Már akkor megjegyeztem magamnak ezt a templomot, amikor még csak a pesti rakparton sétálgatva figyeltem a Duna túlpartján sorakozó épületek láncát, mert ez a zömök pentagon alakzat meg a karcsú tornya valami egészen más hangulatot ont magából. Mondhatnám, hogy a monumentalitást, mert amikor 1890-ben kiírták a templom tervpályázatát, a kiírásban nemcsak azt határozták meg, hogy a Duna partján épüljön fel, hanem azt is, hogy a városkép meghatározó, monumentális eleme legyen. Persze van ebben igazság, de nekem mégsem a hatalmasság jut róla eszembe, hanem az az egyszerűség és szépség, amit Pecz Samu belevitt a tégla és a gótika szigorúságába.
A budai oldalra átérve viszont elég hamar eldőlt, hogy ez a neogótikus templom felkerül arra a bizonyos kedvenc épületek listámra, ráadásul rögtön az élvonalba! Mert hiába imádom a szecesszió mesevilágát, a középkormániás bölcsészénem szíve bizony erősebben dobban a rózsaablakok, a kőcsipkék, a boltozatok, a támpillérek és a tömör tégla – lényegében a gótika – iránt.
Pecz Samutól egyáltalán nem idegen a középkor világa – tanította is a Műegyetemen –, ahogy a színes Zsolnay cserepek és a nyers vörös tégla alkalmazása sem, utóbbi miatt épületeiről, de különösen az 1896-ban felszentelt Szilágyi Dezső téri református templomról simán eszünkbe juthat a Hanza-városok építészete. Amikor a budai reformátusok kiírták a pályázatot, Pecz már javában az „ideális protestáns templom” megalkotásáról filozofált, ami szerinte a sokszög alakjában és a centrális elrendezésben rejlik, úgyhogy Pentagon jeligével be is nyújtotta terveit. A megvalósítás, az egyedi alaprajzi elrendezés, vagyis a főhajó az úrasztalával és az azt körülvevő kápolnakoszorú, valamint a tudatosan a Duna-partra illesztett épület lenyűgözte a zsűrit, úgyhogy Pecz megnyerte magának a budai református közösség első templomának tervezését.
A közösségnek hosszú évtizedekig nem volt saját temploma, ezért volt idő, amikor a középkori Mária Magdolna-templomban, majd a törökök kiűzése után már a budavári evangélikus templomban tartották istentiszteleteiket. A 19. század végére viszont olyan sokan lettek a hívek, hogy a saját templom építését már nem lehetett tovább halogatni, gyűjtésbe kezdtek – volt, aki hangversenyeket szervezett a templomalap javára, még Ferenc József is adakozott –, a fővárostól ingyen megkapták a telket, kiírták a tervpályázatot, és felépült a neogótikus, vörös téglás, zöld, barna és sárga Zsolnay cserepekkel fedett épület.
Bármennyire zártnak tűnik is kívülről, ha kinyílik a hatalmas faajtó – amit az elmúlt években valahogy sosem találtam nyitva, hol a felújítás, hol az időzítés miatt –, akkor egy levegős és felfelé nyitott, gótikus motívumokkal teli tér vár ránk, amit beragyog a fény. A szabályos ötszögre rendezett épület közepén az úrasztala áll, amit körbeülhetnek a hívek – ez teljesen új élmény volt számomra, aki a római katolikus templomok építészetéhez van szokva. A fény pedig tényleg körbejár és felsejlik valahol, de a legszebben a templom falát beszínező ólomüvegek játékán figyelhető meg.
Valójában már nem az eredeti üvegablakokat látjuk, mert azok a II. világháborús ostrom alatt elpusztultak, de a restaurátori kutatások és az archív fotók segítségével sikerült rekonstruálni az ablakok mintázatát, az ólomüveghatást pedig egy kerámiaszerű festék ablakokra égetésével érték el.
A főhajót körbeölelő oldalhajók a négy evangélista után kapták a nevüket, ha az óramutató járásával megegyezve indulunk el, akkor Máté, Márk, Lukács és János tereibe érkezünk, ahol a falakon az evangéliumokból vett idézetek olvashatók, úgymint „Minden lehetséges annak, aki hisz” (Mk 9,23) vagy „Mert ahol a ti kincsetek van, ott lesz a ti szívetek is” (Lk 12,34), míg a Pálról elnevezett főhajóhoz a korintusiaknak és a rómaiaknak írt levél igéi vezetik fel a belépőt.
A műemléki helyreállításnál még arra is figyeltek az építészek (Szakál Építésziroda), hogy a lágyan virágba ívelő, eredeti, Pecz tervezte padokat restaurálják, ahogy visszatértek
a falakra
a vékony vonalban kacskaringózó levelek is. Arra viszont biztosan nem gondoltak több mint 125 évvel ezelőtt sem a tervezők, sem az építőmesterek, hogy a modern technológia és a többcélú hasznosítás is bekúszik a szakrális térbe: a hitélethez kapcsolódó különböző kulturális események miatt átrendezhető a tér.
A templom egyébként nemcsak megjelenéséről, de néhány esküvőről is híres: itt kötött házasságot Ady Endre és Csinszka, vagyis Boncza Berta 1915 tavaszán, és Horthy Miklós két fia – Miklós és István – is itt fogadott örök hűséget párjaiknak.
A Duna felől nézve tényleg szemet szúr ez a masszív tömeg, mert bármennyire beleillik is vízivárosi környezetbe, az architektúra és az anyagok meg a 65 méter magas harangtorony kiugrasztja a historizáló paloták sorából. De a legjobb részeit nem (csak) a rakparti oldalon találjuk: ha hátrasétálunk, a hajók sokszöge és a külső támpillérei valahogy sokkal izgalmasabb képet mutatnak. És vagyok annyira mázlista, hogy a szerkesztőség erkélye erre a templomra néz, úgyhogy nemcsak az őszi színekbe öltöző parkban sétálva figyelhetem, hanem a szerkesztőség erkélyéről is. Így láthatom, ahogy a reggel árnyékából kilépő napsugarak eleinte még lágyan érintik a téglafalat, de a délutáni fény már beragyogja az egészet.
