Miért költ valaki annyi pénzt a síremlékére, amennyiből építtethetett volna akár egy háromszintes pesti bérházat is? Mit rejt a lezárt Ganz-mauzóleum? Körbenéztünk Magyarország történelmileg legfontosabb temetőjében, a Fiumei úti sírkertben, hogy meglessük, hogyan gondoltak végső búcsút venni az élettől a századforduló gazdagjai.

Először is ismerkedjünk meg a mauzóleum kifejezéssel – merthogy ezeket a kisebb, akár minipalotácskáknak is beillő építményeket a köznyelvben egyébként sokszor kriptának hívjuk. Utóbbi olyan sírboltot jelent, amelynek van egy fel- és egy alépítménye is, és minimum két koporsó befogadására alkalmas. Eredetileg a nagyobb templomok, bazilikák kezdtek el ilyeneket építeni a szentély alá, ahol nemcsak az egyházi és a világi méltóságok találtak örök nyugalomra, hanem itt őrizték (és őrzik a mai napig) a fontosabb ereklyéket is. Később ezt a szót vették át azokra a temetkezési helyekre is, amelyet a módosabb családok építtettek maguknak. Az alábbi példáink tökéletesen rímelnek e definícióra, miért hívjuk őket mégis mauzóleumnak?

A szó Mauszólosz, az Óperzsa Birodalom Kária nevű tartománya vezetőjének nevéből származik. Halála után felesége díszes síremléket emeltetett számára Halikarnasszoszban, amely olyan pompázatosra és hatalmasra sikeredett, hogy az ókori világ hét csodája közt tartjuk számon. A mauzóleum szót olyan síremlékekre kezdték el használni, amelyek méreteikkel és díszítettségükkel messze kitűntek a síremlékek közül, gondolhatunk itt a római Angyalvárra (Hadrianus császár sírhelyére), az indiai Tádzs Mahalra, a budapesti Törley- vagy a pécsi Zsolnay-mauzóleumra. 

A Fiumei úton három ehhez fogható síremlék található: Deák Ferenc, Kossuth Lajos és gróf Batthyány Lajos mauzóleuma. Hatalmasak, építészeti remekművek, nem éppen abban a ligában játszanak, mint az alábbi két példánk. Persze a műfajt nálunk sokkal jobban kedvelő Olaszországban is így hívják a díszes családi sírboltokat – igazán művészieket főként a milánói Cimitero Monumentale és a genovai Cimitero Monumentale di Staglieno temetőkben találni. A magyar főnemesség is így hívta a temetkezési helyeit, amelyeket azonban ne budapesti köztemetőkben keressünk, hiszen a korabeli topelit saját vidéki birtokain építtette fel a sírboltjait. A Fiumei úton nem sok kripta található, közülük most a két legszebbel jövünk – amelyeket ráadásul nem is magyarok építtettek.

Malosik-mauzóleum

Maloschik Antal (Vaclav Malosik) egy szegény morvaországi családban látta meg a napvilágot. 18 évesen költözött Magyarországra, ahol bornagykereskedőként gyűjtött végül akkora vagyont, hogy az egyik legnagyobb adófizetővé vált az országban. 

1906-ban rendelte meg a családi síremlék építését, a munkálatok 11 éven át tartottak, és a fáma szerint egy háromemeletes pesti bérház költségével vetekedik az összeg, amibe belekerült a szecessziós stílusú, az indiai sziklatemplomokat utánzó építmény. A család az 1950-es évekig temetkezett ide, azóta a műemléki védettségű épület állaga folyamatosan csak romlott. 2021-ben újították fel kívül-belül (egyedül a mozaikos kupola restaurálása maradt hátra), a kápolnarészt pedig az érdeklődők előtt is megnyitották.

Ganz-mauzóleum

A svájci származású Ganz Ábrahámot talán nem is kell bemutatni: a később a Monarchia egyik legjelentősebb cégcsoportjának számító Ganz Vállalatok fontos szereplője volt a századfordulón a magyar nehézipar megteremtésének. Az üzletember idegeit azonban a sok munka és a családi problémák kikezdték, így 1867-ben, 53 évesen végül öngyilkosságot követett el. A mauzóleum építésével felesége bízta meg Ybl Mikóst, aki korábban már dolgozott a családnak. Az építkezés 50 ezer forintba került, 1869-re készült el, majd 1913-ban az özvegy koporsóját is a kriptában helyezték el. Az 1997 óta műemléki védettség alatt álló neoreneszánsz épület nem látogatható, bekukucskálva csak a kápolnarész látható, a gyáros mellszobrával. 

Címkék