Benéztünk a műterembe – Bak Imre

Elegáns és családias környezetbe visz minket a villamos, a II. kerületnek éppen abba a részébe érkezünk, ahol a városi forgalom lassan átadja a helyét az egyre nagyobb kerteknek és az egyre csendesebb utcáknak. Egyre több helyen jelenik meg a természet is, itt-ott pedig kirándulókba botlani. A környezettől mi is meglehetősen lelazulva érkezünk meg egy modern ház elé, amit a rendezett kert jókora fái takarnak. 

Tulajdonképpen semmi sem utal arra, hogy a geometrikus absztrakt egyik legfontosabb képviselőjének háza előtt állunk. Kis tanakodás után becsöngetünk, az ajtót pedig Bak Imre nyitja ki. Otthonába lépve tágas terek és letisztultság fogad bennünket. A műtermek északi fekvésűek a munkához szükséges fényviszonyok miatt, az övé sem kivétel ez alól. A tágas, hófehér térben évente 7-10 nagyméretű festmény készül. 

Az alkotások ma már egy rajzprogramban kezdik az életüket, majd méretarányos printek készülnek a vázlatokról. A művész elmondása szerint a folyamat csak látszólag egyszerű, hiszen egyszerre több festményen dolgozik ilyen módszerrel, és akár több hónap is lehet, amíg egy-egy vázlat végleges formát ölt. A munka során „egyik alkotás húzza a másikat”, könnyebben fény derül az egyes problémákra. A művész képzeletében először „nagyban látja” a képeket, ezt próbálja kicsiben, a vázlatokon megjeleníteni. Mikor úgy érzi, hogy ezek a vázlatok megértek, újra fölnagyítja őket egy szisztéma segítségével, és innen már csak apróbb módosításokat végez a tervekhez képest.

A műteremben már látszanak a következő alkotás kiszerkesztett, ceruzával előrajzolt kontúrjai. A kép ezek után a világos színektől a sötétek felé haladva készül el, úgy, hogy a művész a kontúrokat ragasztószalaggal körbekeríti és kifesti. A folyamatnak ez a része pontosságot és precizitást igényel, hiszen a színeket már nem lehet átfesteni. A fotóinkon is látszik, hogy Bak Imre nem festőállványon, hanem vízszintes felületen dolgozik. Ennek praktikus oka van, pályafutása eleje óta vízbázisú akrilt használ, ami könnyen elfolyhatna a függőleges felületen.

A műtermet kissé elszeparálva egy hatalmas könyvtár egészíti ki. A művészeti albumok között néhány kortárs festőismerős, például Barabás Zsófi vagy Nemes Márton képeit látjuk.

We Love Budapest: Letisztult, a végtelenségig rendezett teret látunk magunk előtt, ahol az egyes munkafolyamatoknak megszabott helyük van. Nem feltétlenül ilyennek képzeljük egy festő műtermét, inkább valamiféle kreatív káoszt várunk. Van e mögött a rendezettség mögött ilyesmi, vagy tényleg ennyire tiszta rendszerben alkot?

Bak Imre: Azt gondolom, hogy a képeimnek van egy bizonyos rendezettsége. Rendezett képeket pedig rendezetlen körülmények között nagyon nehéz megfesteni. Kétségtelen, hogy eléggé kaotikus állapotok tudnak bizonyos műtermekben lenni, de ez inkább attól függ, hogy ki milyen stílusban dolgozik. Ha nagyon expresszív, nagyon lendületes a festésmód, fröcsög a festék, a vásznon is csurog mindenfelé, akkor természetesen ez a padlón is meglátszik. Én elég korán rájöttem, hogy nekem egy tiszta térre van szükségem, ez segít abban, hogy a képekben is legyen egy rendezettség.

WLB: Máshol is ez a letisztultság veszi körül, vagy csak itt, a műteremben?

B. I.: A műteremben és az otthonomban egyaránt rendezettség van. A Kádár-rendszerben a házon, lakáson kívüli világ kaotikus volt, politikai és mindenféle értelemben. Megszoktam, hogy ezt ki akarom zárni magamból. Olyan mikroklímát akartam mindig teremteni magam körül, amit érvényesnek tartok. Ha a saját teremben rendezettség van, jobban el tudom viselni annak az ellentmondásosságát, ami ezen kívül esik. Az én világom akár szemben is állhat azzal, ami a házon kívül van. Az egész környezet, a kert is – amit a feleségem tervezett – hasonló rendezettséget mutat.

WLB: Ami még feltűnik: a rengeteg könyv. Az inspirációról pedig tudjuk, hogy nagyon nagy jelentősége van az Ön munkásságában. Ennek a lenyomatát látjuk itt?

B. I.: Igen, ez talán szokatlan egy képzőművésztől, nem annyira gyűjtenek könyvtárnyi könyvet, katalógust. De én korán kezdtem a pályát, a 60-as évek elején nagyon nehéz volt információhoz jutni, részben politikai okokból, részben, mert nem álltak rendelkezésre azok a kommunikációs eszközök, amik ma, így nyomtatott munkákból tájékozódtunk. Mikor – esetenként nagyon kalandos körülmények között – utazni tudtam, mindig próbáltam néhány kiállítási katalógust magammal hozni. Ez összegyűlt, így különleges, korai darabok is vannak itt nagyon fontos nemzetközi kiállításokról. Én ezeket a katalógusokat mindig aktívan használtam, igyekeztem megérteni, hogy mi történik körülöttem a szakmában.

WLB: Nagyon érdekes, hogy ezeknek a mintáknak, amiket a kortársak kínáltak, fontos szerepük lett a művészetében, hiszen – ha jól tudom – alapvetően nem ilyen környezetben nevelkedett, a Képzőművészeti Főiskolán pedig a 60-as évek elején egyáltalán nem az az irány uralkodott, amit a képein látunk. Hogyan érezte meg, hogy amit ott lát, az nem az Ön útja, nem abba kellene becsatlakozni?

B. I.: Abban az időben a művészet erősen politikus valami volt, egyszerűen egy politikai program illusztrálására próbálták rávenni a művészeket. Volt, akit sikerült, volt, akit nem. Én az utóbbiak közé tartoztam. Szerettem volna megérteni a XX. századi művészet valódi helyzetét. Ennek fontos eleme, hogy ekkor még élnek az Európai Iskola nagy mesterei, Kassák Lajos, Korniss Dezső, Lossonczy Tamás és a többiek, akikkel aztán fiatal művészként fölvettük a kapcsolatot. Én Korniss Dezsőtől tanultam sokat, Fajó János kollégám például Kassák-tanítványnak tekintette magát. Sokat tanultunk ezektől a mesterektől, akik a háború előtt rendelkeztek nemzetközi kapcsolatokkal, információkkal. A környező országokban sokkal aktuálisabb művészet volt, mint nálunk a 60-as években, így először Csehszlovákiában, Lengyelországban próbáltunk körbenézni. 64-ben kaptam az első útlevelemet, meglehetősen körülményesen, hiszen háromévente lehetett kérvényezni, és 70 dollárt lehetett hozzá vásárolni. Ebből a 70 dollárból kellett a 30 napos kint tartózkodást finanszírozni, ami nem volt egyszerű, kis hátizsákba a hazai elemózsiát bepakolta az ember, és aztán autóstoppal járta a nyugat-európai országokat.

WLB: Hogyan tudott ezzel a meglehetősen szegényesnek hangzó háttérrel eljutni azokba a galériákba, kiállításokra, amik végül meghatározóvá váltak a művészetében?

B. I.: Tulajdonképpen azt tudtam, hogy mi érdekel, de amikor 64-ben, az első utam során Londonban, a Tate Galleryben láthattam egy, a későbbi munkásságom szempontjából fontos kiállítást, teljes véletlen volt, hogy akkor ez a kiállítás létezett és én abban az időpontban ott lehettem. Az ehhez hasonló szerencsés véletlenek sorozata is szerepet játszik abban, hogy az ember pályafutása hogy alakul. Londonba egyedül utaztam, aztán Párizsban találkoztam Nádler kollégámmal (Nádler István festőművész – A szerk.), indultunk tovább Dél-Franciaországon keresztül Velencébe, ahol a velencei biennálén találkoztam újra azokkal a művészekkel, akiket Londonban láttam, és akik nagy hatással voltak rám. Ez megerősítette egy bizonyos irányát az érdeklődésemnek. Következő évben aztán autóstoppal eljutottam Stuttgartba, ahol egy galériában szintén ugyanezeket a művészeket láttam. Ezeknek a különös, tervezhetetlen véletleneknek az élményei összeadódtak és megerősítették bennem, hogy igen, ez lesz az én utam is. 

WLB: Alapvetően akkor egy általános erkölcsi megérzés volt, hogy más irányba kell fordulni? Milyen jelentősége volt ebben az Önnel együtt indult generációnak?

B. I.: A politikusoknak van az a téveszméje, hogy utasításra lehet művészetet csinálni. Egy politika, ideológia illusztrációja nem művészet. A főiskolán már kiderült, hogy amit az akkori iskolai mesterek, művésztanárok előírtak, nekünk nem kell. Volt egy adag lázadás ebben a dologban, és szerencsére voltunk nyolcan-tízen, akik egyetértettünk abban, hogy csak olyan művészetet érdemes csinálni, ami nemzetközi mércékkel mérhető. Az aktuális információkat, hazait, külföldit próbáltuk egymásnak továbbadni, és nagyon izgalmas vitákat folytattunk egymással arról, hogy jól értem-e ezt a dolgot, vagy azt. Ez egy baráti, szakmai közönség volt, ahol a tanulás volt a lényeg. Aztán természetes módon amikor mindenki megtalálta a maga sajátos útját, akkor ezek az utak kezdtek elágazni és távolodni is egymástól, ami egy természetes folyamat. Ehhez persze meg kell ismerni a mércét, nagyon intenzíven kell tanulni, amit a főiskolán nem kaptunk meg. Ezeken az alapokon lehetett aztán megkeresni azt, hogy de akkor én mit tudok ehhez az egészhez hozzátenni, személyeset meg valami lokálisat, helyit.

WLB: Ez azért is hangzik borzasztóan nehéz feladatnak, mert a XX. századtól kezdve újra és újra definiálni kellett az identitásunkat, szerepünket. Nem lehetett egyszerű egy frissen megismert művészeti áramlatba beilleszteni ezt.

B. I.: Az identitás vagy van, vagy nincs. Az ember beleszületik egy környezetbe, kultúrába, amit ha elég érzékenyen tud felszívni, akkor megjelenik a műtárgyakban is. Nekem segítséget jelentett a Korniss Dezsővel való barátság. Korniss Vajda Lajossal dolgozott egy Bartók Béla zenei munkásságához hasonló képzőművészet megteremtésén. Bartók Béla népzenét gyűjtött és kortárs zenét hozott létre ennek alapján. Korniss Dezső úgy gondolta, hogy ez a képzőművészetben is működhet. Jó és érzékletes példa volt számomra, hogy a lokális és a globális egysége hogyan valósítható meg a képzőművészetben. Ezt az üzenetet persze aztán le kellett fordítanom a magam számára. Sose festettem olyan képeket, amik, mondjuk, Korniss Dezsőéhez hasonlítanak, csak a szisztéma vagy a gondolkodásmód volt fontos számomra.

WLB: Korniss és a népművészet hatását inkább a 70-es évek végétől fedezhetjük föl, előtte pedig – ahogy említette is – inkább nyugat-európai alkotók inspirálták. A 70-es években volt egy rövidebb konceptuális korszaka, ugyanakkor aránylag könnyen szakaszolható az életműve a különböző művésztársak, alkotók nyújtotta inspiráció alapján. Honnan érzi, amikor rátalál egy-egy ilyen fontosabb forrásra?

B. I.: Ha az ember – hozzám hasonlóan – geometrikus munkákat készít, aminek van egy szerkesztési szisztémája, rendszere, akkor könnyen azt gondolja a kívülálló, hogy mindent ilyen szerkesztetten csinál, közben pedig a művészet olyasfajta tevékenység, ahol minden az ösztönökön és a megérzéseken múlik. Nem tudok választ adni arra, hogy a döntések miért így történtek. Nem tudom megmondani, nem is nagyon törődtem vele sose, honnan jön egy-egy megérzés, hanem hagytam működni. Hiszen a művészetnek alapvető, különös tulajdonsága, hogy nem lehet előre kitalálni igazából semmit.

WLB: Egy korábbi interjúban említette, hogy a legkorábbi alkotásaival, amikor még nem jutott el a geometrikus absztrakcióhoz, nem mindig volt elégedett. Honnan érezte, hogy rátalált az útjára?

B. I.: Az előbb említett mestereinkhez és a szomszédos országokhoz kötődött egyfajta expresszív, tehát gesztusokkal dolgozó művészet. Az egész modern magyar művészet Párizsban nőtt föl, onnan kapta az alapvető inspirációkat, és akkor úgy nézett ki, hogy Párizs egyértelmű művészeti központ volt még a 60-as évek elején is. A párizsi művészetet akkor egy expresszív festészeti mód jellemezte, a tasizmus. Próbáltam ezt elsajátítani, de kiderült, hogy nincs olyan készségem, hogy érezzem ezt a festésmódot. Olyan ez, mint amikor az ember egy dzsungelben bozótvágó késsel próbál előrejutni és keresi a tisztást. Ebben a festészeti hadakozásban egyszerűen nem találtam nyugvópontot, sose tudtam, hogy már a tisztáson vagyok-e, vagy még dolgoznom kell érte, hogy odajussak. Abban viszont, amit most csinálok, teljesen otthon vagyok.

WLB: Meglepő, amit mond, hiszen itt szemléljük ezt a gazdag és izgalmas karriert, miközben úgy hangzik, hogy az átütő tehetségnek is vannak korlátai, szinte a véletlenen múlik, hogy megtalálja-e azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek mentén ki tud bontakozni. Vagy ez csak durva általánosítás lenne?

B. I.: Itt az útkeresésről van szó, a siker vagy a karrier külön kérdés. Szerencsés összefüggések kérdése, ha valakinek a munkájára olyanok figyelnek oda, akik aztán valahogy egyengetni tudják az útját. Az igazi művészet esetében az ember nem a sikerekkel foglalkozik. Kérdezik tőlem időnként, hogy mit szólok hozzá, hogy két évvel ezelőtt Varsóban 46 millió forintért kelt el az egyik munkám (Orange – A szerk.). Nem szólok hozzá semmit, mert ez engem igazából nem érint már. Visszajelzés persze, hogy jó úton jártam, de egyrészt ezek a munkák már rég elkerültek tőlem, korábban készültek, és nem azzal a céllal, hogy egyszer majd negyvenmilliós kép legyen belőlük. Ez kívül áll a műtermi munkán, a műkereskedők feladata, hogy megtalálják azokat a gyűjtőket vagy múzeumokat, ahol el tudják helyezni azokat az alkotásokat, amelyek karriert vagy sikert jelentenek az ember számára. Ezek persze megint kiszerkeszthetetlen dolgok, nem lehet megszervezni, hogy a New York-i Metropolitan Múzeum vásároljon tőlem egy képet. A lényeg, hogy jó munkákat kell csinálni, az elején szinte önmagunknak dolgozunk, az önmagunkkal szembeni igényesség mentén haladunk előre.

WLB: Mit gondol, nehezebb Magyarországról híresnek lenni, mint máshonnan?

B. I.: Nem vagyunk művészeti nagyhatalom. Mindig nehéz volt ebből az országból híressé válni, különösen, hogyha az ember úgy döntött, mint én is, hogy itthon marad. Én úgy éreztem, hogy nekem itthon van dolgom, és azt tapasztalom, visszanézve a pályafutásomra meg azoknak a kollégáknak a pályafutására, akik korábban elmentek ebből az országból, hogy valójában nem jutottak sokkal többre, mint én itthon. A külföldi beilleszkedés sem igazán egyszerű, nehezen integrálják a kívülről jött kollégákat. Semmit nem bántam meg, és azt gondolom, hogy elvégeztem egy sor olyan munkát, ami ennek a művészeti közegnek a javítását célozta. Végül is azon múlott minden, hogy az ember milyen következetesen ragaszkodott a célja eléréséhez. Függetlenül attól, hogy kedvezőtlenek a körülmények, dolgozni kell, és nem engedni abból, hogy minél magasabb szinten valósítsam meg a munkámat.

WLB: Érdekes, hogy mindig szakmaként hivatkozik a művészetre, festőbarátaira pedig kollégákként. Miért ez a nagyon konzekvens elkülönítés?

B. I.: Sok ezer művész, aki a Képzőművészeti Főiskolán végzett és kap egy diplomát, hogy ő most már művész, valójában szerintem mesterember. Mesteremberek vagyunk, van egy szakmánk, amit ha kiemelkedően tudunk művelni, akkor kívülállók, szakemberek, művészettörténészek mondhatják, hogy művészek vagyunk. Nem az én dolgom eldönteni, hogy ezt a szakmát művészi szinten művelem-e. Egyébként aki munkájára igényes szakmunkásként műveli ezt a tevékenységet, annak is nagyon fontos jelentősége van. Persze meg kell tudni különböztetni a szakmunkát a művészettől. A művészetnek van egy olyan státusza az emberi életben, amit jó, ha kívülállók is megértenek, átérzik annak a megfoghatatlan misztériumát, hogy a művészet évezredek óta itt van az emberiség életében, nem tudunk leszokni róla. Tehát az is fontos, hogy a mestermunkából legyenek kiemelkedő teljesítmények.

WLB: Ugyanakkor azt is látjuk, hogy ma Magyarországon az emberek nem nagyon tudnak mit kezdeni a kortárs festészettel. Korábban nagyon bizakodó volt azzal kapcsolatban, hogy meg lehet tanítani a kortárs művek élvezetét. Az Ipartervnek Ön is tagja volt, itt is megjelenik egy olyan célkitűzés, hogy a kortárs művészet szélesebb körben jelenjen meg, később több mint 5 évig dolgozott a Népművelési Intézetben, egy rövid könyvecskét is írt arról, hogyan fogjunk a kortárs alkotások értelmezéséhez. Azonban a mostanában készült interjúkban már jóval negatívabban beszél erről a kérdésről. Mi az oka annak, hogy itthon nem nagyon tudunk mit kezdeni a nem figurális alkotásokkal? Miközben azért az ilyen irányzatok jelentőségét egyre kevésbé lehet vitatni.

B. I.: Egyik oka, hogy a magyar kultúra alapvetően a mai napig is irodalmi kultúra. Fontos az irodalom, a színház, a film, kicsit a zene és még kisebb mértékben a képzőművészet. Ennek részben az oktatás az oka, ugyan rajzóra helyett ma már vizuális nyelvről beszélünk, mégis nagyon kevesen tudják, hogy a festészet épp olyan rendszer, mint a beszélt nyelv, vannak alapegységek, van egyfajta nyelvtan. Ezt lehet tanítani. Már a Bauhausban kidolgozták ennek a rendszerét, most már benne van a Nemzeti Alaptantervben is, de hát nincs hozzá óraszám vagy megfelelően képzett tanárok. Miközben képek özöne áraszt el bennünket az interneten, televízión és mindenféle eszközön keresztül, nincs olyan oktatási szisztéma, ahol ezeknek a képeknek a megértésére, szelektálására felkészítenék az embereket.

WLB: Hogyan fogjunk neki ennek a feladatnak? Hogyan tanulhatjuk meg megérteni a kortárs festészetet? Egyáltalán, hogyan nézzünk olyan alkotásokat, amiken nem a hagyományos értelemben vett figurákat, történeteket látjuk?

B. I.: A kortárs művészet, az nem úgy jött létre, hogy egyszer csak megteremtődött. Több ezer éves, jól dokumentált művészettörténeti folyamat eredménye. Tehát léteznek ezek a művészettörténeti kiadványok, és léteznek a múzeumok, ahol ez a művészettörténeti folyamat végigtekinthető. Nem lehet a kortárs művészetet úgy megmagyarázni, hogy valaki soha nem látott még múzeumot meg klasszikus képeket sem, meg kell ismerni a teljes folyamatot.

WLB: Tehát rengeteg munka, tanulás és nyitottság kell hozzá?

B. I.: Nyitottság is, igen, az előítéletek félretétele. Ne én képzeljem el, hogy a művészetnek hogyan kell kinéznie, hanem vegyem tudomásul, hogy a művészet sokféle. Hiába vagyok beleesve, mondjuk, a reneszánsz művészetbe vagy a barokk művészetbe, ott nem állt meg ez a folyamat, hanem a mai napig is tart. Ha a saját jelenlétemet akarom megérteni, és a jelen művészetét, akkor a rávezető folyamatot kell megismernem. A nyitottság részben alkati kérdés, de biztosan lehet fejleszteni egy kicsit. Csak azok félnek tőle, akik úgy érzik, hogy a személyiségük nem elég erős. Nem lehet mindent befogadni, el kell dönteni, mi az, ami számomra hasznos, mi az, ami kevésbé.

WLB: Jó ideje temetik a festészetet, az irodalmat, tulajdonképpen a legtöbb hagyományos művészeti ágat. Önnek mi ezzel kapcsolatban a prognózisa?

B. I.: Általában kiderül, hogy mégiscsak van ennek a hagyományos technikának jelentősége, integrálja, bevonja ezt a mindig újabb világot a maga körébe. Az, hogy számítógéppel készítem a vázlatokat, csak egy technikai kérdés, de komoly segítséget jelent. Viszont mikor nézem a számítógépen az egyéb jelenségeket, óhatatlanul hat rám például az átvilágított képernyő erős és nagyon sajátos színvilága is. Hogyan tudom például a színek használatának megváltozott ízlését beépíteni a hagyományos technikába? Persze ennél jóval többféle módja is van annak, hogy gazdagítsa az ember a hagyományos festészet megváltozott világát. Az pedig engem személyesen is izgat, hogy az időnek ebben a felgyorsult tempójában, egy digitalizált világban, ahol akár 5-6-8 év alatt is gyökeresen változik a világképünk, milyen dolgok lesznek fontosak.

WLB: Visszakanyarodnék az interjú elejére egy kicsit. Sokat beszélgettünk ugye a pályája elejéről, arról, hogy mit jelentettek az akkori mesterek. Mostanra viszont már Ön ért mesterstátuszba. Mennyire érzi testhezállónak ezt a szerepet?

B. I.: Fiatal művészként fontos volt nekem, hogy megismerhettem az elődöket, a mestereket. Mindig úgy gondoltam, hogy ennek van egy rendszere, úgy működik, mint a stafétabot átadása. Amit az elődök végeztek, azt meg kell haladni, tovább kell lépni, de hasznosítva, amit ők begyűjtöttek. Úgy próbálom a fiatal kollégáimat is nézegetni, beszélgetni velük, hogy hátha át tudok nekik adni valamit a meglehetősen hosszú tapasztalatomból, amit hasznosítani tudnak. Vannak fiatal kollégák, akik erre nyitottak. Most például egy nagyon izgalmas kiállítás nyílt a Kieselbach Galériában, ahol az Y generáció, az 1980–90 környékén született fiatal művészek mutatkoznak be. Nemes Márton, Barabás Zsófi, Szinyova Gergő, Batykó Róbert, vagy sorolhatnám még a kollégákat. Sok tehetséges, jó képességű ember van, jókat tudunk beszélgetni egymással. Míg nem volt járvány, rendszeresen jártam kiállításokra, a fiatalok kiállítását is mindig megnéztem, termékeny diskurzusok folytak a megnyitókon.

WLB: Mik a további tervei? Min dolgozik éppen?

B. I.: A következő lépés mindig a következő. Ahogyan 2020-ban a járvány határozott meg bennünket, most itt van ez a háború és mindenféle szörnyűséges politikai viszonyok. Hogy ebből most mi szűrődik át a képekbe, meglátjuk, ezek ösztönös folyamatok. Nem is próbálom sokkal célszerűbben feldolgozni a benyomásokat. Alakul körülöttem az élet, igyekszem benne maradni az időben. Nyilván megvannak a magam kötöttségei. Köt már a saját múltam is, más generáció vagyok. De igyekszem megmaradni kíváncsi emberként. Táplálkozom a mindennapi életből, de ha az ember művészetet csinál, akkor erre a különös jelenségre, tevékenységi formára kell koncentrálni, és nem szabad hagyni, hogy a mindennapi élet keserves, lehúzó körülményei a művészetet is lehúzzák.