A Ludwig Múzeum múlt héten nyílt kiállításának címében szereplő fekete tükör sokrétű szimbólum. A legtöbben természetesen a Netflix Black Mirror című sorozata kapcsán hallottunk róla, amelynek epizódjaiban egy-egy modern technológiai jelenség fordul a visszájára, így a film egyfajta önreflexió a jelen életünkre is. A sorozat a fekete tükör szimbólumnak azt a jelentését hozta be a köztudatba, amely a különböző hibák, lefagyások, leállások miatt kikapcsolt modern képernyőkre utal. A kifejezés ugyanakkor sokkal régebbi és mélyebb értelmű, ugyanis a fekete tükör a foncsor nélküli, fekete hátlap vagy az obszidiánlap is lehet, amely a mágikus gyakorlatok része, a tisztánlátás eszköze, amely transzcendens tudást közvetít, megmutatja a jövőt. A disztópia ugyanilyen sötét tükre a jelennek, fiktív, totalitárius rendszert, ember nélküli, technokrata világot mutat be, amely a jövő szempontjából radikális vonásokkal ábrázolja a jelen egy-egy negatív jelenségét. A disztópia olyan világ, amelyben a fejlődés negatív előjelet kap, mert a jövő rosszabb, mint a múlt.
A vészterhes jövő
A kiállítás a 20. század disztópiafogalmát és az ehhez kapcsolódó művészeti állásfoglalásokat vizsgálja, hosszú távú kutatás eredményeit láthatjuk magunk előtt. Összesen 31 művész mintegy 90 alkotása jelenik meg, rendkívül tömény anyag, amire érdemes legalább 3 órát rászánni. Ki kell emelni a szívós és hosszadalmas kurátori munkát, ami egyrészt a háttérkutatásokban, másrészt a fajsúlyos anyag prezentálásában érhető tetten. A kiállítás befogadását 5 tematikus útvonal segíti, ezeket kis táblákon magunkkal vihetjük, egyenként nagyjából 7-8 alkotás megismerésében segítenek. Bár elsőre egy kicsit bonyolultnak tűnhet, ötletesen mutatja meg, hányféle olvasata is lehet egy témának. Izgalmas a nagyjából középtájon kihelyezett könyvtár, ami a korabeli sci-fi-irodalmat, a Kozmosz Fantasztikus Könyveket állítja középpontba. Ebben a sorozatban jelenhetett meg számos külföldi science fiction alkotás, amely izgalmas táptalajt jelenthetett a jövőről alkotott képzeteknek. A gyakran színvonalas fordításokban megjelent könyvek megmutatták, hogy a sci-fi nem gyerekirodalom, mint ahogy a szocializmus éveiben próbálták beállítani.
A tárlat 5 nagyobb részre osztható. A Beteljesült mesék szomorúsága szekcióban szereplő művek azt mutatják meg, ahogyan az utópia képes disztópiába fordulni. Egy posztszocialista ország lakójaként nem nehéz átlátni, hogy lesz jól induló elvekből rossz valóság. A kiállítás ennek kapcsán veti a fel kérdést: Vajon nem éltünk disztópiában eddig is? Így érkezünk meg a második, Sajátvilágok című részbe, ami olyan utópiákat, disztópiákat gyűjt egybe, amelyek az alkotók személyes tapasztalataiból táplálkoznak, tehát nem kollektív jövőképeket, inkább személyes félelmek kivetülését látjuk. Így fogalmaznak meg kérdéseket a társadalmi együttéléssel, a technológia szerepével, a környezet változásával, rombolásával kapcsolatban, az egyén felelősségét is középpontba helyezve.
Az Ideológiák alkonya egységben a művek kiüresedett, letűnt szimbólumokat vizsgálnak. A cím Daniel Bell 1960-as esszéjére utal, amelyben a szerző a nagy ideológiák (kommunizmus, fasizmus) széthullását jósolja meg, ezeket a pragmatizmus, a relativizmus, a populizmus, a technokrácia váltja fel. A nagy ideológiák bukása részben sikertelen megvalósulásuk, részben előre nem látható társadalmi változások miatt vált elkerülhetetlenné. A No(n) Future! szekció az átmeneti, személytelen nem-helyet vizsgálja a disztópia szempontjából. A nem-hely fogalmát Marc Augé francia antropológus vezette be, és olyan helyekre (például benzinkút, repülőtér, szállodai szoba) használja, amelyeknek – bár fontosak az életünkben – nincs igazi jelentésük, átmenetiek, személytelenek, sem igazi közösségek, sem emlékek nem kapcsolódnak hozzájuk. Ezek a nem-helyek, a disztópia felől értelmezve az elidegenedést, az otthontalanságot jelenítik meg, a jövő térélményéről fogalmaznak meg izgalmas kérdéseket. A tárlat utolsó része a Metropolis, ami talán a legkönnyebben értelmezhető az utópia szempontjából. Címe utalás Fritz Lang 1927-es ikonikus filmjére, amely a nem sokkal később megjelent totalitárius diktatúrák idején zavaróan aktuálissá vált. Sok olyan utópia van, amely modern városok szerkezetét inspirálta (például Le Corbusier Csandígarhja), ugyanakkor az építkezésekkel járó környezetrombolás, az életmód tereinek meghatározása által az emberi szabadságot is korlátozzák, ezzel pedig disztópiává váltak.
Rombold le Bukarestet!
A kiállítást Nam June Paik 1984-ben készített, Jó reggelt, Mr. Orwell! című alkotása indítja. Ez az első nemzetközi, műholdas adáson át közvetített videoinstalláció, amely címében is megidézi a jól ismert disztópiát, amelyben a média válik a totalitárius elnyomás eszközévé. Az alkotás a kiállítás kezdő- és végpontjaként is értelmezhető, ráerősít arra a múltat, jelent és jövőt összekötő időhurokra, ami a disztópia fogalma által megszületik.
A tárlaton szereplő utolsó alkotás nem kevésbé érdekes. Ciprian Mureșan Bukarest-városmodelljét heteken át építette az Óbudai Egyetem 10 építészhallgatója, az alkotás jelentésének pedig része a megsemmisülés is, az, hogy a látogatóknak össze kell taposniuk a kartonból készült apró modellt. Ennek érdekében a kiállítás terét is úgy alakították ki, hogy át kelljen haladni a papír-Bukaresten. Az alkotás finoman utal Bukarest 20. századi történetére, a rombolással járó modern átalakulásra, Ceaușescu totalitárius rezsimjének megalomán építészetére és a természetes városszövet álalakulására, ugyanakkor az emberi tevékenység, rombolás esetlegességét is megmutatja. Rengeteg izgalmas alkotást nézhetünk még meg a tárlaton, Drozdik Orshi, Esterházy Marcell, Lakner Antal, Keresztes Zsófia, Gerber Pál és számos külföldi alkotó is megjelenik egy-egy mű erejéig.
Totalitárius rendszerek, a technológia dehumanizált világa, társadalmi elnyomás, a létezőnél rosszabb világ. 90 kortárs disztópiát végignézni nem tűnhet különösebben vidám élménynek. Ám a művek által úgy nézhetünk a mindennapok sötét tükrébe, hogy viszontlátjuk saját félelmeinket. Ez a gesztus pedig oldja a szorongást: mások is látják a ránk váró veszélyeket, nem vagyunk egyedül félelmeinkkel.
Black Mirror. A jövő hosszú árnyéka – kiállítás a Ludwig Múzeumban
Program adatai
(Borítókép: Rosta József * Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum)
Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!
Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.
Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!
hirdetés
