Lányok, asszonyok, nők és nénik – A nemzetközi nőnap Magyarországon

A nemzetközi nőnap eddigi magyarországi története három korszakra osztható fel. Van a korai időszak, mely harmincöt éven át tartott, és bár tiltva nem volt, hogy egyetlen napon csak a nőkre legyünk büszkék, hivatalosan mégsem volt elismert ünnep, mindenki azt csinált, amit akart március 8-án. A szocializmus emelte a nők napját hivatalos ünnepi státuszba – ez az időszak bő negyven éven át, a rendszerváltásig tartott –, sőt némi politikai felhangot is kapott március 8-a. Ez a politikai íz ugyan eltűnt belőle a rendszerváltást követően, a hagyomány viszont, az, hogy a nőket e kora tavaszi napon megtiszteljük – ki virággal, ki édességgel, ki ékszerrel, ki semmivel sem – megmaradt, és nem is tűnik úgy, hogy ebben valamikor is majd változás áll be. 

Kezdetben a nők napja

A női egyenjogúság, a nők szabad munkavállalási lehetőségeinek és úgy általában a nők emberi jogainak kérdése már a XVII. században felmerült, ám a konkrét tettek és változások a XIX. század második felében és a XX. században történtek. Maga a nemzetközi nőnap is – ami hosszas előzmények után az 1910-es években vált hivatalosan világnappá – munkásmozgalmi eredetű esemény volt. A nők eleinte harciasan, később egyre inkább békés módon az egyenjogúságuk, a szabad munkavállalási lehetőségeik mellett demonstráltak. 

Az első fontos esemény 1857. március 8-án New Yorkban történt: a textil- és konfekcióiparban dolgozó munkásnők, összesen 40 ezer fő lépett sztrájkba, hogy béregyenlőséget és jobb munkafeltételeket, például a munkaidő csökkentését követelje. A következő fontos lépés az volt, amikor 1866-ban az I. Internacionálé (Nemzetközi Munkásszövetség) első kongresszusán elfogadták a nők hivatásszerű munkavégzéséről szóló határozatot, ami ezzel véget is vetett annak a gyakorlatban már rég megkövesedett felfogásnak, mely szerint a nők helye otthon és a konyhában van. Az 1889-es a munkásmozgalom egyik női hőse, Clara Zetkin a II. Internacionálé alakuló gyűlésén nemcsak megerősítette a korábbiakat, hanem meg is hirdette a nők munkához való, valamint az országos és nemzetközi eseményekben való részvételi jogát. Húsz év múlva, 1909 februárjának legvégén pedig megtartották az Egyesült Államokban az első hivatalos – akkor még nemzeti – nőnapot. 

Egy évvel később, 1910 őszén mondta ki a II. Internacionálé VII. kongresszusa, hogy meghirdetik a nemzetközi nőnapot a nők választójogának kiterjesztése érdekében. 1911. március 19-én végül Ausztriában, Dániában, Németországban és Svájcban rendezték meg az első hivatalos eseményt. Erről akkor a Pesti Hírlap is hírt adott, ám a lap újságírója a cikkében az eseményt még nem úgy nevezte, hogy nemzetközi nőnap, hanem az asszonyok napja, és azt jósolta, hogy a teljes jogegyenlőség érdekében zajló felvonulás az egész országra kiterjed majd, és ha

az égi hatalmak nem avatkoznak bele a dologba, a jogkiterjesztés mellett demonstráló osztrák hölgyek sokadalma nem mindennapi látványossággal és érdekességgel fog szolgálni. 

Két évvel később, 1913-ban módosították a dátumot március 8-ra, megemlékezve így az 1857-es eseményekről is. Bár egyes források egy másik, szintén március 8-ra esett eseményre hivatkoznak: egy New York-i gyárban 1908-ban tűzvész tört ki, és ennek nem kevesebb mint 129 munkásnő esett áldozatául. A folyamat azzal zárult, hogy 1917. március 8-án Oroszországban óriási női tömeg vonult az utcára, majd négy nappal később a cár lemondott, és polgári kormány alakult, ami természetesen a nők pártjára állt. Ezzel az eseménnyel vált teljessé és véglegessé a nemzetközi nőnap ténye, valamint dátuma is. 

A magyar nők is többet érdemelnek

Magyarország egészen korán csatlakozott a nőnapi mozgalomhoz, bár a nemzetközi nőnap sokáig marginális esemény volt, hivatalossá pedig csak a II. világháborút követően vált. Első körben, 1913-ban az Országos Nőszervező Bizottság osztogatott röplapokat a női jogok érdekében, majd egy évvel később már országszerte több helyen is tartottak nőnapi ünnepségeket. 1925-ben a Népszava így írt az abban az évben pár hónappal eltolt magyarországi nőnapról A magyar proletárasszonyok seregszemléje című cikkében:

A Nők Napja a világ proletárasszonyainak évről-évre megismétlődő internacionális ünnepi seregszemléje és egyben dokumentálása a szocialista nők határokat átívelő szolidáris küzdelmének. A magyarországi munkásmozgalom nőharcosai ezt az ünnepüket a tavaszról elkésetten, az elmúlt vasárnap ülték meg, hogy a világ többi proletárasszonyaival együtt ők is felemeljék tiltakozó szavukat a kapitalista reakció, valamint a kapitalizmus legborzalmasabb megnyilatkozása, a háború ellen. 

Az 1925-ös nőünnep legfontosabb beszédét a magyar munkásmozgalom egyik legnagyobb női hőse, Kéthly Anna mondta, és nem beszélt mellé. Olyan nagy igazságokról beszélt, melyek szerint

a mindennapi kenyérgondokkal járó gondok és az embertelen, megalázó küzdelmek elsősorban a proletár asszonyok életét teszik elviselhetetlenné, és ilyenformán a lelkek forradalmasítása a bevásárlószatyrokon keresztül vált valósággá. 

Sőt, a maga korában méltán népszerű mozgalmárasszony azt a témába vágó, fontos kérdést is feltette, hogy: 

vajjon akad-e szobrász, aki az ismeretlen katona mintájára megfaragná az ismeretlen magyar proletárasszony szobrát, azt a szobrot, amely az ezer sebből vérző magyar proletárasszony szenvedéseit örökítené meg az utókor számára?

A szobor ugyan sosem készült el, ám a II. világháború után felszabaduló Magyarországon minden akadály elhárult az elől, hogy a nemzetközi nőnap hivatalossá váljon. Az első három évben a baloldali pártok egymáson túllicitálva tartották meg a maguk nőnapi rendezvényeit – bár nem mindig márciusban. A Szociáldemokrata Párt 1946-ban például június 2-án ünnepelte a nemzetközi nőnapot az Alföldi Ujság közlése szerint – sőt azt szerették volna elérni, hogy ez a nap legyen a hivatalos nőnapi dátum –, hozzátéve, hogy abban az évben nem elsősorban a női jogok, hanem a béke mellett törnek majd lándzsát a magyar lányok és asszonyok. A cikk szerint mindezt olyan szenvedéllyel teszik majd, hogy 

azt is meglátja majd ebből a megmozdulásból az ország és a külföld, hogy a magyar demokráciának a nők is számottevő harcosai, s az új országot csak velük együtt lehet fölépíteni.

Az 1947-es augusztusi, elcsalt, „kékcédulás választáson” a Magyar Kommunista Párt győzött, majd a következő évben szépen ledarálta a többi pártot, ami egypártrendszerhez és diktatúrához vezetett. A kevés pozitívumok egyike volt, hogy 1948-ban hivatalossá és kötelezővé is tették a nemzetközi nőnapot, március 8-ra időzítve. Alaposan megadták a módját a nők előtti főhajtásnak. Egy évvel később a Népszava Felejthetetlen címmel közölt kisebb cikket, a lap első oldalán:

Felejthetetlen lelkesedéssel ünnepelték a magyar dolgozók – férfiak és nők közösen – a nemzetközi nőnapot. Az üzemekben a munkások feldíszítették a nőtársaik gépeit, a gyárak, középületek falait fellobogózták, a villamosokra színes szalagokat aggattak. Ez a nagy lelkesedés, ez az ünnep méltó elismerése volt annak a megfeszített munkának, amivel a magyar asszonyok a népi demokrácia építésének minden mozzanatából kivették a részüket.

Változó évtizedek, változó nők

A szocializmus évtizedei alatt minden évben következetesen megünnepelték a nemzetközi nőnapot, ez jelentette az állandóságot a témában, mert közben az, ahogy a nőkre tekintett a hatalom, meg ahogy a nők tekintettek magukra, folyamatosan változott. A háborút követően, majd a Rákosi-korszakban, sőt még utána is, egészen az 50-es évek végéig az általánosan elfogadott, sőt megkívánt kép szerint egy nő külseje nem nőies, hanem neutrális és erős fizikumú (lásd: traktoros lányok), hisz a sminkelést és a divatos öltözködést imperialista, kispolgári csökevénynek tartották. A változást aztán a Rákosi-rendszer bukása hozta el. 1956 után, főleg a 60-as években a Kádár-kor szakított a diktatúra szigorával, leszámoltak Rákosiék mesterségesen kialakított nőképével – a korábban példaképnek kikiáltott traktoros lányokra már mint a rendszer áldozataira tekintettek –, és a nők olyanok lehettek, amilyenek csak szerettek volna. 

A 60-as években megváltozott hivatalos nőideál kétféle volt. Egyfelől támogatták és továbbra is dicséretesnek tartották azt, ha egy nő az önmegvalósítást választotta, ösztönözték is erre. Emellett azonban hagyták, hogy újra „divatba jöjjön” a nő, aki a családban és a háztartásban tölti be legfontosabb szerepét. A 60-as években a háziasszonyság ismét felértékelődött, egyre több lett a háztartásbeli, aki mos, főz, takarít és gyereket nevel, nem pedig karriert épít és önmagát valósítja meg. A szocialista állam még rá is segített a folyamatra, például az 1967-es gyermekgondozási segéllyel (gyes). Az évtized kettős nőideáljának persze nehéz is volt megfelelni: álljon helyt a munkahelyén, vezesse a háztartást, nevelje a gyereket, gondoskodjon a férjéről, óvja az otthon nyugalmát, és tartózkodjon minden olyan cselekedettől, ami nem összeegyeztethető a szocialista erkölccsel. Mindezt lehetetlen volt egyszerre kivitelezni, bár ha léteztek volna női androidok, azoknak biztosan ment volna. 

Jól jellemzi az időszakot egy 1969-ben, Miért nincs Férfiak Napja? címmel napvilágot látott cikk a Vörös Zászló nevű újságban. A kissé ironikus cikk, pontosabban az azt szerző kolumnista szerint azért nincs szükség a címben jelzett férfinapra, mert „titokban, álcázott formában” a nemzetközi nőnap valójában a férfiaknak kedvez. Merthogy a hölgyek aznap „kedvesebbek, mosolygósabbak, halkabbak, illatosabbak, igézőbbek, megértőbbek lesznek, mint máskor”, ráadásul a gondjaikat-bajaikat meg a hisztériát is félreteszik, úgyhogy aznap még a veszekedés is kizárt. A nemzetközi nőnap estéjén a fiatal vagy még független nők többet megengednek a nekik udvaroló férfiaknak, aki pedig házasember, annak meghitt, gyöngéd, csöndes és harmonikus estéje lesz. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a nemzetközi nőnapon a férfi annyit és azt iszik, amennyit és amit csak akar, hisz ünnep van, és akkor még a nők is isznak. 

Ebben az időszakban született meg – természetesen a fiatal vidéki lányok körében – a „pesti nő” kifejezés. Ugyanis nem minden nőnek tetszett a „háztartási robot” titulus. Ők inkább egy szabadabb, önmegvalósító életre törekedtek volna, ennek ideálját pedig a Pesten élő és dolgozó nőkben látták meg, aki tűsarkút hord, modern a frizurája, divatos az öltözéke, és minden férfi megfordul utána az utcán. Ebből a nőtípusból született meg a 70-es évekre a modern (nagyvárosi), emancipált nő típusa. A hagyományos női szerepek preferálása inkább a vidékre volt jellemző, míg a városokban, elsősorban Budapesten a „pesti nőség” vitte a prímet. A nők nagy része már akkor sem akarta feláldozni önmagát és a karrierjét, ha egyébként családot is alapított. Az évtized szomorú mérlege pedig az lett, hogy egyre több lett a a zátonyra futott házasság, a felbomlott család és így az elvált nő is.  

A folyamatot azonban már nem lehetett megállítani. A 80-as években látványosan megnőtt az ún. modern nők száma, a minikosztümös, körömcipős, divatos frizurás, vonzó nő, akik mintha a nyugati divatlapokból léptek volna elő. Ekkorra már annyira fellazult a szocializmus, hogy szinte semmit sem lehetett az országhatáron kívül tartani – a modern divatot és nőképet sem. Hogy ez mennyire volt összhangban a szocialista erkölccsel, azzal senki sem foglalkozott. Akkor már ment a tévében a Dallas, az évtized közepén megtartották az első hazai szépségkirálynő-választást, az évtized második felében pedig már legálisan foghatók voltak a nyugati tévécsatornák is. 

Az igazán nagy változás aztán a rendszerváltással következett be. Maga a nemzetközi nőnap továbbra is megmaradt megünneplendő világnapnak, ám minden korábbi politikai és társadalmi színezetét elveszítette – egy időre legalábbis. Eleinte az egész leegyszerűsödött annyira, hogy a férfiak aznap kötelező jelleggel virágot és/vagy édességet vettek a nőknek. Aztán ahogy nálunk is megjelentek a civil szervezetek, a nők mindenkori helyzetének kérdése is egyre hangsúlyosabbá vált a különféle súlyos ügyeknek köszönhetően. Persze virágot és édességet továbbra is kapnak a nők, de a figyelmességet – érthető módon – már nem csak aznap követelik meg a maguk számára.