Hogyan ragadhatjuk meg a folyamatos átmenetiség érzését? Mi az a korszakhiány, és miért érezzük ilyenkor bizonytalannak a jövőt? Van-e tökéletes pillanata egy műalkotás létezésének? Ilyen és ehhez hasonló érdekes kérdéseket vizsgálhatunk a Ludwig Múzeum Kiterjesztett jelen – Átmeneti valóságok című nemzetközi csoportos kiállításán 15 ország 22 művészének alkotásain keresztül. Az összefoglaló nem szorul a múzeum falai közé, városszerte három helyszínen találkozhatunk a kiállítás koncepcióját továbbvivő érdekes alkotásokkal.
A múzeum hat kurátora működött együtt annak az izgalmas koncepciónak a kidolgozásában, amely először az entrópia (egy rendszer rendezetlenségi foka) fogalma köré szerveződött, majd elérkezett a kiállítás témájához, a jelenlegi korszakhiány és az idővel kapcsolatos személyes tapasztalatok vizsgálatához.
A korszakhiány egy hosszan elnyújtott, átmeneti állapotot jelent, amihez sajátos időtapasztalat kapcsolódik. A szilárdnak érzett időrend megszűnik, törések keletkeznek az időben, a jelen idődimenziója kitágul, az átmenetiség érzése átjárja az életünket, miközben a bizonytalannak tűnő jövőt kutatjuk.
A korszakhiány egy hosszan elnyújtott, átmeneti állapotot jelent, amihez sajátos időtapasztalat kapcsolódik. A szilárdnak érzett időrend megszűnik, törések keletkeznek az időben, a jelen idődimenziója kitágul, az átmenetiség érzése átjárja az életünket, miközben a bizonytalannak tűnő jövőt kutatjuk.
A tárlathoz a megértést segítő, ingyenes kísérőfüzet is tartozik, amelynek vége felé egy infografikán láthatjuk azt a fogalmi hálót, amelyet a kurátorok használtak a kiállítás összefüggéseinek megteremtéséhez. A kiválasztott húsz fogalom között olyanok szerepelnek, mint „a zárt rendszer önelvűsége”, „a modernitás kudarca”, „az ideális pillanat” vagy a „lehetetlen megkísértése”. Ezek a témák a kiállítási tárgyak mellett is megjelennek, így segítve minket abban, hogy elgondolkozzunk és saját olvasatot alkossunk arról, amit látunk.
A jelen, átmeneti korszak furcsa időrendje a legkülönbözőbben fogalmazódik meg a kiállításon szereplő művészek munkáiban. A Ludwig hatalmas, hófehér tereiben változatos alkotásokat találunk. Érdekes például a svéd Nina Canell munkája, egy furcsa talált tárgy, egy darab abból az adatkábelből, amely például az óceán alatt is szállítja a netes információkat. A múzeumi környezet által ez szinte spontán jelképe lesz a távolság áthidalása által megszüntetett időnek, hiszen az információ egy ilyen kábel segítségével szinte azonnal eljut a világ másik részére is. Hasonló gondolatokat jelenít meg Andrea Zittel hatalmas táblázata, amely annak lenyomata, hogy a művész, aki amúgy kiköltözött a Mojave sivatagba és szinte teljesen önfenntartó módon él, mennyit internetezett nem mindennapi otthonában.
Különleges élményt nyújt Tsuyoshi Anzai munkája is: egy teljes termet foglalnak el legegyszerűbb műanyag tárgyakból összeállított robotjai, amelyek viccesen, de a mozgás kiszámíthatatlansága miatt kissé fenyegetően pörögnek-forognak körülöttünk. Az 58. Velencei Biennálén Új-Zélandot képviselő Dane Mitchell „Üres szoba illata” fotópapírra fújt parfümnyoma pedig éppen a látogatók jelenléte miatt nyeri el sajátos formáját, ezzel
elgondolkodtatva minket arról is, hogy van-e egy műalkotás megtekintésének tökéletes időpontja.
elgondolkodtatva minket arról is, hogy van-e egy műalkotás megtekintésének tökéletes időpontja.
Az izgalmas tárlat nem fejeződik be a múzeumban, hanem kilép a városi szövetbe, ahol három izgalmas alkotást tekinthetünk meg. A KÉK-ben, a Bartók Béla úton a Normádia sátormodelleket idéző installációját, az Onyxban pedig egy különleges hanginstallációt nézhetünk meg, és a kiállítás záróakkordjaként augusztus végén is megtekinthetünk majd egy igazi különlegességet a Vámház körút környékén.
A jó kis agytorna tehát a múzeum falain kívül is folytatódik, lehetőséget nyújtva arra, hogy kérdéseket tegyünk föl az időről, egy olyan jelenségről, amit mindannyian ismerünk, de sokszor mégsem nézünk szembe annak a következményeivel, hogy körbevesz.
