A pompás villákkal és vöröslő vadgesztenyefákkal szegélyezett Városligeti fasoron sétáltunk

Miután a Szépítő Bizottmány és József nádor döntött arról, hogy a mocsaras városerdőt ott a városszélén egy mindenki számára hasznos és látogatható hellyé alakítják, a pesti polgárok annak elkészülte után viszonylag hamar felfedezték maguknak a megszépült ligetet. Nem kellett sokat várni arra, hogy a környéken megjelenjenek a nyaralók, ami persze magával hozta az infrastruktúra kiépítését is, így a Király utca végétől, jobban mondva a mai Lövölde tértől a külvárosba vezető saras szekérút fejlesztése is megindult.

Noha a villák és a szanatóriumok építése az 1840-es években indult virágzásnak, a fasor már az 1810-es években is bőven tele volt ültetve fákkal. Ennek praktikus oka volt: meg kellett kötni a homokot, ugyanis a szekerek meg a szél erősen felverte azt, megkeserítve a korabeli pestiek mindennapi sétálgatásait, úgyhogy az egész utat nyárfák szegélyezték. Miután egyre népszerűbbé vált a terület, a városvezetés a felparcellázás mellett döntött, de nem új lakónegyedben, hanem nyaralóövezet létrehozásában gondolkoztak. 

Hatalmas telkeket lehetett megvenni, hatalmas kertekkel, egyetlen kikötés volt: a telkeket növényzetnek kellett borítania. Ezért is van az, hogy az úttól hátrébb felhúzott épületek gyakran bokrok, lugasok és fák mögött rejtőznek, így a különféle építészeti stílusjegyekben leginkább a lombhullás végéhez közeledve lehet gyönyörködni. A felparcellázott terület közepén pedig létrejött a mai fasor, ami kellemes kivezető út volt a zsúfolt városból, az arisztokrácia számára pedig szuper hely volt a vonulásra – vagyis szépen kicsinosítva sétálgattak vagy kocsikáztak a Ligetbe.

A nyárfák élete nem tartott sokáig, József nádor kivágatta őket, ez hatalmas közfelháborodást keltett, még Széchenyi István is ellenezte az ötletet, annak ellenére, hogy a kivágott faanyagot tűzifaként a szegények kapták meg. A helyükön azonban nem tátongott sokáig űr, és még csak kockakövek sem kerültek oda, helyettük gesztenyefa-csemeték indulhattak növekedésnek.

„A városligetbe vezető fasorok már szépen kizöldültek, ‘s itt nem hagyhatni említetlenül egy igen czélszerű ’s kellemes intézkedést, miszerint a fasorok elején átellenben a lövészházzal ama szembeszántó rondaságu telket kiegyengetve szinte fasorokkal ülteték be úgy, hogy itt oldalsétány is lesz, mi szinte növeli a mulatozás többoldalúságát. Most csak az kellene még legalább – legalább! mert hiszen boldog isten! vajmi sok kellene még, – tehát legalább ’s pedig sürgetőleg az kellene még, hogy a király-utcza azon táján hol baloldalt szabad mezőség nyílik, azon undorító büzü nyílt csatornának sebesebb lefolyása eszközöltessék, nehogy ott tespedjen az ocsmány folyadék, ’s elrontsa az ember kedvét a kisétálásban” – olvasható a Világ 1844-ben megjelent egyik számában.

A 19. század végétől a jómódú polgárok már nemcsak nyári lakként gondoltak a Városligeti fasori villájukra, hanem egyre többen állandó otthonként is. Mindez annak is volt köszönhető, hogy az 1860-as évektől már „díszes és czélszerű photogen lámpával” kísérleteztek, hogy a holdvilágon túl más is megvilágítsa az utat. Pár évvel később a por és a sár is eltűnik, ugyanis lekövezték a fasort – és ahogy az A Hon című újságban is olvasható, itt használtak először Pesten útkészítési hengereket.

1921-ben a Városligeti fasornak I. Vilma holland királynő nevét adják, megköszönve, hogy a hollandok „hosszú nyaralásra” befogadták a magyar gyerekeket, akik az I. világháború során erősen legyengültek és éheztek. A jótékonysági mozgalom fővédnöke maga a királynő volt. Az 1950-es években megint változott a név, ekkor a rendszer gondolkodásához illő szocialista-realista író után Gorkij fasornak keresztelték, ami egészen a rendszerváltásig megmaradt. Érdemes felkerekedni esőmentes napokon és sétálni egyet a villák között, amikről később még írni fogunk.