A budai cigányváros létezéséről mi is akkor hallottunk először, amikor szembejött velünk egy ilyen tematikájú séta – Kétker Közösségi Alapítvány és a Jóbuda közösségi Alapítvány szervezésében –, és egyáltalán nem valamiféle elhagyott városrészről van szó, hanem egy, a középkorban nagyon is pezsgő területről. Magyarországon a 14–15. század környékén jelentek meg a romák, akik a törökök előrenyomulása és Bizánc hanyatlása következtében kialakult népmozgásban indultak Európa felé, de valójában sokkal nagyobb szerepet játszott a vándorlásukban, hogy új megélhetési területeket kerestek.
A 15. századtól jöttek egyre beljebb és beljebb az ország területén, mígnem felértek egészen a budai területekig, ahol hamar jó kapcsolatokat és lehetőségeket alakítottak ki a magyarokkal, főleg, mert nem az volt a céljuk, hogy kifosszák és leuralják őket. Ők egyszerűen csak új piacokat kerestek az iparcikkeiknek és a szolgáltatásaiknak. A budai cigányvárosban élők – meg általában a cigányok – között rengeteg kovácsmester volt, de voltak köztük zenészek, hajójavítók, tüzérek, ötvösök, seborvosok, valamint borkereskedő és hóhér is.
Mivel az uralkodónak fejadót fizettek és speciális szolgáltatásokat nyújtottak, ezért viszonylag szabadon mozoghattak az ország egész területén, és a jobbágyi terhek alól is mentesültek.
A különleges szolgáltatások közé tartozott például, hogy Izabella királyné palotájában vagy II. Lajos király udvarában is a mulatságokon muzsikáltak, de Mátyás híres fekete seregének is ők készítették a hadifelszerelés nagy részét.
A különleges szolgáltatások közé tartozott például, hogy Izabella királyné palotájában vagy II. Lajos király udvarában is a mulatságokon muzsikáltak, de Mátyás híres fekete seregének is ők készítették a hadifelszerelés nagy részét.
A török megszállás után egyre többen érkeztek a budai cigányvárosba, mert a falvakban uralkodó fosztogató és erőszakos állapotokkal szemben védett területnek bizonyult a budai vilajet. Míg az 1540-es években kb. 60 család lakott a városrészben, a kezdetekkor még sátrakban, az 1580-as években már 90 család volt, ráadásul többségük addigra a vándoréletet is feladta és az állandóra rendezkedett be.
A Buda és Óbuda között félúton – ahogy a Romano Instituto Alapítvány és dr. Bársony János kutatása is írja –, a Duna-parton található cigányvárosban egyébként vigalmi negyed is működött: mivel a mohamedán vallás tiltotta az alkoholfogyasztást, és a keresztény egyház sem volt a legboldogabb tőle, ezért a lakosok a városfalon túl, látó- és hallótávolságon kívül rendezték meg az alkoholmámoros, zenés-táncos mulatságaikat. Ez persze a cigány kereskedőknek is jól jött, akik ezeken a rendezvényeken könnyen eladták a portékájukat. A cigányvároshoz egyébként közel volt egy lőpormalom, a budai pasa tömlöce, valamint istállója, és a felhévízi dombon volt a kivégzőhely is, úgyhogy mindenki megtalálta a magának való munkát.
Aki elindulna megkeresni ezt a területet, az a Gül Baba utca–Margit híd–Lukács fürdő–Margit Kórház és persze a Duna közötti szakaszon sétáljon. Nyomokat ma már nem fogunk találni, de a mai San Marco utca végénél egészen a 20. század közepéig megvolt az egykori cigányváros néhány része, amit a történelem során párszor felgyújtottak – hol a császáriak a 15 éves háborúban, hol pedig Buda visszafoglalása során. De mindig újranépesült.
