Javában tart már a nyár, de azok az igazi izzasztó nappalok most robbantak be igazán. Ennek túlélésére leginkább a vízben vagy a lehűtött lakásban keresünk menedéket, de hogy ne csak magunk elé bámuljunk vagy aludjunk az ilyen forró napokon, jó ötlet belevetni magunkat a könyvek világába. Összeszedtünk 8 olvasmányt – magyar és külföldi szerzőktől egyaránt –, amelyek szerintünk még a nagy melegben is jó társak lehetnek. Nem egyet közülük alig tudtunk letenni, és velünk voltak a vízparton, a vonaton és a villamoson is.

Idén nyáron (is) rengeteg jó könyvet találtunk a legkülönfélébb kiadóknál, úgyhogy alig tudtuk kiválasztani, melyeket válogassuk bele ebbe a listába. Kimaradt ugyan jó néhány olvasmány, de legalább lesz mit bepótolnunk, amikor beköszönt az ősz. Idén ráadásul szakítottunk azzal a hagyományunkkal, hogy csak magyar szerzők műveit ajánljuk, úgyhogy a világirodalom tengerében is megmártóztunk. És igyekeztünk a kevésbé ismert kiadóktól is válogatni.

Szécsi Noémi: Rohadt állatok

Egy nap alatt simán elolvasható Szécsi Noémi novelláskötete, ami valójában a klasszikus állatmesék 21. századi verziója, 

Egy nap alatt simán elolvasható Szécsi Noémi novelláskötete, ami valójában a klasszikus állatmesék 21. századi verziója, 

de a 13 novellát olvasva nemcsak Aiszóposz jutott eszünkbe, de Orwell Állatfarmja is sok esetben ott motoszkált a fejünkben. Bár a szerző már 20 éve írja ezeket a történeteket, az állatok valósága nagyon is ráillik mai társadalmunkra – mintha ebben az elmúlt 20 évben semmi sem változott volna, és a történelem csak ismételné önmagát. Minden novellában találunk olyan mondatot, szereplőt vagy motívumot, amit felismerünk a valóságunkból, még akkor is, ha ezek sokszor el vannak túlozva.

Noha a jelen rendszerről viszonylag sokan írnak társadalomkritikát, ez a kötet mégsem áll be a sorba, nincs benne a már jól ismert megkeseredett és kiábrándult hangvétel sem. Leginkább azért, mert eljátszik a gondolattal, milyen lenne egy olyan világ, amit az állati ösztönök határoznak meg. A történetekben megismerjük a Biokert mindennapjait, ahol egy harácsoló aranyhörcsög az önkényes vezető, ahol ugyanúgy megvan az alvilág, mint a napjainkban is jól ismert szakmák: nyomozó pelék, újságíró mókusok és gyakornok güzük. A kötetet záró novella pedig egy lehetséges jövőképet is felmutat – bár számunkra kicsit kilógott a sorból.

Frederico Pedreira: Az alvajáró tanúságtétele

Ez az a könyv, ami minket már a borítójával megvett, hiszen csupa olyan dolgot ábrázol, ami már a gyerekkorunkat is végigkísérte, és amikhez nagyon is tudunk kötődni. A walkman, amin széthallgattuk A dzsungel könyvét, a VHS-ek, amikre többek között a Micimackót és az ABBA-filmet vetettük fel, hogy bármikor meg tudjuk nézni, és a sor még hosszan folytatható lenne, de a lényeg, hogy már azelőtt beindult a nosztalgia és gyerekkorunk emlékfolyama, hogy beleolvastunk volna a portugál szerző regényébe. Az édes és olykor melankolikus nosztalgia az első pár oldal olvasása közben sem szűnt meg, sőt, talán pont ez volt az, ami miatt ennyire közel éreztük magunkhoz ezt a könyvet. 

Ahogy haladtunk előre, mindig újraéltük a gyerek- és fiatalkorunkat, ahogy a szerző is, aki valójában egyszerre emlékezik és nő fel előttünk – amolyan coming of age (felnövéstörténet) regény ez.

Ahogy haladtunk előre, mindig újraéltük a gyerek- és fiatalkorunkat, ahogy a szerző is, aki valójában egyszerre emlékezik és nő fel előttünk – amolyan coming of age (felnövéstörténet) regény ez.

Az önfeledt gyerekkori nyaraktól, a folyton visszanézett AC Milan–Benfica meccstől és a nagyszülők biztonságot adó házától eljutunk a nem is olyan egyszerű kamaszkorhoz és a kirekesztettségérzethez, hiszen a könyvmoly és írói ambíciókkal bíró fiatal úgy érzi, nem illik bele a családi képbe. Noha Pedreira szereti a hosszú és jelzőkkel megtűzdelt körmondatokat, egyáltalán nem nehéz olvasni, és az sem zavaró, amikor egy kicsit ugrálunk az időben, hiszen a visszaemlékezés nem lehet mindig lineáris. Szerintünk nagyon is üdítően hat itt a kis magyar valóságban olvasni ezt a regényt, és felfedezni, hogy mennyi közös metszet van a szerző és az olvasó között.
 

Frédéric Gros: A gyaloglás filozófiája

Nem mindennapi könyv ez, ugyanis nem szépirodalom, és meglehet, hogy filozófiát nem feltétlenül olvasnánk nyári időtöltésként, mert bonyolultnak gondoljuk, de Frédéric Gros műve nagyon is könnyen érthető. Nincs itt semmiféle lételmélet, és a mindenféle izmusok is hiányoznak belőle, viszont a gyaloglás, a túrázás, a sétálás és a kóborlás mibenlétét annyira érdekesen, sőt izgalmasan tárja elénk a filozófiaprofesszor, hogy úgy belemerülünk, hogy alig vesszük észre a körülöttünk lévő világot. Velünk is pontosan ez volt: úgy belemélyedtünk Rimbaud vándorlásaiba, hogy még a buszról is elfelejtettünk leszállni. Irodalom- és filozófiatörténeti alakok életrajzát és írásait ismerjük meg, miközben a szerző bemutatja, hogy a gyaloglás hogyan volt jelen az ő mindennapjaikban. Ez az a könyv, melynek olvasása közben a gondolataink is cikáznak mindenfelé, és legszívesebben az összes mondatát aláhúznánk magunknak, annyira igazak és elgondolkodtatók. Minden oldal, minden fejezet tartogat valami olyat, ami önreflexióra késztet. Vajon mi magunk miért is gyalogolunk? 
 

Leonora Carrington: A hallókürt

Leonora Carrington könyvét már csak azért is megéri elolvasni, mert csodás illusztrációkat találunk benne, 

Leonora Carrington könyvét már csak azért is megéri elolvasni, mert csodás illusztrációkat találunk benne, 

amiket az írónő fia, Pablo Weisz-Carrington készített. Mi még soha nem hallottunk erről az írónőről, de A hallókürt furcsán abszurd, szürrealista és humoros világa annyira felkeltette az érdeklődésünket, hogy utánanéztünk picit. Leonora Carrington egy angol iparmágnás lánya, aki a család rosszallása ellenére is a művészeteknek élt: festő, szobrász és író lett belőle, zsenialitását Mexikóban kamatoztatta, és még Salvador Dalí is fejet hajtott előtte. Carrington első nagy szerelme Max Ernst volt, de a világháború idején minden széttört: az akkor még festőként működő Carrington elmegyógyintézetbe került, később egy újabb szanatóriumba, ahonnan megszökött, és meg sem állt Mexikóig. Mindez azért is fontos, mert ebbe a regénybe is beszivárgott életének egy-egy mozzanata.

A hallókürt főhőse, Marian Leatherby, egy 92 éves, nagyothalló öregasszony, aki egy hallókürtöt kap ajándékba, mellyel először családja beszélgetését hallgatja ki, akik nagyon szeretnék már beadni őt egy öregek otthonába. Innentől kezdve az olvasó belecsöppen egy olyan világba, ami egyszerre lehet álom, hallucináció, LSD-trip, egy furcsa utópia vagy egy bizarr kísérlet, de ez egy szürrealista regény, ne is várjunk tőle mást. Minket teljesen behúzott ez a furcsa történet a maga kissé őrült szereplőivel, akik valamennyien rejtegetnek egy külön kis történetet, megfejtésre váró rejtélyt és fantasztikumot. Az pedig csak hab a tortán, hogy ez Luis Buñuel és Björk egyik kedvenc könyve.
 

Endó Súszaku: Csodálatos bolond

Régen olvastunk ennyire szép történetet. A japán irodalommal hadilábon álltunk eddig, de a Csodálatos bolond mindent megváltoztatott. Épp úgy, ahogy a történetben is. Adott egy japán testvérpár, akik meglehetősen sokat csipkelődnek, és nem mondhatók a legjobb testvéreknek a világon, ám ahogy megérkezik hozzájuk egy távoli idegen, szép lassan az ő kapcsolatuk is megváltozik. Persze nemcsak az egymáshoz való viszonyuk, hanem az önmagukkal és a világgal való is. Ki is ez a fura figura, aki a távoli Európából érkezik Japánba, ebbe a zárt világba, ahol mindennek szigorú koreográfiája van, jelenlétével pedig mindent és mindenkit felkavar. Bármennyire meghökkentő is ez az idegen, akit eleinte sutának neveznénk, mindvégig érezzük, hogy a különcsége mögött valami titok lapul. Sosem derül ki igazán, miért is érkezett a szigetországba, de vannak olyan elejtett mondatok, amik segítenek a megfejtésben. A regény amellett, hogy bemutatja Japán ismeretlen oldalát, a jóságról, a bizalom és a hit meglétéről, olykor pedig annak nehézségéről, de a soha fel nem adásról szól. Mire a történet végére érünk, még arra is rájövünk, valójában ki volt ez a csodálatos bolond.
 

Vida Gábor: Senkiháza. Erdélyi lektűr

Vida Gábor legújabb regénye erdélyi lektűrként hirdeti magát, és bár a lektűrjelleget nem feltétlen hisszük el neki, az erdélyiséget tekintve nincs kétségünk. Aki olvasta legutóbbi kötetét, az Egy dadogás történetét, annak nem árulunk zsákbamacskát azzal, hogy Vidát egy hiteles Erdély-kép érdekli, egy olyan, ami egy sokszínű közösségben, sok szemüvegen keresztül képződik meg a korabeliekben. A Senkiházában egy félig magyar, félig román főszereplővel együtt érkezünk meg Namajdra, egy Marosvásárhely közelében lévő, fiktív magyar kistelepülésre. A II. világháborút megelőző időszakban, egy zavaros évtizedben látjuk a több nemzetiségű szereplőket, magyarok, románok, németek, zsidók együttélését, nehéz sorsokat, amelyekre a történelem rányomja a bélyegét. Ott a királyi diktatúra, a Vasgárda fenyegetése, a szovjet bevonulás, és természetesen szerelmi szálak, titkok is lappangnak a háttérben. Ki ez a néha Kalagornak, néha Călugărunak keresztelt mérnök, mit akar a Ganz vízturbinával, és maga mögött tudja-e hagyni azt a világot, ahonnan érkezett?

Iglódi Csaba: Dreher-szimfónia

A Dreher-gyár olyan szerves része Budapestnek, mint a Duna, 

A Dreher-gyár olyan szerves része Budapestnek, mint a Duna, 

de vajon tudjuk-e, hogyan jött létre, sőt, ami ennél még érdekesebb, kik voltak a Dreherek? Iglódi Csaba regénye egy négy generáción átívelő családregény, amiben bár négy férfit, az Alapítót, a Sörkirályt, az Innovátort és az Egyesítőt követjük, mégis ott vannak mögöttük és mellettük az asszonyok. Bármennyire is a sörbirodalom létrejötte érdekel bennünket az elején, sokkal többet kapunk ettől a könyvtől: elénk tárulnak az emberi sorsok, a gyötrelmes évek, a remény, a kitartás és a lehetőségek. Miközben Európa legkülönfélébb helyeit és a sörfőzés rejtelmeit járjuk körbe a Dreherekkel, a legkülönfélébb személyek, zeneszerzők, színészek és úri társaságok kísérnek minket. A szerző annyira jól keveri a valóságot és a fikciót, hogy néha mi magunk sem tudunk különbséget tenni a ténylegesen megtörtént események, a valós személyek és az irodalom között. Az biztos, hogy Iglódi rengeteg háttérmunkát fektetett a történet megírásába. A kőbányai Dreher Sörgyár alapítása mellett olyan tényeket tudunk meg, mint hogy a Dreher családhoz kötődik a bécsi lager sör kifejlesztése, az első közép-európai gőzgép üzembe helyezése vagy a martonvásári Brunszvik-kastély felújítása. Mindenképp érdemes rászánni egy kis időt a nyarunkból, remek kultúrtörténeti kaland lesz.

Krusovszky Dénes: Levelek nélkül

Furcsa könyv ez. 

Furcsa könyv ez. 

Nem indul olyan könnyedén, több cselekményszálra is figyelnünk kell, és bár elsőre azt hisszük, hogy lassan haladunk és nehezen fűzzük egybe a szálakat, a végére minden összeáll. Egy kelet-magyarországi kisvárosban vagyunk, ahol egyik pillanatról a másikra, ráadásul tavasszal, eltűnnek a levelek a fákról. Ez a jelenség válik a regény fő mozgatórugójává, és míg az első figyelmeztető jeleknél a lakosság negligálja a levelek furcsaságát, addig egy idő után a kopár fák látványától kisebb őrület, félelem és szorongás lesz úrrá a kisvárosiak életében. Senki nem ért és nem tud semmit a levelekről, de mindenki sejteni vél valamit, mindenkinek van rá egy jó magyarázata. Nem árulunk el nagy titkot, de ez egy elég erős párhuzam a Covid-időszakkal, és nem ez az egyetlen párhuzam a valósággal, ugyanis ahogy az Akik már nem leszünk sosem című regényében, úgy itt is élénken reflektál a szerző mindarra, ami hazánkban történik. A levelek rejtélye után a kisváros magyartanára kezd nyomozni, de számára nem ez az egyetlen megfejtésre váró ügy: adott egy bűntény, adott egy családi történet, és adottak a saját érzései is. Nem egy vidám könyv, de nagyon is megéri elolvasni.
 

Címkék