Érdekes a koncepciója a Pictoral Collective dokumentarista fotóscsapat nemrég megnyitott kiállításának, amit a Capa Központban nézhetünk meg október 1-ig. Mit látna ma Petőfi Sándor, ha váratlanul feltámadna, majd bebarangolná a jelen Magyarországát, meg kicsit Erdélyt, a Kárpátalját és a Vajdaságot is? Ez a gondolat irányította a kollektíva kilenc fotósának (Bácsi Róbert László, Bődey János, Mohai Balázs, Móricz-Sabján Simon, Pályi Zsófia, Stiller Ákos, Urbán Ádám, Végh László és a We Love Budapestnek is dolgozó Hirling Bálint) kameráit.
Ha bárkit megkérdezünk arról, hogy milyen nevű utcából van a legtöbb Magyarországon, akkor azt vágják rá, hogy Kossuth, vagy azt, hogy Petőfi. Ám a méltán tiszteletre és utcanévre érdemes politikussal szemben a költő a nyertes. Országszerte összesen 2800 darab van belőlük, és állítólag ha egymással összekötnénk ezeket, egészen az Atlanti-óceánig sétálhatnánk el a gigantikus Petőfi utcán keresztül. Ez a tény juttatta arra az elhatározásra a Pictoral Collective dokumentarista fotóscsapat tagjait, hogy végigjárják az összeset, meg jó pár erdélyi, kárpátaljai és vajdasági Petőfi utcát, és megörökítsék, hogyan élnek az ott lakók.
A másfél évig tartó projekt során összesen 266 000 embert fotóztak le, mind Petőfi utcai lakos, szerte az országban meg a határon túli és magyarok lakta területeken. A koncepció persze az volt, hogy mit látna ma Petőfi Sándor, ha sorban végigjárná a róla elnevezett utcákat, és hát mindazt, ami a fotókon látható, melyek közül a Capa Központban látható tárlaton 200 van kiállítva, bónuszként pedig 2 videó is. A képek alapján pedig kibontakozik előttünk a mai Magyarország képe, méghozzá ha akarjuk, ha nem. Rengeteg és rengetegféle település és azon belül Petőfi utca van, és még a benne élők is nagyon vegyes képet mutatnak természetesen.
A fotóscsoport célja az volt, hogy minél árnyaltabb és sokszínű képet mutassanak napjaink Magyarországáról és a környező magyarlakta vidékekről. Nem a mélyszegénységre mentek rá, és nem is a sokkoló, súlyos dolgokra. Bár ilyen képek is készültek, ha épp ilyesmi került az útjukba. A dokumentaristák háttérbe húzódó, szenvtelenül mindent rögzítő pozíciójából valós és objektív képet igyekeztek elénk festeni, és ahogy végigsétál a 200 fotó előtt a szemlélő, egy idő után azt kezdi érezni, hogy tényleg ott van a képeken az ország, és ha összeillesztené őket, azok egy térképet formáznának.
A képek erőssége azon túl, hogy kapunk egy átfogó képet az országról, ahol élünk, az, hogy elgondolkodtatnak. Például arról, hogy mennyire nem ismerjük eléggé a magyar valóságot, vagy legalábbis sok szeletét nem. Mindenki burokban él, a képen szereplők is meg az is, aki nézi a képeket, sőt a készítők is. De talán érdemes utóbbiak példáját követni, kimozdulni kicsit a burokból, és megnézni sok más életet is. Elvégre mégiscsak a honfitársainkról van szó, mégiscsak ebben az országban élünk mindannyian, és egy nyelvet beszélünk, és ugyanazzal a kulturális gyökérrel bírunk. Az első lépés pedig lehet ez a kiállítás. Ha megtesszük, azzal nemcsak magunknak, de talán még az országnak is jót teszünk vele.
