Hogy egy városban hangulatos-e élni, az nemcsak az épületeken, a zöldfelületek arányán meg a vendéglátóegységeken múlik, hanem a megannyi részleten, amelyet bár látunk, de talán észre sem veszünk, úgy megszoktuk őket. Természetesnek tartjuk a homlokzati díszítőelemeket, a díszkutakat, a parkok szobrait, az igazából funkció nélküli kupolákat és az egyéb, voltaképpen csupán dekorációs célú luxusberuházásokat, amelyek mind-mind azt szolgálták a századfordulón, hogy a városi polgárok egy elegánsabb miliőben létezhessenek.
Még a jóval drágább invesztíciónak, ezáltal komolyabb anyagi értéknek számító épületek megmaradása sem törvényszerű, mi is többször írtunk róla, hány pazar budapesti épület is esett áldozatul elődeink szeszélyeinek. Ma már élőláncot alkotnánk körülöttük, akkor pedig szemrebbenés nélkül adták ki a bontási engedélyt, mert az épület stílusa kiment a divatból, a telekre mást akart építeni az új tulajdonos, hogy több pénzt hozzon, vagy a városrendezésnek is áldozatul eshettek a felbecsülhetetlen értékű ingatlanok. Bele kell bújnunk a kortársak bőrébe, hogy ezt megérthessük. A ma gyönyörűnek tartott épületek az akkori embereknek pont olyanok voltak, mint nekünk a modern üvegcsodák, irodaházak, lakóparkok. Nyilván esztétikusnak tartották őket, de nem feltétlenül megőrzésre érdemesnek. Amelyekről maradt ránk egy-két fekete-fehér fotó, azokat legalább a tudományos közeg jegyzi, és az ilyesmi ismeretterjesztő cikkek próbálják őket eljuttatni a szélesebb közönséghez is.
Egy-egy, a városképbe nem igazán illeszkedő modern épület vagy foghíjtelek ugyanis a laikus járókelőnek is szemet szúr, de gondoltuk volna például, hogy a Ferdinánd híd Podmaniczky utca felőli lejárója sem ilyen jellegtelen volt egykor? Hogy hány épületünk nézett ki teljesen másként? Ha jobban belegondolunk, mindez logikus is, hiszen a századfordulón élők szerették és igényelték is a szépet, a túldíszítettet – netán a kifejezetten giccseset. A városkép alapvetően más volt, hiszen a ma omló vakolatúként, vagy akár kifejezetten romosként ismert házak akkoriban mind-mind újak voltak, kb. olyan érzés lehetett az akkori Budapesten élni, mint ma egy arab olajmonarchia fővárosában, amikor az embert napról napra vadonatúj épületek veszik körbe.
Az alábbiakban három olyan „dekorációtípussal” jövünk, amelyek észrevétlenül tettek és tesznek hozzá a városképhez.
Az alábbiakban három olyan „dekorációtípussal” jövünk, amelyek észrevétlenül tettek és tesznek hozzá a városképhez.
A kisföldalatti lejárócsarnokai
Budapest és az európai kontinens első metrójához eredetileg bájos lejárócsarnokok is tartoztak. Minden megállóhoz kettő épült, egyedül az Opera állomáshoz nem húztak fel ilyeneket, mert úgy vélték, a bádoggal borított, majolikacsempés, netán Zsolnay kerámia díszítést kapó épületek belerondítanának az Operaház és a közelmúltban W Budapest néven luxushotelként megnyílt Drechsler-palota látképébe.
A műfajra egyébként Párizsban vagy Bécsben is találunk példát, a legfőbb célja ezen pavilonoknak pusztán funkcionális volt: az utazóknak ne úgy kelljen lemenniük vagy feljönniük a vágányról az utcára, hogy közben esik rájuk az eső vagy fújja őket a szél. Az Andrássy út ilyen irányú beépítése azonban mindig is problematikusnak számított, ezért nem kapott engedélyt itt sem az omnibusz, se a villamos, csak a metrópálya jöhetett számításba, hogy semmi ne zavarja az elegáns utcaképet. Az Oktogonon és a Vörösmarty (akkor Gizella) téren túldíszített pavilonok márpedig sokak szemében pont ezt tették. Így végül a modern városképpel összeférhetetlenségükre hivatkozva alig 30 év múlva az elbontásuk mellett döntöttek – a nagy alapterületű, virágárusnak is otthont adó Deák téri lejáróval egyetemben.
Kupolák, épületszobrok és homlokzati díszítések
Hogy Budapest egy ilyen elegáns városnak számít, abban döntő szerepet játszanak az olykor túldíszített épületei is. A II. világháború folyományaként rengeteg cél nélküli sarokkupolától és jó pár fényűző homlokzattól is el kellett köszönnie a budapesti polgárnak, hiszen egyrészről nem volt létfontosságú, hogy a gazdaságilag is romokban lévő országban erre költsenek (tényleg nem is volt miből), másrészről a megváltozott politikai ideológia sem pártolta már az urizálást, a céltalan pénzszórást.
No meg az ízlés is megváltozott ugye, a 40-es években már senki nem akart historizáló vagy eklektikus palotákat építeni, hiszen a letisztult vonalvezetés számított modernnek és menőnek. Hogy szép-e jelenlegi állapotában az Andrássy utat nyitó Fonciére-palota? Szép. Szebb lenne-e sarokkupolával, ahogy az archív fotón látjuk? Valószínűleg sokak számára igen.
Kell-e szobor a Blaha Lujza tér egyik ikonikus bérpalotájának tetejére? Az élet ment tovább nélküle is, mégis a veszteségek közé írhatjuk. Szerencsére a közelmúlt döntéseinek értelmében számos budapesti kupola tért vagy térhet vissza jövőben; a legfájóbb veszteségekről itt szedtünk össze egy csokorra valót.
Az utca funkcióvesztett elemei
A technika fejlődésével szinte észrevétlenül kopnak ki a mindennapi életünkből azok a használati eszközök, amelyek az utcakép szerves tartozékainak számítottak korábban, és valahogy a lelki szemeink előtt is velük együtt képzeljük el a közteret. A mobiltelefonok korában nincs már szükségünk telefonfülkékre, az egykor a modernitást megtestesítő alkalmatosságok ma gyakran mint az áldatlan állapotok mementói jelennek meg, amelyek eltakarításával a legtöbben egyet is értenek.
A modern, nagy fényerejű, az autósokat is segítő lámpák mellett kinek van szüksége ezeknél sokkal gyengébb hatásfokú kandeláberekre? Az óriásplakátok árnyékában, a minden megállóban ott villódzó citylightok mellett ki nézi még a hagyományos hirdetőoszlopokat? És ki akar manapság a modern eszközök mellett ott reklámozni? Sokan már karórát sem hordanak, akkor mi szükség lenne díszes köztéri órákra? Ma még úgy gondolunk egy nagyvárosra, így Budapestre is, hogy ezek az utcakép elidegeníthetetlen részei, holott a sorsuk igazából már most meg van pecsételve.
