A perzsa sah is rendelt bútort a magyar art deco jelentős képviselőjétől

Mindannyiunk tulajdonában vannak olyan használati tárgyak, edények, bútorok, szerszámok, amelyeket még a nagyszülők vagy akár a dédnagyszülők is használtak, tőlük öröklődött tovább. Néha nosztalgikus érzésekkel gondolunk rájuk, néha pedig teljesen természetes, hogy ugyanabban a dobozban tartjuk a lisztet, mint a nagymama. De mi van akkor, ha a használati tárgyaink iparművészeti szempontból is jelentős értéket képviselnek?

Polák Emma tágabb családjának tulajdonában, elszórva különböző lakásokban „szolgáltak” olyan bútorok, amelyek a dédnagyapa, Nagy Antal gyárából kerültek ki. A dédunoka és néhány családtag kezeli a jelentős hagyatékot. A felmenőik és az iparművészeti korszak iránti tiszteletből jött az ötlet, hogy a hagyaték egy részét az egykori gyár udvarán bemutassák a nagyközönségnek is. A Rákosi-korszakban vagyonukat vesztett elődöktől származó székek, kanapék, szekrények művészeti értéket képviselnek, olyan gyárból kerültek ki, amelynek a termékei az Iparművészeti Múzeumban állnak, és egykor a párizsi világkiállításon értek el sikereket. A felismerésből született egy kiállítás, amely a Budapest100 – Városegyesítés programsorozat keretein belül tekinthető meg május 13-án a józsefvárosi Víg utca 32-ben.

Art deco: az Empire State Buildingtől a pöttyös karosszékhuzatig

Az art deco iparművészeti irányzat az I. világháború után terjedt el, és – mint annyi esetben a művészettörténet során – ez is Párizsból indult el, majd pár év eltolódással érkezett meg Magyarországra.

Az első globális művészeti irányzat volt, ami az Egyesült Államoktól Kínáig meghatározta a művészeti igényű használati tárgyak tervezését és kivitelezését; modernségét mutatja, hogy a sajtóreklámokra is hatással volt. Az art deco egy rövid ideig tartó, de nagyon termékeny korszak volt, a nagy terek, a letisztultság jellemezte, az építészetben a Bauhaus mutat hasonló stílusjegyeket. Új alapanyagokat használtak fel, megjelentek a krómozott felületek, a csőbútorok és a műanyag.

A fényes felületek és az áramvonalasság szintén visszatérő eleme az art deco iparművészeti tárgyaknak. Külföldön sokszor a grandiózusság jellemezte, a kor igényeit például jól mutatják New York felhőkarcolói, köztük az Empire State Building, de a korszak külföldi bútorai között is gyakran találunk hatalmas darabokat. A korszak iparművészei rendszerben gondolkodtak, amikor egy lakás berendezését tervezték meg. A bútorok, a szőnyegek, a világítás mind együtt lettek megtervezve, egymáshoz illeszkedve, egymást kiegészítve dolgozták ki részletekbe menően az otthon berendezését és a különböző helyiségek funkcióit. Tisztában voltak azzal, hogy a lakókörnyezet fontos, és hatással van a benne/ott élőkre, ezért ezeknek a gondolatoknak a jegyében terveztek, választottak alapanyagot és formát. Az art deco a mai napig élő, kortalan tárgyakat teremtett, a sok munka a mai napig megállja a helyét bármelyik igényes otthonban, a korszak darabjaiért ma is jelentős összegeket fizetnek a gyűjtők.

A magyar art decónak – ugyanúgy, mint a magyar szecessziónak vagy más stílusoknak – léteztek egyedi vonásai. 

A népművészet hatást gyakorolt az alkotók munkájára, megszületett a református templomok kazettás mennyezetét idéző szőttes és a modernizált búbos kemence. A Horthy-korszakban létezett olyan is, amikor kifejezetten az „új vidéki magyar otthonra” írtak ki tervpályázatot, amelyre természetesen a népművészet ihlette tárgyakkal lehetett jelentkezni. A már említett szecesszióhoz hasonlóan a népi vonal a keleties stílust is jelenthette, utalva ezzel a magyar nép ázsiai eredetére. A külföldön olyan gyakori robusztus méretek azonban nem jellemezték a hazai alkotókat, sok esetben drága alapanyagokat sem tudtak használni, de ezt kreativitással, humorral kompenzálták. Színes, életteli minták, vidám alakok, nagy pöttyök tűnnek fel a szöveteken, de létezik egy olyan bútordarab is, amit a korszak szakértői egymás között „a vicces szék” néven emlegetnek. Nem szabad elfeledkezni a női alkotók nagy számáról sem, a legtermékenyebb és legszebb darabokat létrehozó iparművészek között találjuk P. Szabó Évát, a Goldberger-textilgyár tervezőjét és Lukáts Kató grafikusművészt.

Asztalosműhelyből a felsőházba

A korszak egyik jeles műhelye volt a Nagy Antal alapította gyár. Nagy Antal asztalosmesterként kezdte karrierjét, majd egy bútorgyár tulajdonosa és felsőházi tag lett. A 20. század magyar történelmében egyáltalán nem rendhagyó, hogy a család végül elvesztette mindazt, amit saját munkájával és tehetségével épített fel, és évekre kénytelenek voltak visszalépni a társadalmi ranglétrán.

A neves bútorkészítő 1906-ban vált önálló mesterré, miután több tanulmányúton vett részt külföldön. Műhelye kezdetben a Práter utcában volt, majd később, amikor bővülni kezdett, átköltözött a Víg utcába; először egy istállóépületbe, majd 1922-ben felépült a gyár maga. A gazdag és igényes rétegek, elsősorban a polgárság fedezte fel magának a gyár termékeit, így az egyre ismertebbé vált. A kezdetben „egyemberes” üzem már hatvan alkalmazottal dolgozott, és bemutatótermük volt a Klotild-palotában. A fiú, Nagy Károly tehetséges iparművésznek bizonyult, idővel bekapcsolódott az egyre terebélyesebbé váló vállalkozásba, munkái az Iparművészeti Múzeum gyűjteményében is megtalálhatók.

A gyár megrendelésre dolgozott, sorozatgyártott termékeik nem voltak, egyedileg megtervezett belső terek berendezését gyártotta le. Nagy Antal a közéletben is aktívnak mutatkozott, a két világháború között a magyar parlament felsőházának volt a tagja, a kereskedelmi és iparkamarák küldötteként kapcsolódott be a törvényalkotói munkába. A felsőház még akkoriban is alapvetően az arisztokrácia képviselőivel volt tele, a sok báró és gróf között Nagy Antalon kívül két polgári származású személy koptatta a „tisztelt ház” padjait.

A szakmai sikereknek számtalan állomása volt, például megbízást kapott a lillafüredi Palotaszálló olvasótermének, az Országgyűlés elnöki fogadójának, a debreceni és a budapesti tudományegyetem reprezentációs helyiségének berendezésére, 1937-ben pedig a párizsi világkiállításon Grand Prix odaítélésével ismerték el a művészi munkát. A díj után a perzsa sah felkereste a gyárat, velük szerette volna megterveztetni és elkészíttetni az egyik palotája berendezését. 

A II. világháború után Nagy Antal munkásságának kézzelfogható része összeomlott, a gyárat államosították, a családot pedig a Gyöngyös mellett található Halmajugrára telepítették ki. De előtte az ekkor már hetvenközeli Nagy Antal még megjárta az Andrássy út 60-at, mert a gyárban anyaghiány miatt nem tudtak megfelelő vastagságú furnérlemezt biztosítani egy bútorhoz, az eset pedig szabotázsnak minősült az újonnan hatalomra került rezsim szemében. A mester 1958-ban hunyt el, gyára helyén egy papírkészítő üzem létesült, viszont fia, Nagy Károly később egy állami tervezővállalatban folytathatta tevékenységét.

A megnyitón az Iparművészeti Múzeum is képviselteti magát

Nagy Antal hagyatékának jelenlegi gondozója az egyik dédunoka, Polák Emma. Több családtagjának, például unokatestvérének, Beke Mártonnak a segítségével ők kezdtek időt és energiát fektetni ezeknek az értékes daraboknak a restaurálásába. A felújított darabok a Víg utca 32-ben tekinthetők meg május 13-án, szombaton 10 és 18 óra között. De nem csupán megtekinthetők, hanem ki is próbálhatók, bárki beleülhet azokba a karosszékekbe, amiken Párizsban a perzsa sah szeme is megakadt. A kiállítás értékét jól jelzi, hogy Horányi Éva, az Iparművészeti Múzeum főmuzeológusa fogja megnyitni.