Főnemesi szórakozóhelyből a Magyar Honvédség kulturális életének első számú terepe – A Stefánia Palota története

Úri muri

Amikor Széchenyi István a XIX. század elején megalapította a Pesti Casinót – ami később a Nemzeti Casino nevet vette fel –, az ötlet másokat is megihletett, például Atzél Béla bárót is. Ő a főúri társaság számára szeretett volna egy nyári pihenőhelyet létesíteni valahol, mivel egyetlen ilyen jellegű intézmény működött a fővárosban addig, a Margitszigeten, és az mégsem járta, hogy nem volt választási lehetőség. Az Esterházy Mihály gróf elnökletével megalakult új társaság félmillió forintos tőkével 1893 áprilisában hozzá is fogott az építkezéshez a Stefánia út menti, tizenháromezer négyzetméter kiterjedésű telken. 

Az építkezés előtt a méretes telken nem volt semmi, üresen és kihasználatlanul állt ott a Stefánia út mellett. A Stefánia Palota (az elnevezés 1993-ban született), vagyis az új nyári kaszinó terveit Meinig Artúr német származású építész készítette el. Neki több szép épületet is köszönhetünk Budapesten, mint például a Magyar Általános Takarékpénztár, valamint a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara palotáját az V. kerületben, a Központi Tejcsarnok épületét a Rottenbiller utcában vagy a Wenckheim-palotát, amit a legtöbben Szabó Ervin Könyvtár néven ismerünk, és amit már akkoriban is többen hasonlítottak a szintén neobarokk stílusban felépült úri kaszinó épületéhez. 

A Park Club névre keresztelt főúri nyári kaszinó 1895. május elsején nyitott meg, és mind külső, mind belső kialakításában arra törekedtek, hogy aki arra jár, az egyből lássa, itt bizony a társadalom legfelső rétege szórakozik. Nyári hely volt, így körben részben nyitott és szellős teraszok voltak lent és fent is. A Stefánia úti bejárat felől érkeztek a gyalogos vendégek, a Zichy utca irányából pedig azok, akik hintóval jöttek a Park Clubba. Mivel Atzél báró neves műgyűjtő volt, ő válogatta össze és hozatta egyenesen Londonból a kaszinó berendezési tárgyait: függönyöket, gobelineket, szobrokat, képeket, asztalokat, székeket, díványokat, vázákat és csillárokat, melyek mind iparművészeti műremekek voltak. Az akkor divatos empire stílus jellemezte a berendezési tárgyak többségét, amit azonban feldobtak keleti, elsősorban kínai és indiai meg pár modernista tárggyal. 

A kaszinót a tagsági díjból tartották fenn, ami nem kevés pénzbe került, nehogy oda nem illő személyek is a klub tagjai közé kerüljenek. De a bejutás sem volt épp egyszerű: egyfelől ajánlás kellett hozzá, és még ez sem biztosította, hogy az illetőt felveszik, másfelől minden jelentkező nevét kifüggesztették, és meghatározott időn belül szavazni lehetett rá. 

Ez volt az ún. golyós rendszer: kétféle színű golyó létezett, az egyik az igent jelentette, a másik pedig a nemet. Ha valakinek az utóbbiból jutott több, azt nevezték kigolyózásnak. 

A klub tagsága ennek a szigorúságnak meg a magas tagsági díjnak köszönhetően végig nagyon kivételes maradt, meg hát az Andrássyk, az Esterházyk, a Festeticsek, a Károlyik és a Széchenyik közé nem juthatott be csak úgy akárki, még akkor sem, ha egyébként tehetős volt.

A felsorolt nemesi családok tagjai mellett a kaszinóban megfordultak, sőt tagok is voltak a kor neves politikusai, mint Bethlen István, Széll Kálmán, Tisza István, Wekerle Sándor, de vendégként is illusztris személyek fordultak meg a Park Clubban: Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Törley József vagy Feszty Árpád mellett uralkodók egész sora (többek között Ferenc József, Erzsébet királyné, Vilmos német császár, Mihály orosz nagyherceg és Alfonz spanyol király). Külön büszkesége volt a Park Clubnak, hogy a tagságuk egyharmadát nők tették ki, és az épület is így került kialakításra: volt benne külön női és férfiöltöző, valamint társalgó is. A Park Clubnak volt pár szigorú szabálya. Reggeltől estig ott lehetett tartózkodni, de tilos volt az épületben éjszakázni és aludni, utóbbira lehetőség sem nagyon volt, meg eleve, az úri kaszinó a kulturált szórakozás céljából jött létre, vagy ahogy az alapszabály is fogalmazott: 

A „Park Club” czélja a sport különböző nemeinek pártolása és a társadalom művelt osztályainak kellemes érintkezési központot nyujtani, kizárván testületi működésének köréből minden politikai jellegű tevékenységet. 

A főnemesség tagjai a Park Clubban elsősorban mulatságokat, hangversenyeket és bálokat rendeztek. A legnépszerűbb rendezvények a tavaszi bálok, valamint a farsangi teadélutánok voltak. Ugyanakkor az épületet körbevette egy méretes parkos terület is, amit szintén kihasználtak. A párizsi Monceau park kicsinyített másának része volt egy egész nagy tó is, a közepén egy szigettel, egy mesterséges cseppkőbarlang meg egy vízesés is. Nyáron a tavat csónakázásra, télen korcsolyázásra használták. Ezenkívül tekepálya, lövőház és két teniszpálya is működött a parkban, utóbbiakon rendszeresen tartottak bajnokságokat, amiken a Habsburg-család tagjai is részt vettek. 

A klub első igazgatója maga az ötletgazda, Atzél Béla báró volt, de csak rövid ideig, mert 1900-ban, 49 évesen elhunyt. Helyét gróf Szapáry Pál vette át, a nagyszabású, 10 éves születésnapi ünnepségsorozatot is ő vezényelte le. A klub nagyon hamar vált nagyon népszerűvé. 681 taggal indultak, közel húsz évvel később pedig már 1090-en voltak. A Park Clubnak volt hivatalos lapja is: 1914-ig a Szalon Újság, 1914 és 1944 között pedig a Társaság számolt be a főnemesség bulvárhíreiről. 

Aki nem lép egyszerre

A II. világháborút követően a több találatot is kapott Park Club épületét államosították, majd a Honvédelmi Minisztérium kezelésébe került. A korlátozás tehát megmaradt. Míg korábban csak a főnemesség és az arisztokrácia tagjai léphettek be ide, most csak a Magyar Néphadsereg tisztjei, akik 1948-tól használták a Park Club épületét szórakozásra, valamint kiemelt rendezvények lebonyolítására. A parkban ugyanakkor az 50-es évektől szabadtéri színpad és filmszínház működött egészen a 60-as évek közepéig, amikor is végre megtörtént az egykori kaszinó teljes körű, külső és belső helyreállítása. De ne rohanjunk ennyire előre, időzzünk még egy kicsit az 50-es években, amikor olyan ritka és különleges események helyszíne volt az egykori Park Club – amit ekkor már Központi Tiszti Háznak neveztek –, mint amiről Katona M. István is beszámol A kultúra szolgálatában – A Honvéd Kulturális Központ története 1979–2019 című könyvében:

1955 áprilisában egy, a Szovjetunióból hozott televíziókészüléket szereltek fel. Futótűzként terjedt a hír, hogy a Központi Tiszti Házban nyilvános televízióadás lesz. Gerencsér Miklós újságírónak a Néphadsereg újságban megjelent tudósításából kiderült, hogy ezen az estén zsúfolásig megtelt a nagyterem, ahol megnézhették a legújabb magyar filmhíradót és a Harc a sínekért című, a francia ellenállásról szóló játékfilmet. 

Most pedig vissza a felújításhoz. 1965-ben kívül és belül is megújították az épületet, melynek berendezési tárgyai a háború alatt elpusztultak vagy széthordták azokat. Ekkor kapott az épület új, neobarokk stílbútorokat. 1978-ban az emeleti teraszhoz kapcsolódó báltermet színházteremmé alakították át, egy évvel később pedig megnyitott a régi épület mellett, de azzal összekötve a modernista új Honvéd Kulturális Központ is. Ennek viszont volt kárvallottja: ekkor tűntek el a teniszpályák, a tó és a mesterséges barlang is. Ugyanakkor fontos azt is megemlíteni, hogy ekkor még érvényben volt az a 

kötelező erejű előírás, hogy az új épületek belső kialakításához iparművészek terveit és munkáját is igénybe kellett venni, így a kulturális központ – még ha kívülről nem is tetszik mindenkinek – belülről szebbnél szebb megoldásokkal van tele. 

A Honvédelmi Minisztérium célja mindig is az volt a Stefánián álló egykori főúri kaszinóval, hogy a katonaság kulturális és rekreációs bázisa legyen. Vagy eleinte talán még nem ez volt a cél, de idővel egyre inkább ebbe az irányba tolták el az épület sorsát a különböző folyamatok. Kellett egy hely, ahol a sokféle, a honvédséghez köthető kulturális irányultságú dolgot összefogják, és a legalkalmasabbnak a volt Park Club tűnt, így hát ezt fejlesztették, és ide csatornáztak be szinte mindent. 

A fontos kulturális és protokolláris események mellett tartottak itt hangversenyeket, színházi előadásokat, konferenciákat, fogadásokat, bálokat, esküvőket, irodalmi esteket, író-olvasó találkozókat, és működtek itt különféle művészeti klubok meg szakkörök is, mivel a honvédség mindig támogatta a kreativitással megáldott egyenruhásai ilyen irányú tevékenységét. Volt itt színjátszókör, filmklub meg galéria a képzőművészhajlamú katonáknak, és hosszú időn keresztül nyomda is működött a melléképületben, ahol a konyha is volt, ami pedig az itt található étterem és kávézó számára főzött. 

A rendszerváltás után az épület maradt a minisztériumnál, és a fő funkciója – a honvédség kulturális életének első számú bázisa – is érintetlen maradt. 1993-ban kapta meg a komplexum a mai nevét: Stefánia Palota és Honvéd Kulturális Központ, 2000 után pedig megnyitották az egész területet a legszélesebb értelemben vett közönség előtt is, így nyitvatartási időben ma már bárki besétálhat a parkba, ebédelhet az étteremben vagy ihat egy kávét, esetleg ehet egyet a helyben készülő süticsodák és szendvicsek közül a kávézóban, meg persze a programokon is részt vehet, sőt, még a könyvtárba is beiratkozhat, ahol van pár régi, több mint 200 éves könyvritkaság is. Manapság már jórészt nem elzárt terület a Stefánia Palota és Honvéd Kulturális Központ, hanem egy mindenki számára elérhető, nyitott, befogadó és barátságos kulturális-közösségi térré szeretne válni. vagyis talán már az is, csak még kevesen tudják. 

A Stefánia programjai nagyrészt még mindig a honvédséghez köthetők, de már jó pár külsős eseménynek is helyet ad a ház. A palota a díszesebb, előkelőbb helyszín, míg a 70-es évek végén átadott kulturális központ pedig a modernebb. Persze mindkettő olyan ügyes és kényelmes belső kialakítású, hogy egyszerre több, különféle tematikájú és méretű rendezvény lebonyolítására is alkalmas. Utóbbin kívülről nem is látszik, hogy mennyire tágas belül. Külön említést érdemel a hangulatos, több kisebb díszmedencével bíró park, ahol rendszeresek a szoborkiállítások, kortárs alkotók munkáival ismerkedhet meg az érdeklődő. 

A palotán és a kulturális központon belül is találunk egy-egy galériát: az előbbiben a honvédség alkotói mutatkoznak be általában, az utóbbi pedig egy afféle főhajtás az I. világháború haditudósítói előtt, akik akkor még festők és szobrászok voltak. Csak hogy pár nagy nevet említsünk közülük: Márffy Ödön, Kisfaludi Strobl Zsigmond, Mednyánszky László vagy az éppen a Magyar Nemzeti Galériában új kiállítást kapott Vaszary János mind festett, rajzolt vagy szobrászkodott a honvédség számára. Ez is csak azt bizonyítja: azért, mert valaki egyenruhát visel, még lehet nagyon művelt és kivételes kreativitással megáldott személy.