Valóban más volt 150 vagy 100 éve a karácsony? Igaz, hogy a szokások alakultak, és a fadíszítés is átesett a maga evolúcióján, de a budapestiek ugyanúgy izgalommal és olykor némi feszültséggel várták az ünnepet: futottak az ajándékok után, fát választottak, szaloncukrot szereztek be, díszítettek. Cikkünkben a Fortepan képeivel emlékszünk meg az elmúlt korok karácsonyairól.
Bár ma már természetes dolog, a 19. század eleji Pest Budán nemhogy az nem volt szokványos, hogy szaloncukorral díszítsék a karácsonyfát, de az sem, hogy egyáltalán fát állítsanak az ünnep alkalmából. A fenyő feldíszítése német eredetű szokás, Magyarországon csak az 1830-40-es években terjedt el. Innentől azonban egyre több otthonban jelent meg karácsonykor az ünnepibe öltöztetett örökzöld, persze elsősorban a tehetősebb polgároknál.
A fát eleinte dióval, almával, papírdíszekkel dekorálták, aztán lassan előkerültek az édességek is – hol rá (cukorkarikák, kekszek), hol alá (Kugler-féle teasütemények) helyezték. A karácsonyfa az irodalmat sem kerülte el: először Jókai Mór A koldusgyermek című művében tűnik fel, 1866-ban – itt égő viaszgyertyával, cukorangyalkákkal díszítve jelenik meg. Jókai egyébként a szalonczukkedlit is emlegeti már, bár ez még nem az általunk ismert desszertre utal.
A szaloncukor alapötlete francia cukrászok műhelyeiből érkezett: az itt használt fondantcukrot gondolták tovább a magyar mesterek. Azóta kizárólag a magyarok készítik, ezért bátran mondhatjuk, hogy magyar találmány, még akkor is, ha hivatalosan nem hungarikum. Hazánkban a fadíszítéssel is összepárosították (rajtunk kívül csak a szlovákoknál került a fel ilyenkor a fenyőre), és habár ma jellemzően már nem az ágra aggatjuk, biztosan többünknek ismerős a csalódottság érzése, amikor gyerekkorunkban a finom édesség helyett csak a díszes, de üres papírra tapintottunk rá a tűlevelek között.
A szaloncukrot eleinte háziasszonyok készítették, akik a receptet vehették például Doboc C. József 1881-es szakácskönyvéből. Újabb 10 év kellett hozzá, hogy egy másik szakácskönyvben ( Hegyes József 1891. évi szakácskönyve) már tizenhétszer ennyi változat elkészítési módját lehessen olvasni, közte szalon-ananász czukorkákkal, szaloncréme-bonbonokkal vagy szalon-pisztácz-czukorkákkal.
A rojtozott selyempapírba csomagolt édesség a karácsonyfák új éke lett, és bár kezdetben ez is csak a tehetősebbek kiváltsága volt (a szalonban állított fát díszítette, innen is ered a szaloncukor név), mára már nélkülözhetetlen kiegészítője az ünnepnek.
Ami pedig a további karácsonyi készülődést illeti – mint például a hatalmas, sietős bevásárlások vagy a fa gondos kiválasztása-, nem volt ez másként 100-150 éve sem. Fenyővásárokat például már az 1860-as években is tartottak az adventi időszakban, lentebb pedig egy 100 évvel későbbi felvételen, a Központi Vásárcsarnok előtt válogató városlakókat látjuk:
Karácsonyi fények és óriási fenyő nélkül talán már el sem tudnánk képzelni az adventi időszakot, nemhogy a Vörösmarty teret. Habár a köztéri faállítás jóval később, csak az 1900-as évek közepén terjedt el, megmaradt szokásként: a lenti felvételen 1979-ből látunk egy méretes példányt, a Deák Ferenc utcával a háttérben.
Ajándékbeszerzés fronton kezdetben a belvárosi bazárok és köztéri vásárok jeleskedtek, később a kidíszített utcák kidíszített boltjaiban (például a Váci utcán), majd pedig (ügyesen marketingelt) áruházakban lehetett meglepetéseket vásárolni. Már akkor is szoros tartozék volt a tömeg.
Aztán minden a helyére került: a kidíszített fa kezdetben a szalonba, majd a nappaliba, a Budapesti Lemezárugyár és a PIKO játékai vagy épp a Szerencsi csokoládék a fa alá. Kezdődhetett az ünnep.
A cikket az Imagine Budapest Édes élet sétája, a Greetings From Budapest Régimódi karácsony túrája és a Csokoládé Múzeum programja ihlette.
