Rengeteg izgalmas részletről lemaradunk, amikor csak átsietünk a városon, éppen ezért mondjuk mindig, hogy jó lelassulni és andalogni az utcákon vagy letérni a már bejáratott útvonalainkról, mert akkor rejtett kerteket, az épületekről figyelő fura szobrokat, Zsolnay majolikákat és mindenféle csodákat fogunk felfedezni. Ilyen a József utca 37. számú ház is, amit az ország egyik legmenőbb kőfaragója, Seenger Béla építtetett a lányának. Ma kissé romos, de a Kauser József tervezte, velencei palotákat idéző homlokzat a 19. század végén az utca egyik éke volt.
Seenger egész fiatalon vágott bele a kőfaragás mesterségébe, olyan épületeken dolgozott, mint az Operaház, az Országház, a Zeneakadémia, szállított márványt a Gresham-palotába, a Klotild-palotába, sőt még a Budavári Palota termeit is az ő bányáiban kitermelt kövekből készítették. I. Ferenc Józseftől megkapta a császári és királyi udvari kőfaragó címet, egyre több megbízást kapott, józsefvárosi műhelyében pedig megállás nélkül zajlott a munka.
Seenger halála után a terület üresen maradt, a munkások szétszéledtek, ám a maguknak műtermet kereső művészek hamar rátaláltak az elhagyott épületekre. A 20. század elején még komoly hiány volt a műtermekből, a villák építését nem mindenki engedhette meg magának, így a főiskola megvilágított, világos műtermei után a művészek gyakran dohos pincékbe kényszerültek. Ezek után nem meglepő, hogy éltek az eléjük táruló lehetőséggel, és az üres házakat szobrász- és festőműtermekké alakították.
Maróti Géza itt tervezte a velencei biennálé magyar pavilonját és Mexikóváros Nemzeti Színházának szobordíszeit, üvegfüggönyeit és mozaikjait is, nem mással, mint Róth Miksával. Maróti idejében hatalmas élet volt a műteremben, péntekenként színielőadásokkal szórakoztatták egymást a művészek. Marótin kívül Kós Károly, Beck András és Csorba Géza, Cserepes István, az 50-es években pedig Ferenczy Béni is alkotott itt.
A József utcai műteremben az 50-es években már a Martsa művész házaspár élt és alkotott,
A József utcai műteremben az 50-es években már a Martsa művész házaspár élt és alkotott,
szerény lehetőségeikhez képest ők ketten tették rendbe a romos műteremházat, melynek egyik terme M. Szűcs Ilona festőbirodalma, míg a másik Martsa István szobrászműterme lett. A háborúban megsérült épületrészt elbontották, ennek tégláiból építették a kertet átszelő ösvényt. A fákkal, növényekkel, színes virágokkal teli oázist M. Szűcs Ilona alakította ki, neki köszönhetjük a mentát, a citromfüvet, a leandert vagy épp a rózsákat, de ebben a titkos világban annyi fajta növény van, hogy lehetetlen küldetés mindet felsorolni. Az biztos, hogy a fügefa alatt mi is képesek lennénk órák hosszat olvasni vagy ejtőzni, eszünkbe is jutott erről a hangulatról Ferenczy Károly Vörös fal című festménye.
A fügefa alatt valószínűleg Ferenczy Béni is üldögélt egy József Attila- és egy Pilinszky-portré mintázása között, ugyanis amikor a szobrászok mesterét eltávolították a főiskoláról, mivel nyíltan ellenezte Mindszenty József hercegprímás kivégzését, itt kapott helyet. Az állás és műterem nélkül maradt művészt Martsa István hívta a műterembe, ami „elég nagy, ketten is elférnek benne. Egyébként is a diplomamunkáján kell dolgoznia a főiskolán, tehát kevesebbet lesz itthon, addig Béni nyugodtan dolgozhat” – olvasható a Martsa testvérek édesanyjukról írott könyvében. Időről időre felmerül a műteremház lebontása, de mivel az egyik falra anno Ferenczy Béni felrajzolta a Genius körvonalait, eddig sikerült elkerülni a szomorú véget.
A festőműteremben állva hirtelen nem is tudtuk, hová csöppentünk: egy erdélyi falu tájházába, egy régiségkereskedésbe vagy egy polgári család „gyűjteményszentélyébe”. A művész pár rajongott a népművészetért, M. Szűcs Ilona szenvedélyesen gyűjtötte a népművészeti kincseket, úgyhogy a legkülönfélébb és legszínesebb kerámiáktól kezdve az órákon, rokkákon, szuszékokon és szökrönyökön (azaz ácsolt ládákon) át a szőttesekig itt mindent megtalálunk. A terem közepén áll egy hatalmas asztal, ami Martsa Alajos fotóművész esztergomi hagyatékából származik, és ami körül olyan vendégek ültek, mint Tersánszky Józsi Jenő, Móricz Zsigmond vagy Kassák Lajos.
Ebben a józsefvárosi házban lényegében mindig csak úgy nyüzsögtek a művészek, a sorból pedig André Kertész sem maradhatott ki, akinek utolsó budapesti fotói itt készültek. Őt Martsa Balázs hívta el a József utcai kertbe, ami nem is volt annyira ismeretlen a fotóművésznek: kiderült, hogy iskolába menet mindennap elsétált előtte.
Nem gondoltuk volna, hogy egy 19. századi bérház belső udvaráról egy ennyire fontos kertbe vezet az út, ahol már az 1900-as évek elején is művészek alkottak. A Martsa Műterem és Művészkert egyáltalán nem elhagyott vagy kísértetjárta hely, itt ma is aktív élet folyik: olykor restaurátorok, festők, művészettörténészek vagy rajzfilmesek lakják be a teret, a szobrászműteremben pedig Martsa Piroska szobrászrestaurátor dolgozik. A műtermek előzetes bejelentkezéssel vagy minden évben a Kulturális Örökség Napjai alkalmából bárki számára látogatható.
