam, hogy majd ez a könyv is ugyanennyire hájpolt lesz. Nem az volt az elvárás, hogy ez még sikeresebb legyen, hanem inkább arra figyeltem, hogy azt, amit szerettem volna megírni, és ahogyan szerettem volna megírni, az történjen meg. Amikor befejeztem a könyvet, úgy éreztem, hogy ez sikerült is. Abban az időszakban kezdtem el írni, amikor író és olvasó egyaránt nehezített pályán mozgott. Ott volt a Covid, később kitört a háború, minden összejött az elmúlt 2-3 évben, ami miatt nem volt mindig biztos, hogy ez a regény elkészül. Végül sikerült, és gyakorlatilag nekem ez az alapsikerélmény, ha emellett még jó kritikákat kap, és kíváncsiak rá az emberek, az mind egy plusz.

WLB: Ha bemegyünk egy könyvesboltba, vagy akár kimegyünk a Könyvfesztiválra, a Könyvhétre, akkor viszonylag sok kortárs szerző nevét fogjuk látni, de annyira sok új szerző van, hogy egyrészt nem tudjuk eldönteni, kire figyeljünk, másrészt kicsit olyan érzésünk támad, hogy már – talán – túl sok ez a mennyiség. Te ezt hogy látod?

K. D.: Szerintem ebben van egy ilyen folyamatos hullámzás, ahogy abban is, hogy kiket olvasunk. Ha a saját olvasói tapasztalatomból indulok ki, akkor amikor úgy igazán elkezdtem olvasni, ugyanúgy megvoltak ezek a hullámok. Először mindig egy szűkebb részre látsz rá, aztán, ahogy egyre többet olvasol, hirtelen rájössz, hogy az irodalom ennél sokkal gazdagabb. Ilyenkor történik egy nagy robbanás, megismered a kortárs irodalmat is, abból egy idő után kiszűröd, hogy kire vagy kíváncsi, úgyhogy megint szűkül a kör, amíg nem jön egy újabb generáció, aki elkezd érdekelni.

Nem hiszem, hogy számszerűen több ember írna vagy adna ki könyvet. Szívesen megnézném ezt egy felmérésben is, mert azt gondolom, hogy ebben a digitális korszakban nagyon könnyű írni, és nagyon könnyű feljegyzéseket készíteni, de ez valójában mindig is így volt. Az, hogy ezeket eljuttassuk a megjelenésig, annyival lett egyszerűbb, hogy a digitális térben kiteheted magadnak, de a könyvig eljutni lényegében ugyanolyan nehéz. Kíváncsi lennék rá, hogyha ezt szociológiailag fel lehetne mérni, hogy nézne ki ez az írásbeliség. Többen írnak-e, jobban eljutnak-e az olvasókhoz, hogy szerveződik az olvasók csoportdinamikája…? Míg régen a könyvtárak határozták meg, mit olvassunk, most már sokkal inkább áttolódott az online platformokra.

Nehezített pályán mozognak most a kortárs magyar szerzők. Ahogy minden, úgy a könyvek is érezhetően drágábbak lettek, miközben az emberek nem keresnek többet, így nem biztos, hogy azt az X mennyiségű pénzt kortárs szépirodalomra költik. A Könyvhét előtt nekem nem is az volt a legnagyobb aggodalmam, hogy hogyan fogadják majd a Levelek nélkült, hanem az, hogy egyáltalán vesznek-e még 2023-ban kortárs irodalmat az emberek. A Könyvhét tanulsága az volt, hogy az elkötelezett olvasóréteg ugyanúgy megveszi a könyveket, úgyhogy nincs radikális csökkenés, ez bizakodásra ad okot. Mindig azt mondjuk, hogy Magyarországon kevesen olvasnak, de a nemzetközi összehasonlításokban már nem annyira rossz a helyzet. Persze nem hangzik jól, hogy a felnőtt lakosság tíz százaléka olvas rendszeresen, de ha jobban megnézzük a statisztikákat, akkor kiderül, hogy az a tíz százalék elég sokat olvas. Ez a réteg pedig továbbra is igényt tart a könyvekre, költenek rá, és kíváncsiak az újabbnál újabb szerzőkre.

WLB: Említetted az online platformokat. Hogyan befolyásolja a digitális tér az olvasást? 

K. D.: Különös ez a digitális háttér. Egyfelől azt látom, hogy sok mindent megkönnyít, másfelől meg azt, hogy ez sem garancia semmire. Nem váltottuk le vele a hagyományos csatornákat, mert azok is működnek tovább, inkább valamilyen alternatív mód lett mellettük. A Covid előtt, és részben közben is, meglepő volt azzal találkozni, hogy egyre több olvasókör alakult. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt biztos, hogy ennek csak a töredéke létezett, most pedig már baráti társaságok, könyvtárak, szalonok, irodalmi klubok szerveznek ilyeneket. Ez a klasszikus irodalomfogyasztási modellre megy vissza, a századelőn működtek ilyen olvasókörök. Vicces ez, hogy néha eltűnnek ilyen formák, aztán amikor újra felbukkannak, újdonságként hatnak. 

WLB: Jó, hogy az emberek így felfedezték maguknak ezeket az olvasóköröket, és menő manapság ilyenekbe járni, mert közelebb hozza az irodalmat hozzájuk. Kicsit olyan ez, mintha beléphetnének abba az elefántcsonttoronyba, ami eddig olyan megközelíthetetlennek tűnt.

K. D.: Azt látom, hogy van egy ilyen folyamat, hogy a hagyományos irodalmi fórumokon megjelenő kritikákkal ma már szinte egyenértékűek azok, amik az online fórumokon jelennek meg. Az írók ugyanazzal a lelkesedéssel teszik ki, ha egy irodalmi folyóiratban megjelent egy kritika a könyvükről, vagy ha a Molyon jót írt valaki róla. Az a bizonyos elefántcsonttorony elkezdett kinyílni, és ez nem is feltétlenül rossz. A másik oldalról nézve viszont, mivel az online térbe nagyon könnyű felrakni a szöveget, ezek sokszor szerkesztetlenek, nincsenek elég jól megdolgozva, emiatt az, ahogyan mondani akarja, nem annyira kimunkált.

A szerkesztetlenség mint tendencia eléggé aggasztó. De ez nemcsak a kritikákat érinti, hanem az online folyóiratokat is, mert ebben a megjelenési folyamatban a szerkesztés sokszor kimarad. Egy régi napilapnál megjelenés előtt átmentek a cikkek a rovatvezetőn, a főszerkesztőn, a korrektoron, a tördelőszerkesztőn, a technikai szerkesztőn, nagyon sokan megnézték a szövegeket, emiatt jobban kiszűrték a hibákat. Ha ma megnézed a nagy portálokat, tele vannak összevissza hibákkal, értelmetlen címekkel, pontatlanságokkal, rossz fogalmazással, mert a szöveg szinte senkin nem megy át, mert sietni kell, hogy minél előbb megjelenjen, így az újságíró önmaga szerkesztője lett. Ez szerintem egy rossz irány ebben a digitalizációs rohanásban, de közben meg az, hogy olyan hangok is érvényre juthatnak, akiknek eddig nem volt tere kibontakozni, abban sok lehetőség van. Átmenetinek tűnik ez az időszak, amiben vagyunk. 

Mindeközben azt gondolom, hogy létezik egyfajta digitális elefántcsonttorony is. Megvan az is, amit klasszikus értelemben annak hívtunk, de az online tér inkább csak megadja annak az érzetét, mintha lenne kapcsolat a szerző és az olvasó, a szerző és a külvilág meg a könyvek és a befogadók között. Ez sokszor inkább csak látszatnak tűnik. Az az érzésem, hogy valójában kettős folyamat van, egyfelől van egy nyitás, hogy kiteszi magát az irodalom, az emberek és a szerzők az online térben, de közben ez csak egy kép vagy egy imágó, amit magadról alkotsz, és nem te vagy. Szóval azt érzem, hogy a valódi személyes találkozók még jobban felértékelődtek. Biztos a Covid miatt is, hogy ott, akkor nagyon hiányzott, és persze jó volt online könyvbemutatót tartani, mert akkor Debrecentől Pécsig mindenki ugyanúgy be tudott csatlakozni, nem volt helyhez kötve, de hiányzott az a bensőség, az a plusz, amit a személyes találkozások adnak. Nekem mindig az volt a tapasztalatom, hogy ezek a személyes alkalmak, az, hogy én megyek az olvasókhoz, nagyon sok pluszt tudnak jelenteni. Az online térben könnyű azt a látszatot kelteni, mintha nagyon szoros kapcsolatban lennénk a külvilággal, de ez is csak egy buborék, nem érdemes elkényelmesedni benne.

WLB: Annyira felgyorsult a világunk, hogy a legtöbb időnket egyik helyről a másikra sietéssel, no és az online térben való folyamatos jelenléttel töltjük, de közben kitört egy háború, volt itt egy járvány… Ezekre hogyan reagál az irodalom? Azért a te regényeidben is erőteljesen jelen van a most.

K. D.: Olvasóként elsősorban az olyan regények szoktak érdekelni, amelyek az adott társadalmi, történelmi szituációkkal valamilyen módon párbeszédbe akarnak lépni. Persze nagyon kevés olyan szépirodalmi mű van, ami független attól az időtől és helytől, ahol létrejött, inkább az lenne a szokatlan, ha olyan könyveket tudnánk írni, amik leválnak a valóságról. Azt látom, hogy ebben a társadalmi térben van is egy ilyen valóság iránti igény. Ez bizonyos értelemben kapcsolódik ahhoz a digitális kultúrához, ami kialakult körülöttünk, mert itt a rengeteg „féknyúz” között már nem feltétlenül tudjuk eldönteni, mi a valóságos, és mi nem. Az, hogy minden ennyire relatív, felébresztette a realitás iránti éhségünket, és még a fikcióban is azt keressük, amit valahogy rá tudunk olvasni arra a valóságra, amiben élünk.

Az én könyveimre valószínűleg azért voltak sokan kíváncsiak, vagy azért szeretik, mert éreznek erre egyfajta reflexiót, hogy maguk a könyvek is ezt a dolgot problematizálják. Ugyan a Levelek nélkül egy elemeltebb dolog, meg vannak benne szürreális elemek, de azzal együtt az alapvonulata egy eléggé realista történet, amiben a mai Magyarországnak sok elemére rá lehet ismerni. Az első könyvnél a tüdőszanatóriumos rész volt viszonylag absztrakt, nem kötődik közvetlenül a hétköznapi élethez, az viszont igen, ahogyan a regényben a különböző rétegek egymásra épülnek. Sokan szerették ezt a fajta játékot, hogy a történetet továbbgondolva a saját élethelyzetükre tudnak asszociálni. Olyan nyomasztóan hat a világba vetettségünk, hogy egyre nagyobb a kíváncsiság azokra a könyvekre vagy filmekre, amelyek nem egy alternatív valóságban játszódnak, hanem azt próbálják megközelíteni, hogy az mi a franc, amiben mi vagyunk, mert mostanában ez is elég alternatívnak tűnik. Nem nagyon lehet azt mondani, hogy a hétköznapi élet sok vetülete ne lenne olyan szürreális, mint egy sci-fi, mert nagyon is az tud lenni.

WLB: Az az érdekes, hogy eddig mindkét regényed erősen kapcsolódott a valósághoz, bár a jelen az Akik már nem leszünk sosemben jobban tetten érhető, de a Levelek nélkült is nehéz úgy olvasni, hogy ne vonjunk párhuzamokat a mosttal. Téged hogy találnak meg a témák? Beugranak képek, jegyzetelsz, vagy megfigyeled az embereket?

K. D.: Valójában mindegyik. A jegyzetelés és a figyelés nagyjából összekapcsolódik, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy látok egy érdekes embert az utcán, és leírom, hanem ha látok valami olyasmit az utcán, ami elkezd motoszkálni a fejemben, akkor annak a továbbgondolását jegyzetelem le. Nem az van, hogy figyelem az embereket, mint egy kém, és leírom, ki mit csinál, hogy néz ki, hanem amikor valami már beindult, akkor jegyzetelek. Ezek általában egy-egy szituációra vagy egy-egy jelenetre használhatók föl, egész regények nem szoktak kibontakozni belőlük, azok mindig vagy valamilyen történet elképzeléséből, motoszkálásából, vagy egy nagyon határozott szituációból jönnek.

Az első regénynél (Akik már nem leszünk sosem – a szerk.) például már azelőtt tisztában voltam a cselekmények egy részével, mielőtt elkezdtem volna írni, sok minden adott volt, ezekhez a történetszálakhoz jöttek hozzá a pluszrétegek írás közben. A második regénynél ez nem volt meg, sőt, nem is ezt a regényt szerettem volna írni. Volt egy elképzelésem, hogy mivel szeretnék foglalkozni, amit a Covid keresztülhúzott, és menet közben az egyik ötlet elkezdett jobban kibomlani. Ez az a jelenet, ahol a főszereplő Koroknai tördeli a fák ágait. Ez olyan érdekesnek tűnt, hogy azt gondoltam, lehet belőle egy novella, de ahogyan próbáltam ennek az alaknak minél több tulajdonságát kitalálni magamnak, és egyre csak gazdagodtak a rétegek, arra gondoltam, hogy ez már annyira szétfeszíti a novella terjedelmét, hogy regény lesz belőle.

Innentől kezdve már ehhez is csatlakoztak történetszálak, voltak köztük olyanok, amik már megvoltak korábban. Ilyen a libatelepes rész is, ami mögött valójában az van, hogy régóta volt bennem egy ilyen vágy, hogy jó lenne megírni egy libapusztulást, voltak hozzá már jegyzeteim, és itt adódott az alkalom, hogy beleírjam a regénybe, egyszerűen idekívánkozott. Ahhoz, hogy el tudjak kezdeni regényt írni, meg kell lennie a karakternek, látnom kell, ki az, akiről szól a könyv, és mellette jó, ha van már egy-két erős epizódja is, mert akkor tudok valamilyen irányba indulni, ezután jönnek az összefüggések, a többi szereplő, meg ami még menet közben szokott.

WLB: Ha megvan a karakter, az a pár epizód és hogy merre kellene indulni, akkor hogyan tovább?

K. D.: Az Akik már nem leszünk sosem viszonylag sok szálon fut, több jegyzetelést is igényelt, és a különböző idősíkok miatt táblázatokban vezettem a karakterek tulajdonságait, hogy nehogy hiteltelen legyen. A Levelek nélkülben ez egyszerűbb volt, mert bár itt is figyelni kellett a különböző kapcsolatokra, lineáris a cselekmény, kivéve a regény közepén azt az egy betétet az anyáról. Azt például nem találtam ki előre, hanem éreztem, hogy szükség van rá, menet közben egyszer csak nagyon elkezdett hiányozni az alakja a regényből. Írás közben sok minden szokott felmerülni meg kiderülni, sokszor az is, hogy amit kitaláltam, az nem működik. Ha érzem, hogy kitaláltam valamit a karakteremnek, de a különböző szituációkban teljesen máshogy kezd el viselkedni, akkor felül kell bírálni magam, hogy ne váljon az egész történet és a karakter hiteltelenné. Maga az írásfolyamat egy ötletgerjesztő dolog, nagyon sok mindent eldönt, felülbírál, új ötleteket hoz be. Alapvetően mindig látok magam előtt egy ívet, amire szeretném felépíteni a könyvet, de tudom, hogy nem szabad ehhez mindenáron ragaszkodni, mert akkor pont azokat a lehetőségeket nem fogom kihasználni, amiket az írás maga kínált föl, pedig valahol ez a legizgalmasabb a folyamatban.

WLB: A Budapest Nagyregényben te a II. kerülettel foglalkozol. Milyen kapcsolódásod van hozzá, mi alapján írod? Egyáltalán, milyen részt venni egy ilyen kísérletben?

K. D.: Alapvetően nem vagyok csapatjátékos, azt gondolom, azért is lettem író, mert ezt lehet egyedül csinálni. Amikor a színházhoz közel kerültem, ijesztő volt, hogy mennyien dolgoznak együtt, hogy folyamatosan be kell járni megbeszélni, hogy hol tartunk, és mi a helyzet. Az összes ehhez hasonló projektnél szokott lenni bennem egy ilyen aggodalom, hogy ez most mennyire fog működni, vagy én mennyire tudok ebben jól működni.

Szerencsére a Nagyregénynél azt a kerületet kaptam, amit szerettem volna, most itt lakunk, ehhez van a legtöbb kötődésem és élményem. Ráadásul van itt a II. kerületben egy érdekes helyszín, amivel már az első regényem írásakor is foglalkoztam, csak nem tudtam beilleszteni a történetbe. Pesthidegkúton van egy mozgássérült-lakótelep, erről rengeteg ötletem és anyagom volt már akkor, úgyhogy a Nagyregénynél nem a nulláról indultam. Az első regényben szereplő gyermekbénulásos történet kapcsán sokat olvastam arról, hogy a kezelések után milyen sors várt a betegekre, és hogyan teltek a további évek a bénulás által meghatározott körülmények között. Miután megszűntek itthon a gyermekbénulási járványok, egyre inkább szűkültek azok az intézmények, ahol ezzel foglalkoztak, vidéken szinte már nem is voltak, és Budapesten is csak néhány hely működött már a 80-as években. A Rózsadomb tetején, a Baba utcában volt egy villa, ahol a tüdőbénult betegeket vastüdőben kezelték (Járitz-villa, a Szent János Kórház Légzésrehabilitációs Osztálya működött a házban – a szerk.), akinek viszont a betegség következtében valamelyik mozgásszerve bénult le, azokat a Marczibányi téri intézetbe vitték, legalábbis a nőket, a pesti oldalon működött egy másik, kisebb intézmény is férfiaknak.

Ahogy kutattam, kiderült, hogy 80-as évek elején a betegek egy kis csoportja összefogott, és létrehoztak egy lakásszövetkezet-szerű képződményt. Állami támogatással és a betegek félretett pénzéből végül felépült Pesthidegkúton egy mozgássérült-lakótelep. 1983-ra elkészült negyven ház, mindegyiket úgy alakították ki, hogy kerekesszékkel tudják használni. A lakók közül vannak, akik a mai napig ott laknak, amikor arra sétálok, elég sok kerekesszékes idős embert látok most is. Ez egy nagyon szép lakótelep, tele kis kertekkel és szűk utcákkal, a vörös téglás házak miatt az egésznek olyan a hangulata, mintha hirtelen Hollandiába kerülnél. Tök jól néz ki. Mindig is izgatott ez a téma, hogy hogyan és miért költöztek ide, hogyan éltek itt, és ezzel az első regényemben nem tudtam foglalkozni, mert egyszerűen nem fért bele, úgyhogy amikor jött a nagyregényes lehetőség, egyből eszembe jutott ez a téma.

Elkezdtem keresni, hogy a kerületben melyek azok a pontok, amelyek úgy kapcsolódnak Budapest történetéhez, hogy közben valami egészen egyedi történetet is hordoznak magukban, és egyértelmű volt, hogy ez a lakótelep lesz a fő témám. Ez már önmagában is elég érdekes, és tényleg csak egy van belőle a városban, ráadásul benne van picit maga a szocializmus is, az is, ami jó volt belőle, és az is, ami rossz. Olyan ambivalens az egész. Azt gondoltam, hogy ezt be lehet illeszteni egy olyan narratívába, ami nem a város dicsőséges történetét meséli el, hanem ezt a földközeliségét fogja meg. Azt szerettem volna kidomborítani, hogy ebben a valóságban, amiben élünk, valójában mindennek lehet több olvasata, és ehhez kerestem még egy személyes történetet is.

Mivel rengeteget sétálok erre, felfigyeltem egy kis emléktáblára, amit egy görög származású magyar festőnő-költőnőnek emeltek, ő is itt lakott a lakótelepen. Az ő élettörténete is régóta izgatott már, mert nagyon érdekes. A görög polgárháború idején Magyarország nagyon sok menekültet fogadott be, a legtöbben a kőbányai menekültszállóba mentek, később innen széledtek szét Budapest és az ország különböző pontjaira. 1948-ban sok ezer görög gyerek érkezett a Vöröskereszttel az országba, ez az akkor nagyjából 4-5 éves lány is velük jött. A szülei Görögországban maradtak, árva lett, menekülés közben elkapta a járványos gyermekbénulást, úgyhogy bekerült a Marczibányi téri intézetbe. Sőt, ahogy kiderült, ő volt az egyik ötletgazdája ennek a mozgássérült-lakótelepnek is, úgyhogy miután levezényelte az egészet, ott élt és alkotott. Festett, verseket írt, a görög–magyar kulturális élet egyik kulcsfigurája lett.

WLB: Te is említetted, hogy az írás inkább egy magányos műfaj, viszont itt szükségszerűen együtt dolgozik 23 író. Bár ez a könyv a kerületekről szól, mégis benne van a nevében, hogy regény. Mennyire kellett itt a szövegeknek egymáshoz kapcsolódniuk?

K. D.: Az egész folyamatban szerintem az volt a legdurvább munka, hogy legyen valamiféle kapcsolódás a különböző szövegek között. Egy harmincezer karakteres regényfejezetet megírni alapvetően nem olyan nehéz, sőt, ez inkább kevés, szóval szerzőként az volt a nehezítés, hogy hogyan szuszakoljam bele ennyi karakterbe azt, amit akarok. Az igazi verejtékes munka viszont a szerkesztőké volt, akik próbálták követni, hogy melyik szerző melyik kerületről ír, milyen időszakban játszódik a történet, és melyik az a korszak, ami még egyáltalán nincs lefedve. Valamiért úgy alakult, hogy mindenki a 20. század második feléről akart írni, de ez nyilván nem jó, mert a könyv alapkoncepciója mégiscsak a 150 éves város, úgyhogy itt erősen terelniük kellett minket a szerkesztőknek, meg megnézni, hogy mi az a sztori, amit át lehet tenni egy korábbi korba. Egyébként szociológiai vizsgálatnak sem lenne utolsó, hogy az írók 80 százaléka a 20. század második felével akar foglalkozni, úgy tűnik, hogy most ez az időszak az, amiről sok mondanivalónk van, és ameddig vissza tudunk nézni. 

Le kellett adnunk egy szinposzist és egy tízezer karakteres részletet az elején, ez alapján nézték a szerkesztők, hogy stílusban, történetszálban mi az, ami összekapcsolható. Voltak olyan szerzők, akik már menet közben elkezdték egymással megbeszélni, hogy kinél melyik karakter lehetne az, amelyik több történetben is felbukkan. Nálam is vannak ilyen karakterek, például egy színházi rendező, aki Szécsi Noémi történetében szerepel először, az én fejezetemben pedig egy kiállításmegnyitón jelenik meg. Igazából több figura is ugrál a történetekben térben és időben, hol főszereplőként, hol mellékszereplőként jelennek meg, emellett visszatérő motívumok is vannak, úgyhogy nagyon izgalmasan össze lehetett dolgozni a szövegeket. Ez egy kísérlet, olyan lesz az egész, mint egy posztmodern nagyregény, ahol nem lineáris a cselekmény, és a történetek is eltérnek, de a motívumok és a szereplők miatt mégis van egy közös hangütése. Persze nem lesz egységes, mert nagyon más hangja van az íróknak, de érezhető benne az a törekvés, hogy egymásra reflektáljanak. Izgalmas, hogy van benne egy ilyen játék, miközben olvasom, meg lehet figyelni a karaktereket, melyik történetben milyen szerepben jönnek elő újra és újra. Nagyon kíváncsi vagyok azokra a részekre, amiket még nem láttam, mert tényleg egészen más megközelítések vannak már eddig is, úgyhogy ez mindenképpen egy sokszínű dolog lesz.

WLB: Bár, ahogy mondod, ma leginkább a 20. század második felével foglalkozunk, de ha tudnál időutazni, akkor Budapest melyik korszakába mennél vissza? 

K. D.: Csak akkor mennék bárhová, ha garantált lenne, hogy vissza is jöhetek. Olyan nagyon szívesen nem maradnék ott egyik korszakban sem, nem olyan rossz ez a mostani, hogy elcseréljem egy másikra. A 19. és 20. század fordulóját nagyon megnézném, ez az időszak erősen hozzátartozik a város önképéhez, akkor vált világvárossá, elképesztően pezsgő évtizedek lehettek azok. Ma már annyira elvont képünk van a Monarchia koráról, a századfordulóról, a 20. század elejéről, hogy ezt az időszakot nagyon szívesen megnézném élőben. A háborús Budapestre, a nyomorúsággal teli terrorok idejébe nem kívánkozom. Elég szívesen ránéznék viszont a 60-as évekre is, különösen arra a pillanatra, amikor a forradalom után még érezhető volt a város traumatizáltsága, lehetett látni a sebhelyeket, de már oldódott a légkör, és az emberek elkezdték megtalálni a felszabadultság helyeit. Nyilván a középkori Budát is megnézném, de a modern értelemben vett Budapestből leginkább a századforduló és a 60-as évek izgatna.