A tárnoki karácsonygyár – Félszáz éve készít karácsonyfadíszeket a Szabó család

We Love Budapest: Mióta foglalkozik karácsonyfadísz-gyártással? Hogy indult a cég története?

Szabó Lajos: 1963-ban egy különleges tevékenységre, elektrosztatikus bársonyozásra, elektrosztatikus szórásra kaptunk iparengedélyt. Ez a technológia akkoriban még újdonságnak számított, nemcsak külföldön, hanem belföldön is. Abban az időben a maszekok nem voltak kedveltek az állami szektorban, így nem tudtunk értékesíteni, csak nagyon kevés trafikban, kisiparos kereskedőknél. Nem is tárgyalhattunk külföldi vevőkkel, erre egy külön iroda állt rendelkezésre, az Artex. Végül rajtuk keresztül sikerült egy holland céggel kapcsolatba lépnünk, vállfákat vásároltak tőlünk.

WLB: Említette, hogy nem nagyon szerette az akkori rendszer a kisiparosokat, megtűrt státusz volt az övék. Miért döntött úgy, hogy mégis ebben a közegben szeretne boldogulni?

Sz. L.: Tervező voltam a magyar felvonógyárban, és mindig azt mondtam a kollégáimnak, hogy 40 éves korom után nem szeretnék már alkalmazottként dolgozni. Ezért törtem a fejem, kapóra jött a lehetőség, és annak ellenére, hogy nehéz volt megoldani, nekem sikerült. És hogy hogy szerettek bennünket? A kommunizmusban két társaságot lehetett szidni, becsmérelni: a Patyolatot meg a maszekot. Később azonban ez megváltozott, tiszteltek és elfogadtak az emberek.

WLB: Pedig a cég tevékenysége egészen máshonnan indult. Hogyan jutottak el végül a vállfáktól a karácsonyfadíszek gyártásáig?

Sz. L.: Jól profitáltunk a vállfákból, de a holland úr, akivel kapcsolatban álltunk, sajnos meghalt autóbalesetben, megint váltani kellett. Nem is tudom elsorolni, képes levelezőlaptól kezdve mindennel próbálkoztunk, de leginkább olyan dolgokat szerettünk volna gyártani, amikhez használni lehetett azt az újszerű eljárást, amit már ismertünk, szerettünk. A véletlen megint kedvezett nekünk, a feleségem egy nyugatnémet autóban meglátott egy műanyag farkaskutya-figurát a kalaptartóban, ez megtetszett nekünk, arra gondoltunk, mi is csinálunk hasonlót. Egy tacskó formát választottunk, készíttettünk hozzá szerszámot, és elkezdtük a gyártást. Nagyon kedvelt termék lett, sokáig úgy is hívtak: a kutyás Szabó. Minden iparosnak volt ilyen utóneve, összekapcsolták azzal, amit gyárt. A sikeres termék segítségével nagyon komolyan bekapcsolódtunk a játékgyártásba, vásárolhattunk néhány modern keletnémet gépet is, díszeket pedig azért kezdtünk gyártani, hogy minél jobban kihasználjuk ezek kapacitását.

WLB: Kezdetben a díszek gyártása mellékvágány volt. Hogyan lett belőle végül fő irány?

Sz. L.: A rendszerváltásig hatalmas sikerünk volt, még a tengerentúlra is exportáltunk, a keleti piacot is elláttuk játékokkal. Sajnos ezeknek a piacoknak a java része elveszett, a csehek, a szlovákok ugyanúgy tönkrementek, ahogy mi, megint itt maradtunk lehetőségek nélkül. Nem maradt más, csak a karácsonyfadísz, az olcsó külföldi áru elvett tőlünk minden más exportlehetőséget. De azt gondoltuk, lesz, ami lesz, dolgoztunk tovább itthon, a családi ház pincéjében. Szerencsére mostanra megint jobb a helyzetünk, és nagyobb áruházakba is szállítunk be díszeket. A 90-es évektől a frankfurti Christmasworld világkiállításon is jelen vagyunk. Itt már kezdetben nagy sikert arattunk, nagyon-nagyon tetszettek a dolgaink, hiszen mások voltak, mint a Nyugaton is létező karácsonyfadíszek. Nem az akkori, ott divatos stílust képviseltük, ami szinte csak három színből, pirosból, aranyból, ezüstből állt, hihetetlen színskálánk volt és van ma is.

WLB: A rendszerváltás előtt nagyon nehezen jutottak el az információk külföldről Magyarországra. Honnan gyűjtötte az ötleteket a karácsonyfadíszekhez ilyen körülmények között?

Sz. L.: A feleségem sajnos már nincs velem, de ő volt ennek a szervezője, motorja. Ha látott valami különleges mintát, rögtön rajzolt, ha Pesten megjelent egy nyugati kocsi, és szokatlan volt a színe, már keverte is ki a díszekhez, hiszen lehetett tudni, hogy az lesz a divat. Ma már a „lányok” találják ki a terveket. Összeülnek, mutogatják egymásnak az ötleteiket, módosítanak rajta, segítik egymást.

WLB: A lányok az itt dolgozó csapat, ha jól gondolom. Ennyire összeszoktak már, hogy ilyen személyessé vált a kapcsolat?

Sz. L.: A lányok valójában hölgyek, az alkalmazottak. Van olyan, aki már tizenhat éve dolgozik velem. A létszámuk húsz fő alatt mozog, azért nem tudom megmondani pontosan, mert sokszor, ha nagyon szorít a határidő, akkor két-három régebbi, már nyugdíjas alkalmazottat is meg szoktunk kérni, hogy jöjjön, segítsen ki bennünket, hiszen nagy áruházláncokat is ki kell szolgálnunk szeptember végéig.

WLB: Mivel foglalkoznak a műhelyben az év többi részében, amikor nincs karácsony? Vagy a felkészülés kitart a tavaszi, nyári hónapok alatt is?

Sz. L.: Idén valószínűleg már január 3-án indul is a következő évre való felkészülés. Az áruházak bizományba vásárolják meg a díszeket, ami megmarad, azt szakszerűen át kell csomagolni, ez két-három hónapig is eltarthat. Közben már elkezdődik a különösen munkaigényes díszek tervezése. Ilyenek például a tájképes gömbök, ezeket külön, kézzel festik. Több száz mintánk van, akad olyan, ami éveket pihen, aztán újra divatba jön, és ilyenkor megint elővesszük, hiszen több ezer díszt készítünk minden karácsonyra.

WLB: Ahogy látom, azért elég sok megpróbáltatás volt az életében, sokszor úszott szemben az árral, profilt kellett váltani, újra kellett kezdeni, egyszer tűz ütött ki a műhelyben, ekkor sok eszköz megsemmisült. De most 90 éves, és még mindig lelkesen foglalkozik a saját cégével. Mi az, ami előrevitte a nehéz helyzetekben?

Sz. L.: Sokszor valóban eszméletlen nehézségeink voltak, volt három gyerekünk, egy félig kész házunk, egy alig működő iparunk, de fiatalok voltunk, szerettük, amit csináltunk, sosem panaszkodtunk. Kellett ehhez egy olyan erős kötelék is, ami kettőnk között volt a feleségemmel, aki sajnos már nincs közöttünk. Ő soha nem panaszkodott, pedig volt, hogy keveset tudtam otthon lenni, olyan is volt, hogy rajtunk kívül álló okokból tönkrementünk, de akkor megfőzött egy paprikás krumplit, és boldogan ettük gyerekestől. Szeretni kellett egymást, a családot, az ipart. Soha nem vádaskodtunk, bármi is történhetett, elfogadtuk a másikat mindig és mindennel együtt.

WLB: Már beszéltünk róla, hogy sokat jártak ki Frankfurtba, Hollandiában is voltak üzleti kapcsolataik, mégis mindig itthon képzelték el az életüket. Miért döntöttek így?

Sz. L.: A nehézségek ellenére is a környezet, a barátok, a rokonok itt tartottak, sosem akartunk elmenni. Mikor a legrosszabb viszonyok voltak, akkor bíztam benne, hogy meg fogunk tudni élni. Mindig hittem abban, hogy ha valamibe belefogok, akkor azt meg tudom csinálni. Volt olyan, hogy ez nem sikerült, de túlléptem rajta, nem érdekelt tovább, kezdtem valami mást.