„Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel” – Robert Capa állandó életmű-kiállításán jártunk

A világhírű fotós, fotóriporter, a haditudósítás meghatározó alakja, Robert Capa magyar zsidó család sarja volt, Friedmann Endre néven született Budapesten, 1913-ban. Mindössze 41 évet élt, 1954-ben halt meg Indokínában, amikor rálépett egy aknára. A 30-as évek eleje óta foglalkozott fotózással, és az ezzel eltöltött 20 év alatt gyakorlatilag végigfotózta a történelmet mint haditudósító-fotóriporter, miközben Hollywoodban is dolgozott rövidebb ideig mint standfotós, de készített sorozatokat híres művészekről (például Picassóról, Hemingwayről) és a családjaikról meg a hétköznapjaikról, de a saját utazásait is rengeteg képen dokumentálta (például amikor Mexikóban dolgozott tudósítóként, vagy amikor a II. világháború után, a 40-es évek legvégén a budapesti életről készített fotósorozatot, vagy amikor a Szovjetunióba utazott John Steinbeckkel). 

Robert Capa a spanyol polgárháborús fotóival szerzett magának hírnevet, majd járt a második kínai–japán háborúban, végigfotózta a II. világháborút – ott volt többek között a normandiai partraszállásnál az Omaha Beachen meg Párizs felszabadításakor –, aztán az arab–izraeli konfliktus került sorra, végül Indokína, ahol aztán meghalt. Abból a szempontból, ahogy az életét vesztette, különösen hátborzongató, jóslatszerű és beszédes a címben is megfogalmazott híres Capa mondás: 

„Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.” 

Ő pedig a lehető legközelebb ment, és ebben nem létezett számára kompromisszum, az életét tette kockára, gondolkodás nélkül. 

A budapesti évek alatt Capa (akkor még Friedmann) különösebben nem foglalkozott fotózással. Imádta a téli sportokat (jégkorongozott és síelt), és tartotta magát vele kapcsolatban egy mondás, mely szerint ha valaki kereste, de nem találta otthon, akkor vagy a Városligeti Műjégpályán, vagy a Normafánál lehetett megtalálni. A 20-as évek végén megérintette a baloldaliság szele, csatlakozott is a Kassák-féle Munka-körhöz. A 30-as évek elején előbb Bécsbe, majd Prágába, végül Berlinbe költözött, ahol újságírást tanult, ám származása miatt nem maradhatott. Egy rövid budapesti kitérőt követően Párizsban telepedett le. Itt vált fotóssá, fotóriporterré és ismerte meg élete szerelmét, a szintén fotós Gerda Tarót, akit a spanyol polgárháború vége felé veszített el: a nő egy balesetben halt meg, egy sebesülteket szállító teherautón utazott, ami egy tankkal ütközött össze, ő pedig belehalt a sérüléseibe az eset után pár nappal. 

A Capa Központ állandó kiállításán összesen 140 nagy méretűre nagyított Capa-fotó látható, köztük jó pár a híres fotográfiák közül, A milicista halálától kezdve a normandiai partraszállás-sorozatán át egészen a II. világháború alatt a németekkel kollaborált francia nők felszabadulás utáni nyilvános megalázását dokumentáló képekig. De nemcsak fotókat láthatunk, hanem Capa személyes tárgyait, édesanyjának írt levelét a névváltoztatásáról, eredeti újságokat, címlapokat, filmrészleteket meg még egy csomó mindent, ugyanis a kiállítás nemcsak a 30-as években indult fotós pályájával foglalkozik, hanem a teljes életutat bemutatja, a születéstől a halálig, alaposan és részletesen.

Így nemcsak a legendás mexikói bőröndről, az általa is alapított Magnum Photos nemzetközi fotóügynökségről és érdekképviseleti szervezetről, a hollywoodi kitérőről és Ingrid Bergmanhoz fűződő, két évig tartó, szenvedélyes kapcsolatáról (még egy apró filmszerepet is kapott, az is megnézhető) vagy arról kapunk bőséges információt, hogyan dolgozott a műteremben, hanem megismerjük a családját, az iskolás éveit, a barátait, a sportmúltját meg a kapcsolatát a hazai kommunista mozgalommal is. A Capáról szóló kiállítás nemcsak érdekes és informatív, de látványos is – és aki ismeri a kulturális intézményt, abban joggal merül fel a kérdés: ennyi minden, ráadásul látványos kihelyezésben, hol fér ott el? 

A telket, ahol most a Capa Központ áll, Ernst Lajos műgyűjtő vásárolta meg 1909-ben. 

A műgyűjtő egy hatalmas bérházat építtetett fel, ami a főváros első ötemeletes épülete volt. Földszintjén mozi működött, az első emeleten kapott helyet Ernst gyűjteménye, illetve az időszaki kiállításokra specializálódott múzeum is ott működött, ezek fölött pedig bérlakások meg két műteremlakás volt. Az Ernst Múzeum 2013-ban lett a kortárs fotográfia hazai fellegvára. 2017-ben és 2021-ben összesen 813 millió Ft kormányzati hozzájárulást kaptak, amiből végül tető alá hozták a Robert Capa-életmű-kiállítást, de szó szerint is, mivel ez azzal is járt, hogy az épületen belül komoly felújítási és átalakítási munkákat kellett végezni, az állandó kiállítás helyszínét meg kellett építeni. Az 500 négyzetméteres új kiállítótér (aminek része egy fotóraktár is) az egykori mozi területén van, zegzugos, többszintes, labirintusszerű, olyan tér, amiben jó elveszni – persze ehhez Robert Capa képei is kellenek. 

A kiállítás alapjául az ún. Master’s Set III (Mestergyűjtemény) sorozat szolgált, amit Robert Capa öccse, Cornell Capa és a fotós monográfusa, Richard Whelan fotótörténész állítottak össze Capa 70 ezer negatívot tartalmazó hagyatékából. A képeken jól látható a fotóriporter aláírását utánzó szárazbélyegző is. A sorozat Capa teljes munkásságát felöleli, vagyis a fotók az 1932 és 1954 közötti időszakban készültek. A gyűjtemény összesen 937 képből áll.

És hogy Capa miért és hogyan lett Capa? Ami biztos, hogy Gerda Taróval találta ki a nevet, azért, mert az amerikai hangzású név jobban csengett Európában a 30-as években, mint az, hogy Friedmann. Két teória tartja magát: az egyik szerint azért esett a választás erre a névre, mert az akkoriban nagyon népszerű amerikai filmrendező, Frank Capra jutott róla az emberek eszébe, a másik szerint pedig gyerekkori becenevét (cápa) találta jó ómennek. Bárhol is az igazság, a lényegen nem változtat: Robert Capa kimagaslóan tehetséges fotográfus volt, aki még úgy is rengeteg jobbnál jobb fotót hagyott maga után, hogy alig élt többet 40 évnél. Munkásságával mostantól bárki bármikor közelebbről is megismerkedhet.