Egzotikus, erotikus, elegáns és túlzó – Megnéztük az Art deco Budapest kiállítást a Magyar Nemzeti Galériában

Kimondottan érdekes és sajátos utat járt be az art deco művészeti irányzat. Elsősorban az iparművészetre jellemző, miközben nagy hatást gyakorolt az építészetre, a festészetre, az alkalmazott grafikára, a szobrászatra és a filmművészetre is. Bár a kifejezés már az 1920-as években megszületett, mégis csak 40 évvel később, az 1960-as években fedezték fel és kezdték el értékelni, valamint önálló irányzatként emlegetni az art decót – miközben Franciaországban már a század eleje óta létezett. 

És hogy még egy csavar kerüljön a képletbe: amikor 1925-ben a híres építész, Le Corbusier egy cikkében először írta le az art deco kifejezést, azt ő nem dicsérőleg, hanem 

pejoratív értelemben használta az olyan (mű)tárgyakra, melyek esetében a dekorativitás elnyomja a művészetet. 

Az art deco név konkrétan az 1925-ös párizsi Nemzetközi Iparművészeti Kiállítás nevéből (Exposition Internationale des Arts Décoratifs et Industriels Modernes) ered.

Le Corbusier-nél még szitokszónak számított a kifejezés, majd jött az 1960-as években Bevis Hillier művészettörténész, aki már úgy hivatkozott az art decóra, mint egy jól körülhatárolható, művészileg is értékes irányzatra, ami elsősorban az 1920-as, 1930-as éveket határozta meg. Ugyanakkor még szerinte sem volt ez egy pontosan, egzakt módon definiálható és jól körülhatárolható stílus, inkább ízlésirányzat, ami elsősorban az iparművészetet, a tárgykultúrát és a dizájn területét jellemezte.

A két világháború közti alig 20 esztendő különös időszak volt nemcsak nekünk, magyaroknak, hanem az egész emberiségnek. Nem elég, hogy az 1. világháború traumás sokkot okozott szinte mindenhol – nálunk egyfelől az emberveszteség, a soha korábban nem tapasztalt gyilkos pusztítás miatt, másfelől pedig azért, mert a vesztes oldalon végeztünk –, de ott volt a spanyolnátha is, ami ugyancsak megtizedelte a lakosságot. Volt honnan visszajönni. A gazdasági konszolidáció pedig megtette a hatását: a 20-as évek második felére a tomboló halált felváltotta a tomboló élet. Az élet mámora, a csillogás, az élvezetek és az élmények iránti egyre erősödő vágyakozás – ami átcsaphatott mohó féktelenségbe vagy dekadenciába – mindent leuralt. A 30-as években ez a hedonista életszemlélet pedig csak fokozódott.

A képlet viszonylag egyszerű volt: az emberek egyre többet fogyasztottak, ám nemcsak a kereslet, hanem a kínálat is egyre nagyobb lett, így egyre több reklámplakát is készült, amik ellepték a hétköznapi élet egyre több területét. Bár a plakátok inspirációi sokfelől – például avantgárd képzőművészet, szecesszió, népművészet, egzotikus kultúrák – és gyakran együtt érkeztek, a belőlük áradó modern nagyvárosi életfelfogás, életigenlés, a szinte mindegyikre jellemző elegancia és erotika nagyon hasonló volt. 

A plakátok vizuális tobzódása, a színek és a formák aztán hatással voltak az élet és a kultúra egyéb területeire is, akár a divatot vesszük, akár a dizájnt, akár az építészetet, akár a filmet, a színházat vagy a zenét. 

A Magyar Nemzeti Galéria, a Szépművészeti Múzeum, valamint az Országos Széchényi Könyvtár és az Iparművészeti Múzeum közös kiállításán – ami egy gigantikus Orion-logó-makettel indul – több mint 250 tárgyat szemlélhetünk meg. Ezek jelentős részben plakátok, többek között olyan neves tervező-alkotóktól, mint Berény Róbert, Bottlik József, Irsai István, Kozma Lajos, Lukáts Kató, Mallász Gitta vagy Réz Diamant Tibor. 

Bár a filmplakátok terén manapság is jórészt remek dolgok születnek, mégsem lehet nem észrevenni, levonni azt a szomorú konzekvenciát, hogy közel 100 év alatt mennyit változott – silányult, romlott – a reklámplakátok minősége. Most sem ártana egy art deco. A kiállításnak ez a része (a plakátok) önmagában is kitenne egy remek programot. De szerencsére a kiállítás kurátora, Katona Anikó és munkatársai nem álltak meg ennyinél. 

Kapunk egy viszonylag kerek képet arról, milyen volt Magyarországon élni 1925 és 1938 között, milyenek voltak a hétköznapok, hogyan öltöztek, milyen frizurát hordtak, miért rajongtak, mi volt a menő. A plakátok elsősorban termékeket reklámoznak, eseményekről tudósítanak, népszerűsítik az országot, a turizmust, ezt a sokszínűséget pedig konkrét korabeli termékek, tárgyak és műtárgyak egészítik ki: folyóiratok, könyvek, magazinok borítói és illusztrációi, bútorok, üveg- és kerámiatárgyak, szobrok és kisplasztikák, ruhák, cipők meg kalapok, jelmeztervek és építészeti rajzok, kis díszdobozkák. 

Megannyi csábító dolog a múltból, merthogy a helyzet az, hogy a tárgyak nagy részének máig ható ereje van, így szívesen hazavinnénk magunkkal például az Orion készüléket vagy az egyik asztali lámpát, nem beszélve 20-30 plakátról. 

Mire a kiállítás végére érünk, nemcsak hogy a tárgyak és a plakátok egy részét vinnék magunkkal, és nem elég, hogy tudjuk – na jó, tudni véljük –, milyen lehetett az a kor az akkorra már modern, nagyvárosias Budapesten, hanem a zsigereinkben érezzük a hívást onnan, a múltból, hogy menjünk azonnal – de sajnos még nem létezik az időutazás. Pedig innen nézve, az art deco plakátok, filmrészletek és tárgyak alapján az a korszak lehetett a Kánaán, az élet zavartalan habzsolásának kora. Maga az aranykor. Persze elég csak felütni a történelemkönyvet meg pár irodalmi alkotást, hogy árnyalódjon a kép, és rádöbbenjünk: a reklámok már akkoriban is hazudtak. De legalább jól néztek ki!

A kiállítás a Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek keretében nyílt meg.