A Nagyvárad téren várakozva vagy csak elhaladva az Üllői úton mindig felfigyelek a sarkon álló vörös téglás épületre, nemcsak a színe, de csúcsos saroktornyai és a tetején figyelő sasok miatt is. Ez a jellegzetes összkép, a várszerűség és a gótikát eszünkbe juttató csúcsok kiemelik az utcaképből. De azt tudtátok-e, hogy tervezője ugyanaz, mint aki a Fővám téri Vásárcsarnok, a Nemzeti Levéltár és a BME tarka csempés könyvtárának tervezője is, a neogótika itthoni mestere, Pecz Samu?
Érdekes kapcsolatunk van a historizmussal, főleg most, amikor a sorozatos visszaépítések során előtérbe kerül a neoirányzatokat összefogó stílus. A jelenlegi visszaépítésekről lehet és érdemes is vitatkozni, párbeszédet indítani, de nem tagadhatjuk, hogy ez volt az a korszak, amikor felépültek a Budapestet ma is meghatározó épületek. Az biztos, hogy elsőre Steindl Imre, Hauszmann Alajos vagy Ybl Miklós neve ugrik be, ha a historizmus, vagyis a neostílusok valamelyike előkerül egy beszélgetés során, azonban van még egy építész, akinek a nevét érdemes megjegyeznünk, épületeit pedig felfedeznünk: Pecz Samu.
Pecz Samu épületei egészen más hangulatot és világot teremtenek Budapesten, mint az Ybl által tervezett paloták vagy Hauszmann monumentális középületei, hiszen az építész nem a reneszánsz vagy a barokk jegyeit élesztette újra, hanem a középkor román és gótikus stílusát. Így hát csúcsok, boltozatok, tömör, bástyaszerű falak és olykor várakat idéző épületek őrzik ma is Pecz keze nyomát. De nemcsak a megidézett középkor emeli ki épületeit kicsit a historista sorból, hanem a mindig visszatérő nyers, vörös téglák és a Zsolnay kerámiák alkalmazása – utóbbi azért is lehet meghökkentő, mert megszoktuk, hogy ezek a tarka csempék a Lechner-féle szecessziós épületek tetejéről néznek ránk.
A leginkább református és evangélikus templomok építészeként számon tartott Pecz Samu egyike volt az első magyar okleveles építészeknek. Mivel akkoriban a József Nádor Műegyetemen (ma BME) még viszonylag kezdetleges volt az építészeti képzés, tudását külföldi egyetemeken és tanulmányutakon mélyítette el: a stuttgarti műegyetem és a bécsi Képzőművészeti Akadémia hallgatója is volt. Utóbbinál elnyerte az egyik legmagasabb, építészhallgatóknak járó díjat, ráadásul az egyik mesteréről, Theophil Hansenről elnevezett diákegyesület első elnöke is volt.
Az, hogy miért inkább a gótika irányába húzott a szíve, s nem a pályatársaira jellemző reneszánsz felé, valahol a Schulek Frigyessel töltött időszaknál keresendő, akivel a Mátyás-templomon is szorosan dolgozott. De munkáira Hauszmann Alajos is hatással volt: ifjú építészként az ő irodájában dolgozott, majd évekkel később már közösen tervezték a Műegyetem épületeit, ahol feladata a könyvtár épületének megtervezése volt.
Apropó, Műegyetem: nemcsak tervezőként vette ki a részét az egyetem életéből, hanem aktívan részt vett a fiatalok képzésében is. Először csak tanársegédként a középkori és a középítéstani tanszéken, 1888-tól azonban utóbbinak rendes tanárává választották. Emellett számos szakmai értekezést és tanulmányt is írt, melyek leginkább a szakrális építészettel foglalkoztak: a görög dór szentély, az ókeresztény, valamint a protestáns templomok érdekelték.
„Mint tanár nemcsak kartársai körében örvendett nagy szeretetnek, de hallgatói is nagyon kedvelték és tisztelték. Szigorú, elnézést nem ismerő volt és mégis szerették hallgatói, sőt valósággal népszerű professzor volt, mit mindig és minden egyes hallgatóval szemben tanúsított igazságosságának és úgy az előadásából kiérezhető nagy tudásának, valamint nagy lelkiismeretességének köszönhetett. Protekciót, elnézést nem ismert és mindenkor fáradozást nem ismerő gondossággal vizsgáztatott” – írta Rerrich Béla a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönyben (1922) megjelent nekrológban.
„Mint tanár nemcsak kartársai körében örvendett nagy szeretetnek, de hallgatói is nagyon kedvelték és tisztelték. Szigorú, elnézést nem ismerő volt és mégis szerették hallgatói, sőt valósággal népszerű professzor volt, mit mindig és minden egyes hallgatóval szemben tanúsított igazságosságának és úgy az előadásából kiérezhető nagy tudásának, valamint nagy lelkiismeretességének köszönhetett. Protekciót, elnézést nem ismert és mindenkor fáradozást nem ismerő gondossággal vizsgáztatott” – írta Rerrich Béla a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönyben (1922) megjelent nekrológban.
Az ELTE Múzeum körúti épületei közül mindig is kilógott kicsit a Gólyavár, mert mit keres egy tornyos, várszerű épület a campuson? Igazából a mérnökhallgatók, leginkább az elsőévesek – gólyák – szentélye volt, ahol akár 540 hallgató is elfért, az 1898-ban átadott épület sokáig az ország legnagyobb előadója volt.
A nagy tudás és felkészültség nem csak tanári pályáján jellemezte: munkáit mindig kutatással és tanulmányutakkal kezdte, felkészült a feladatra. Miután megnyerte a Központi Vásárcsarnok tervezésére kiírt nemzetközi pályázatot, alapos kutatómunkát végzett. A drezdai, a berlini és a lipcsei csarnokokat tanulmányozta, rajzokat és fotókat készített, és a funkció mellett a formát, a stílust, a szerkezetet, a technológiát és az anyaghasználatot figyelte.
Ez a megfigyelés persze nemcsak a vásárcsarnok előképeire vonatkozott, hiszen az aktuális trendeket, innovációkat más épületeibe is beépítette, ahogy utolsó munkájánál, az Országos Levéltárnál is tette. Ennél az épületnél alkalmazott először vasbeton szerkezetet, amely hatalmas teherbírásának köszönhetően elbírja az iratanyagok súlyát.
Sokkal többet jelentett számára a funkció, a költséghatékonyság, a helyes szerkezetek és a tartós anyagok alkalmazása, mint a rövid életű, öncélú építészet művelése – ennek is köszönhető, hogy épületei ma is Budapest meghatározó elemei.
