Mindig érdekesnek találtam az építészettel kapcsolatos kiállításokat, mert izgalmas, hogy egy-egy kurátor, művészettörténész, sőt maguk az építészek hogyan közelítik meg a szakmát, másrészt ott van az az alapvető kérdés, hogy mégis mit lehet ilyenkor bemutatni, mert a házakat – hacsak nem használunk tértágító bűbájt, mint Hermione Granger – nem tudjuk bevinni a múzeumi térbe.
Evidens, hogy fotókat, tervrajzokat, skicceket, maketteket és mindenféle izgalmas installációt, ahogy azt a Közlekedési Múzeum Meg nem épült Budapest tárlatán vagy a főváros késő modern építészetét bemutató Othernityn is láttuk, de egy építészeti múzeum kapcsán egészen más elképzelés élt a fejemben – és ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül.
Evidens, hogy fotókat, tervrajzokat, skicceket, maketteket és mindenféle izgalmas installációt, ahogy azt a Közlekedési Múzeum Meg nem épült Budapest tárlatán vagy a főváros késő modern építészetét bemutató Othernityn is láttuk, de egy építészeti múzeum kapcsán egészen más elképzelés élt a fejemben – és ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül.
A Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ Múzeumi Osztályán jártunk, ahol nincsenek kiállítva a Budai Várnegyedben kiásott középkori falmaradványok, sem a felrobbantott Erzsébet híd Dunából kiemelt darabjai, ahogy a fontosabb épületeinkből sem találunk kicsempészett téglát, az Országház egy kőcsipkéjét vagy egy műemléki kilincset, ellenben olyan mennyiségű dokumentum fogad minket, hogy a bennünk rejlő kincskereső csak úgy lubickol a tengernyi felfedeznivalóban. Persze egy cseppet túlzunk, mert épületrészeket tényleg nem fogunk itt kiállítva látni, de nekünk volt akkora mázlink, hogy bejutottunk egy raktárba, ahol ott volt a Molnár Farkas tervezte többfunkciós szekrény, csővázas szék és lámpa. Meg persze láttunk egy eredeti, díszes radiátort a Pénzügyminisztérium épületéből, egy Zsolnay kosfejet a pécsi Zsolnay-kútról meg egy Róth Miksa-üvegablak darabját.
A Jász utcai könnyűszerkezetes iroda- és raktárépületbe 2018-ban költözött az intézmény – a Múzeumi Osztály 2019 tavaszán –, aminek a Walter Rózsi-villa tavaszi megnyitásáig még kiállítótere sem volt, a múzeumi épület pedig egyelőre várat magára. A Magyar Építészeti Múzeumot 1968-ban Zádor Anna és Dercsényi Dezső művészettörténészek kezdeményezésére alapította az Országos Műemléki Felügyelőség – bár az alapítás igénye már az Iparművészeti Múzeum és a Szépművészeti Múzeum megnyitása után felmerült az építészekben, ám erre pár évet még várniuk kellett. Mivel a múzeumot a 20. század második felében alapították, gyűjteménye a 19. századtól indul, ám a 30-as évek modernistái és a II. világháború után alkotó építészek, belsőépítészek és építészeti fotósok hagyatékai alkotják a legnagyobb részét.
A múzeum személyi hagyatékok gyűjtésével foglalkozik, úgyhogy amikor az Imagine sétáján bejutottunk az épületbe, egy picit mi is kutató művészettörténésznek éreztük magunkat. Főleg akkor, amikor sétavezetőnk, Kovács Dániel művészettörténész elénk tett pár dobozt csupa rejtélyes tárggyal, hogy felfejtsük, kihez tartozhattak, és miféle ember lehetett az illető. A mi dobozunkban egy amerikai oltási könyv és két útlevél volt, meg pár toronyházat ábrázoló fényképnegatív.
Mivel a dokumentumokon szerepelt a Fischer Eszter név, és az elmúlt években elég sok mindent megtudtunk a magyar építészetről, nem volt nehéz kitalálnunk, kihez tartoztak egykor ezek a tárgyak. Fischer Eszter, vagy ismertebb nevén Pécsi Eszter, az ország első mérnöknője és a hazai modern építészet meghatározó alakja volt, aki nemcsak itthon, de Amerikában is sikereket ért el. És azt még nem is említettük, hogy férje, Fischer József a két világháború közötti modern magyar építészet egyik vezéregyénisége volt, aki csodás épületekkel gazdagította a várost.
Itt minden polcon és minden dobozban, de lényegében az épület minden szegletében van valami izgalmas. Láttunk falon függő városterveket, amik bár nem valósultak meg, mégis megmutatták, hogyan gondolkoztak az 1910-es, 1920-as években arról, milyen is lehetne Budapest. Az pedig csak hab a tortán, hogy a kézzel készített látványok annyira csodás grafikák, hogy simán kiakasztanánk párat a falunkra dísznek. Ahogy a Lechner Ödön tervezte Postatakarékpénztár keresztmetszetét is hosszan elnézegetnénk, mert annyira kidolgozott az egész, hogy még a falakat díszítő virágmotívumok is szerepelnek rajta. Láttunk már pár tervrajzot, de eddig egyikre sem mondtuk azt, hogy csodaszép, és hasonló érzéseket váltott ki belőlünk a Nyugati pályaudvar egyik eredeti prezentációs rajza, ami Gustave Eiffel irodájából való.
Képesek lettünk volna egy teljes napot eltölteni a tervek, makettek, könyvek és az építészek egykori személyes tárgyai között.
Utóbbiak azért is annyira izgalmasak, mert olyan apróságokból, mint egy BKV-bérlet, egy kalap vagy könyvek, nagyon jól kirajzolódik, hogy milyen lehetett valójában a tervező, aki az épületek mögött rejtőzik. Mi különösen kedvesnek találtuk, hogy Csaba László, a hazai modern templomépítészet kiemelkedő alakja megőrizte azt az operajegyet, ami a feleségével közös első randevúról való.
A Magyar Építészeti Múzeum és Műemléki Dokumentációs Központban nagyjából 50 ember dolgozik, a múzeumi részen 8 ember kezeli a hatalmas anyagot. Noha a múzeum nem egy hagyományos, látogatható, kiállításokkal teli múzeum, nincs teljesen elzárva a nagyközönség elől, bejelentkezés után be lehet menni kutatni, és ha valaki kíváncsi a kedvenc épületét vagy az otthonául szolgáló bérházat tervező építész személyére és arra, hogyan élhette a mindennapjait, itt nagy valószínűséggel megtalálja. Mi pedig reméljük, hogy a valamikori IBM-központnak otthont adó raktár helyett a múzeum előbb-utóbb végre megkapja a hozzá méltó épületet.
