Régen minden... Szóval ma, amikor nem számokkal jelölt vagy férfi/női becenevekkel, esetleg a pultban a frontot tartó hölgyek kebleinek számával jelölik az ivókat, még mindig van valamiféle valós vagy képzelt nosztalgiánk a retró kocsmákkal kapcsolatosan. A vonzalom szó erős lenne, mert ezek a helyek sokszor nemcsak a vidám ultipartik és a világmegváltó beszélgetések helyszínei (voltak), hanem szomorkás búfeledéseké, drámai veszekedéseké és burleszkbe illő, higanymozgású dulakodásokéi is. Ez egy ilyen műfaj, ha képbe kerül a tudatmódosítás borral, sörrel, röviditallal, ember legyen a talpán, aki nem megy mélyre vagy éppen nagyon magasra. Most maradjunk az utóbbinál és azoknál a spicces találkozásoknál, melyek csak egy ilyen helyen történhetnek meg.
Cégérek, neonok
A retró kocsmának, presszónak, eszpresszónak, sörözőnek, borozónak jellegzetes ismertetőjelei vannak, ezeket levetkőzni nem tudja, és nem is akarja. Kezdjük például a cégérrel, a bejárat fölötti felirattal, ha éppen van neki. Meglehet, hogy a vendégek és a környéken lakók nevezték el saját preferencia alapján, vagy becézték át egy átlagos névből valami sokkal szellemesebbre. Az igazi nagy öregek közül találunk olyanokat, akik patinás működő vagy éppen szunnyadó neonfelirattal bírnak.
Ilyen például a pesti oldalon a Baross tér Derbyje vagy az Ibolya Espresso, de Budán a TikTak, a Pingvin söröző, az Isolabella, a Gyöngy vagy a Bambi is. Ezek a feliratok, logók arról a korról mesélnek, amikor nem az Insta-követők száma csalogatta be a vendégeket, hanem a szájhagyomány és a világítótest, ami arra ösztönözte a hazafelé tartó frissen alakult szerelmespárt, hogy egy pikolóra és egy Unicumra még betérjenek. A ma is üzemelő helyeknél bevettebb formátum, hogy valamelyik nagy italmárka vagy sörgyár uniformizált, semmi egyediséget nem tartogató, logózott táblájára írják a hely nevét.
Borban az igazság
A borozóknál, ahol megesik még, hogy rendesen, cintányéros módra mérik a folyóbort, gyakran kerülnek elő a borkultúrára és a szőlészetre jellemző szimbólumok, motívumok és a muslicavonzó mustillat. Demizson, szőlőfürt, lopó, hordó, borvirágos orrú férfiak, minden előkerülhet fényképen, festményen, kisplasztikán, kerítésen. Így például a Fő utcában a Mátra borozónál, a Gárdonyi térhez közeli Borpatikánál is, ahol már maga a betűtípus is jellemző. Hasonló egyébként a Veres Pálné utcai sarok egyetemi krimójának, a Grinzinginek a tipója is.
Pohárral vagy korsóval?
A sörözőknél sincs ez másképp, és megint említhetnénk a Pingvin söröző zseniális pincérmadarát, ami segítő szárnyán kínálja a habos korsót, vagy a néhai Törpe falatozót a Falk Miksa utca 8. szám alatt, ami sajnos már a múlté, de egy jó kedélyű mélynövésű bányász tartott maga elé egy méretes kriglit. Szerettük ezt a cégért is.
Lambériák és a semmivel nem összekeverhető buké
Beljebb lépvén megannyi helyre jellemző a kiűzhetetlen dohányfüstszag, ami évtizedek alatt ette bele magát a kocsmák DNS-ébe. Jöhet bármilyen törvény, füstmentesség és tudatosság, ez a buké mindig, örökké megmarad, tisztasági festés ide vagy oda. Undorral gondolunk erre? Lehet. Mégis van benne valami perverz nosztalgia? Mindenképp. A szag fontos tárolóegysége egyébként maga a lambéria és az egyéb fafelületek, mint például a pult vagy a padok, a bokszok. Egyből négy mini, de annál kultikusabb italmérés jutott eszünkbe erről az odorról és hangulatról: az egyik a Gerlóczy utca Villány-Siklósi borozója, amit ugyan sűrűn megrohamoznak a hipszterek, de még mindig tartja magát, és a Pozsonyi út kakukktojása, a Piccolo Sörbár is efféle. Illetve a budai Csalogány Eszpresszót sem hagynánk ki. Nem beszélve a Turiszt büféről a zsinagóga szomszédságában. Páratlan. De komolyan.
Felsejlik egy fontos és praktikus elem a kocsmáknál, ez pedig a viaszosvászon terítő vagy éppen a műbőr bútorzat, amit könnyű letörölni, csak egy vizes rongyra van szükség, és tovatűnik a ragadás. Az Avar Presszóban találkozhatunk a kertben a piros kiskockással! De a varázsterítő kevesebb szupererővel, textil formában előkerül a lambériák ölelésében, a Stefánián lévő Tücsök Sörkert belső részében is.
Lokálpatriótáknak
Persze minden lakótelepnek, kertvárosi résznek, belső kerületekben egész utcáknak megvan a lokális kedvence, persze csak ha még nem zárt be ez a kiskocsma, söröző. Ide járnak a környékbeli idősebbek sört szisszenteni, a fiatalok az első zülléseket itt intézik, ha van terasz, rengeteg először elszívott cigi is füstölgött ezeken a helyeken. Képtelenség lenne felsorolni kerületenként ezeket az ivókat, ahol az új arcokra először mindig összehúzott szemöldökkel néz a közönség, de a pultból kedves és szívélyes a fogadtatás. Csak hogy pár klasszikust említsünk: a Rege a Fehérvári úton, „A Kocsma” Hangulat sörtár, bortár, könyvtár Kőbányán, a Kada utcában, a kispesti Guriga Söröző, az Old Boy Pub Zuglóban, a Kaiser a Dózsa György út és Kassák Lajos utca sarkán, és még hosszan tudnánk sorolni mindezeket.
Igaz, nem művelődési házak, olvasójegyet sem kell vinni magunkkal, de adnak valami végtelenül budapestit, jócskán kelet-európait és megismételhetetlent ezek a sokszor intézményszámba menő sörözők, borozók, presszók. Ha más nem, generációk óta fogadják a csalódott, felszabadult, bánatos, örömtől kicsattanó embereket, jól tudják, hogy a házmester milyen arányban készül, és ha valaki túlságosan sokat látta a pohár alját, néhány lelkesítő szóval vagy zsíros deszkával lendítik előre az ügyet. Hogy könnyebb legyen a másnap, amikor a kótyagos vendég visszatér az időkapszulából a realitásba.
