„Nagyjából mindenen elképednénk” – Interjú Fónagy Zoltán történésszel a reformkori és a forradalmi Budapestről

A téma avatott mesterét, számos könyv szerzőjét és az igencsak olvasmányos, izgalmas, remek és a témánkba is vágó írásokat tartalmazó Mindennapok története blog gazdáját-szerzőjét, Fónagy Zoltán történészt faggattuk. Maratoni interjú következik, ami azonban annyira érdekes, hogy észre sem fogja venni az olvasó, hogy mennyire hosszú.

We Love Budapest: Ha létezne időutazás és képesek lennénk visszamenni a múltba, egészen pontosan 1848. március 14-re, a forradalom előtti napra, akkor min képednénk el a leginkább?
 
Fónagy Zoltán: Nagyjából mindenen. A mai viszonyokhoz képest egy nagyon kevéssé városias környezetbe csöppennénk bele. Egy olyan világba, amit kis túlzással a mai Magyarországon a falvakban sem találunk már meg, vagy csak halvány nyomokban. A géperejű közlekedési eszközök kora előtt vagyunk, így az állatok nélkülözhetetlen, fontos velejárói a hétköznapi életnek, és nemcsak vidéken, hanem a városokban is. Elsősorban a lovak és az ökrök, amiket közlekedésre és áruszállításra is használnak. Pest és Buda között ekkor még nem volt állandó híd, csak az ún. hajóhíd: uszályokat rögzítettek egymáshoz, és a rájuk fektetett pallókon lehetett átkelni a Dunán. Magyarország legfőbb exportcikkét, a marhát, amit csordákban hoztak fel az Alföldről és vittek tovább Ausztriába és Dél-Németországba, Pesten, a belvároson keresztül terelték a hajóhíd irányába, ami a mai Vigadónál állt. A Szervita téren álló szobrot például vaskerítéssel kellett körbekeríteni, hogy a megpihenő marhacsordák nehogy kárt tegyenek benne, nehogy összepiszkítsák. Röviden: archaikus, agrárjellegű jelenetekkel találkoznánk a korabeli Pesten.

WLB: Ezek szerint március 15-én is marhacsordákat kerülgettek a Nemzeti Múzeumnál a forradalmárok?
 
F. Z.: Ha csordákat nem is kerülgettek aznap, de biztos, hogy láttak marhákat. A forradalom fontos helyszíne, a Nemzeti Múzeum mellett, a mai Kálvin tér helyén egy hatalmas piac működött, a Széna piac, a teret is erről nevezték el Széna térnek. A piacon mezőgazdasági jellegű vásárokat tartottak. Ez a része Pestnek akkor még nem tartozott a belvároshoz, az egykori – bár akkor már nem álló – városkapun (Kecskeméti kapu) kívül esett. Érdemes megnézni Rudolf von Alt korabeli festőművész 1840-es évekbeli, Nemzeti Múzeumról készült képét, ami jól érzékelteti, hogyan festett akkoriban a környék: az épület már állt, mellette pedig ott volt a zajos piac a sok-sok állattal meg ökrös szekérrel. A vidéki mezővárosok piacai festettek így a 20. század elején, mint akkor a Nemzeti Múzeum környéke.

WLB: Petőfiéket abban, hogy épp forradalmat csinálnak, nem zavarta a piac?
 
F. Z.: Épp ellenkezőleg. Pest ebben az időszakban vált az ország kereskedelmi központjává, de a kereskedés akkor még nem tőzsdéken és árutőzsdéken zajlott, hanem hatalmas nagy országos vásárokon. Mivel Magyarország a mezőgazdaságból élt, ezért a piacokon is elsősorban haszonállatokkal és különböző terményekkel kereskedtek. Pestnek akkoriban négy nagy jelentős és országos vására volt tavasz és késő ősz között, melyek 7-10 napig tartottak. A legnagyobb és legforgalmasabb a József-napi vásár volt, ami pont erre az időszakra esett, március 13-a körül kezdődött. A város ilyenkor szinte egyetlen nagy piactérré változott, rengeteg ember nyüzsgött az utcákon: vidékről jöttek a gazdák, külföldről pedig a kereskedők. Nem véletlen, hogy Petőfiék is pont a vásár idejére időzítették az akciójukat – első körben még március 19-e volt kitűzve rá –, melynek eredeti célja az volt, hogy a pozsonyi reformellenzék melletti petíciójukat minél több emberrel aláírassák. Csak aztán sorra kitörtek a forradalmak, a hullám Pestet is elérte, és a radikális fiatalok úgy érezték, azonnal és önállóan cselekedniük kell.

WLB: A forradalom ikonikus helyszínei közül mi az, ami még ma is áll?
 
F. Z.: Nagyon kevés. A Nemzeti Múzeum. Megmaradt a Landerer nyomda is, ami a Kossuth Lajos és a Szép utca sarkán álló épületben működött, és ami ma már csak egy egyszerű lakóház. Az eredeti Pilvax sajnos nincs meg, az épületet lebontották, a kávéház utódját pedig pár tömbbel arrébb nyitották meg, de az már természetesen nem ugyanaz. Az akkori egyetemi épületek, ahova a „márciusi ifjak” (ez az elnevezés később született) vezette tömeg vonult, már nem állnak, más, szintén egyetemi épületek (az ELTE jogi kara) vannak a helyükön. A régi Városháza ugyancsak eltűnt, részben az Erzsébet híd pesti felhajtója, részben a Piarista Gimnázium van most a helyén. Viszont a Helytartótanács épülete még mindig áll az Úri utcában, akárcsak a börtön a mai Táncsics Mihály utcában, ahol a névadó raboskodott. De nemcsak épületek tűntek el, hanem még a helyszínek meghatározása is körülményes, mert Pest belvárosának képe, sőt még az utcahálózata is nagyon megváltozott később, a dualizmus korában. Azokban a forradalmi napokban, mai szemmel nézve, Pest elég kisvárosias jellegű település volt, mindössze 100 ezren lakták. Ha egy térképre felrajzoljuk március 15-e történéseit, Petőfiék vonulásának útját, akkor rácsodálkozhatunk arra, hogy az összes fontos helyszín végül is egy 500 méter sugarú körben elfér, legalábbis a pesti oldalon. 

WLB: Március 15-én miért pont a Pilvaxban gyűltek össze a „márciusi ifjak”?
 
F. Z.: Ha valami nem változott az eltelt 170-180 év során, akkor például az, hogy a városlakóknak már akkor is megvoltak a törzshelyeik. Vörösmarty és a barátai például a 30-as évek végétől rendszeresen a Csiga vendéglőben találkoztak, ahova az írók és a Nemzeti Színház színészei jártak. Már nem létező hely, az épület sem áll, a mai Március 15. tér környékén volt. A Pilvax hasonló volt a Csigához, csak ide a fiatal irodalmárok jártak, akiknek Petőfi volt a sztárja. Vagyis egészen prózai okból találkoztak pont itt: mert ez volt a törzshelyük.

WLB: Nagy volt az éjszakai élet?
 
F. Z.: Nem is az éjszakai élet, hanem a közösségi élet volt nagy. A város méretéhez képest egész sok hely – kávéház, kocsma, vendéglő, fogadó – működött Pesten, és kifejezetten sok időt is töltöttek ott az emberek. Ez szorosan összefügg azzal, ahogy akkoriban éltek: még a középosztály tagjainak lakásviszonyai is meglehetősen szűkösek voltak. Hiányoztak a mai komfortnak azok az alapkellékei is, mint például az, hogy amikor besötétedik, egyszerűen csak felkapcsoljuk a villanyt. És nagyjából egyetlen olyan otthoni „ingerforrás” sem létezett még, ami manapság szórakozást nyújt az embereknek. Ha valaki nem akart mindennap a tyúkokkal feküdni korán vagy a szűkös lakása félhomályában gyertyafénynél vakoskodni, akkor kimozdult. Az akkoriak sokkal több időt töltöttek társaságban, nyilvános helyeken, mint a maiak, az embernek ugyanis a másik ember volt a fő ingerforrása, a társas együttlét volt a legkellemesebb időtöltés. A korabeli naplók hűen tanúskodnak erről: minden este mentek valahova az emberek, gyakran több helyre is. Haza szinte csak aludni jártak.

WLB: 1830 és 1850 között nemcsak a forradalmi hullám söpört végig Európán, hanem egy világjárvány is: a kolera. Ez mennyiben befolyásolta a forradalom eseményeit?
 
F. Z.: A forradalmat semennyire sem, később a szabadságharcot sokkal inkább. 1831-ben jelent meg a kolera, és az akkori Magyarország legnagyobb demográfiai katasztrófáját okozta. Erdéllyel és Horvátországgal együtt 11-12 millió lakosa volt az országnak, és ebből 250 ezren haltak meg a járvány következtében, nagyjából 3 hónap alatt. 1836-ban is volt egy kisebb járvány, majd 1848 nyarán is, de ami különösen súlyosan érintette az országot, az egy évvel később, 1849 nyarán tört ki. Viszont volt ebben az időszakban egy másfajta krízis is, ami Európát és azon belül Magyarország bizonyos részeit, elsősorban az északi és északnyugati megyéket, vagyis a Felvidéket is érintette 1846-tól kezdődően, ez pedig az éhínség volt. A sorozatos kedvezőtlen időjárású években rossz volt a termés is, ami a mezőgazdasági jellegű Magyarországot elég súlyosan érintette. 1847-ben az éhező Felvidékről tízezrek – főleg szlovákok – vándoroltak déli irányba, az Alföld felé. Nem volt ez magyar specialitás: kis túlzással azt lehet mondani, hogy Európa jelentős része éhezett ekkor, ez pedig nagyon komoly társadalmi feszültségek kialakulásához vezetett, ami az 1848-as forradalmi hullám egyik közvetlen kiváltó oka volt.

WLB: Pest, Buda és Óbuda 1873-ban egyesült, azóta beszélhetünk Budapestről. Ezt megelőzően milyen volt a viszony Pest és Buda között?
 
F. Z.: Az egyesülés gondolata már a reformkorban megszületett, méghozzá olyan haladó szellemű emberek fejében, akiknek volt víziójuk az országról és jövőjéről. A leghatékonyabban Széchenyi István propagálta, hogy az ország modernizálásához feltétlenül szükséges koncentrálni a szűkös erőforrásokat, a centrum pedig nem lehet más, mint az egyesített főváros. A „testvérvárosok” lakói és vezetői viszont annyira nem rajongtak az ötletért, és amikor 1873-ban tető alá hozták az egyesülést, az is jórészt kormányzati nyomásra történt.
 
Pest és Buda nagyon más úton járt akkoriban. Fizikailag egy széles folyó választotta el őket egymástól, az átkelés pedig csak az egyetlen pontonhídon át volt lehetséges, amit ráadásul télen mindig lebontottak. Pest kulturális és kereskedelmi központ volt, a modernizáció szigete és motorja. Ezzel szemben Buda a régi világhoz, a többé-kevésbé dicső múlthoz kötődött inkább. Ott volt a kormányzati központ, a Helytartótanács, a Kamara és a királyi palota is. A kormányzat hivatalnokain kívül Budán egyszerű emberek éltek, akik kézműiparral és szőlőműveléssel foglalkoztak. Ők adták az ottani lakosság nagy részét, és kifejezetten idegenkedve nézték azt, ami a lázasan növekvő Pesten zajlott. Buda ugyanis távolról sem fejlődött olyan robbanásszerű ütemben. Így amikor megtörtént az egyesülés, akkor inkább a budaiak voltak azok, akik ellenezték, mondván hogy nem két egyenrangú város egyesül, hanem a nagy és modern Pest bekebelezi a békebeli, nyugodt és régimódi Budát. De a fejlődésnek nem lehetett akkor már útját állni.

WLB: Milyen volt az emberek hétköznapi rutinja, életritmusa? Mikor keltek és mikor feküdtek?
 
F. Z.: Az akkori magyar lakosság 80-90%-a mezőgazdaságból élt, vagyis nem az óra határozta meg a napi rutinjukat, hanem a természet – az évszakok és a napszakok – körforgása, meg persze az időjárás. A városi emberek, így a pestiek esetében ez kicsit másképp volt. Egész sokan már az órához igazították az életüket, például a hivatalnokok vagy a boltosok. Bár természetesen voltak már ekkor is különféle világítóeszközök, de ezek még nem adtak olyan fényt, ami mellett sötétedés után is kényelmesen lehetett volna például írni vagy olvasni. Az „éjszaka gyarmatosítása” csak később, a gáz-, majd villanyvilágítás elterjedése nyomán következett be. Úgyhogy az élet akkor kezdődött, amikor világosodni kezdett, és akkor végződött, amikor besötétedett. Nyáron ez hosszabb időtartam volt, télen pedig rövidebb. De azért már voltak jelei annak, hogy ez lassan megváltozik. 
 
Az emberek élete, a városiaké is, a mai korhoz képest nagyon ráérősen zajlott. Ezt még a forradalom történéseiből is kiolvashatjuk. Petőfiék reggel 8-9 körül indultak el, végigjárták az egyetem karait, kinyomtatták a Nemzeti dalt meg a 12 pontot a Landerer nyomdában, majd felolvasták az utcán és egy részét szétosztották a nép között. Mindez délig tartott, és addigra már több ezren gyűltek össze Petőfiék mögött, annak ellenére, hogy nagyon rossz, hideg, szeles-esős idő volt aznap. És ekkor ahelyett, hogy folytatták volna a vonulást és egyben tartották volna a tömeget, meghirdették a Múzeum elé a nagygyűlést délután 3 órára – majd szétoszlottak. De mit csináltak a következő 3 órában? Ebédeltek, pihentek, mert – forradalom ide vagy oda – a pesti polgár ragaszkodott a napi rutinjához, és ezzel Petőfiéknek is számolniuk kellett! Persze a fiatal értelmiségi csapat már nem ilyen Pató Pálosan működött: míg a polgárok sziesztáztak, ők intézték a forradalom PR-ját. Végigjárták a barátaikat és ismerőseiket a szerkesztőségekben a Nemzeti dallal meg a 12 ponttal, nehogy a másnapi újságokból kimaradjon a forradalom híre. Elmentek a Nemzeti Színházba is, hogy megbeszéljék az eseményekre reagáló műsorváltozást.

WLB: Demográfiailag hogyan nézett ki akkor Pest és Buda?
 
F. Z.: A reformkorig mind Budán, mind Pesten többségében németek éltek, lélekszámban a magyarok követték őket. Budán élt egy jelentős szerb kisebbség, Pesten pedig a szlovákok voltak a harmadik legnagyobb etnikum. A hivatalos nyelv, a városi igazgatás nyelve közvetlenül a forradalom előttig a német volt. Pest robbanásszerű népességnövekedésének forrása az országon belüli vándorlás volt: legnagyobb számban magyarok települtek be, ami miatt Pest hamarabb magyarosodott el, mint Buda. A forradalmat megelőző évtizedben billenhetett át a mérleg a magyarok javára – de csak a pesti oldalon. Ez pedig tovább távolította egymástól a két oldalt: más volt a Budán élők és más a pestiek identitása.

WLB: 10 évvel a forradalom előtt hatalmas árvíz pusztította el a város egy részét, amit teljesen újjá kellett építeni. Ez volt a fő oka annak, hogy Pest abban az időben óriási fejlődésnek indult és szinte mindenhol építkezések folytak, vagy egyébként is ez történt volna, csak az 1838-as árvíz felgyorsította a folyamatot?
 
F. Z.: Bár már korábban elhatározás született arról, hogy előbb-utóbb sor kerül Pest képének modernizálására, abban, hogy ez el is kezdődött, az árvíznek döntő szerepe volt. Alig valami maradt meg az azt megelőző időkből: a templomok, néhány középület meg az újabb, nagyobb bérházak. A piacra szánt mezőgazdasági termények kereskedelmének országos központja Pest lett, ami nemcsak a legfontosabb dunai átkelőhely volt, hanem tájegységek találkozási pontjában is feküdt. A nagy léptékű változások aztán felgyorsították a fejlődést, és rövidesen már minden Pestre koncentrálódott az országban. 1848-ra az, hogy Pest a központ, közhelyes kijelentésnek számított.

WLB: Ha ennyire fejlődik egy város, akkor előbb-utóbb felbukkannak a félvilági alakok, bűnöző elemek is. Milyen volt akkoriban Pest közbiztonsága?
 
F. Z.: A közbiztonság mindig szubjektív dolog és viszonyítás kérdése. A mai Budapesthez képest az akkori Pest egy derűs kisváros volt. Ennek ellenére a korabeli sajtó már akkor tele volt bűnügyi hírekkel, mert ahogy fejlődött a város, azzal együtt növekedett a bűnözés is. A problémás elemek abból a tömegből kerültek ki, amely a jobb élet reményében özönlötte el a várost. Mivel a várakozások sok esetben nem teljesültek, a szociális háló meg még nem létezett, élni valamiből és enni valamit viszont ennek a vesztes rétegnek is kellett, így jobb híján sokan bűnözésből tartották fenn magukat.

A prostitúció nagy problémának számított akkoriban, főleg akkor, ha az a köztereken zajlott, mert ez szúrta az „erkölcsös” polgárok szemét. A hajóhíd környéke volt az egyik ilyen, prostitúcióval terhelt része a városnak, elsősorban is a budai oldal, a Tabán és környéke, ahol a napszámosok éltek. Szegényes, falusias és nagyon rossz hírű környéknek számított. A népes vásárok és az országosan egyedülállóan magas népsűrűség miatt elszaporodott a zsebtolvajlás, meg úgy általában a lopás, a vagyon elleni bűncselekmények. Akármilyen furcsán is hangzik, az akkori bűncselekmények között sokkal több erőszakos jellegű volt, mint ma. Az akkori emberek túlnyomó többségét egyszerűen még nem érte el a civilizációs folyamatnak az a része, amelynek eredményeként fontos elvárássá vált, hogy uralkodni tudjunk az indulatainkon és az ösztöneinken. Kijelenthetjük azt is, hogy kevesebbet számított az emberélet. Nagyon sok volt például a kocsmai verekedés, ami nemritkán halállal végződött. Az egyszerű emberek jogfelfogása szerint ha valaki alkohol befolyása alatt verekedett, tört-zúzott és esetleg még ölt is, enyhítő körülménynek számított. Vallomásaikból kiderül, azt hitték, a részegség mentesíti az elkövetőt a büntetés alól.

WLB: Melyik volt a legrosszabb hírű hely, ahova a bűnöző elemek jártak?
 
F. Z.: Több ilyen is volt, és ezek a fogadók és kocsmák általában a régi városkapuk mellett álltak. A leghírhedtebb a Két Pisztoly fogadó volt, ami a Nemzeti Múzeum szomszédságában, a Széna piacon állt. A késői órákban kifejezetten veszélyesnek számított nemcsak az intézmény, hanem a környéke is. Oda járt az alvilág, a félvilág, rendszeresek voltak a verekedések, a kifosztások.
 

WLB: Meddig tartottak nyitva ezek a helyek? Ameddig világos volt?
 
F. Z.: Az 1840-es években a belső részeken volt már némi közvilágítás, olajlámpák égtek, amik általában éjfél körül aludtak ki. De a nyitva tartást nem ez határozta meg. Nem volt általános szabály, hogy meddig tarthatnak nyitva a kocsmák meg a fogadók. Ha volt vendég, egészen későn is nyitva voltak még, legfeljebb becsukták az ajtót, hogy a zaj belül maradjon.
 

WLB: Hajléktalanságról beszélhetünk már ezekben az időkben?
 
F. Z.: Persze. Egy 100 ezres lakosságú városban mindenképpen. Ők is azok közül kerültek ki, akik szerencsét próbálni jöttek a városba, de aztán nem sikerült nekik gyökeret ereszteni. A pontonhíd nagyjából 43 uszályból állt, és ezekben, főként a parthoz közeli uszályokban laktak és éltek az akkori hajléktalanok meg jó pár prostituált is. Nagy Ignác korabeli író Hajdan és most című, 1845-ös kötetében érzékletesen ír arról, hogy is éltek ezek az emberek:

„A hajóhídhoz érkezünk, a rongyos és divatos öltözetű naplopók e kedvelt tanyájához. […] Apró gyermekek, felserdült lyányok, ép férfiak s asszonyok és remegő vének iszonyt gerjesztő csoportozatot képeznek. […] Éhség és nyomor, bűn és elvetemültség tekint ki minden szemből; s ezen emberek munkára várakoznak most, miután a híd hajóiban vagy titkos működésben tölték el az éjszakát. […] A gyermekeket koldultatják, s ha lehet, apró lopásokra használják, mitől magok sem irtóznak. Állandó munkára egy sem szegődik el […], mely fél napnál tovább tart.
És kik ezen szerencsétlen emberek? Honnan veszik származásukat? Erre nagy részben talán magok sem tudnának felelni, mert sokan közőlök gyermekségök óta tanyáznak már e helyen. […] Egyébiránt terhek hurcolására használtatják magokat, mikkel néha-néha, nagyobb tolongásban, igen ügyesen el tudnak tűnni. Ily esetben azután a külvárosi föld alatti korcsmák valamelyikébe menekülnek, hol egypár hétig vagy napig a préda minősége szerint kényelmes dőzsölésnek engedik át magukat. A rendőrség gyakran csapatonként hurcoltatja ki őket délelőtt a városból, ámde estefelé egyenként visszasompolyognak és nyomorú életöket korábbi elszántsággal folytatják, míg végre börtönbe kerülnek, mi rájok nézve, főképp télen, valóságos jótétemény.”

WLB: Manapság egy hír pár perc alatt körbefut a világban, de 173 éve ez azért még nem így volt. Petőfiék se tudták meg azonnal, hogy Bécsben kitört a forradalom. Az, hogy Pesten mi zajlik, milyen gyorsan terjedt el?
 
F. Z.: Egy olyan időszakban járunk, amikor a korábbi korok állandóságához képest érzékelhetően elkezd gyorsulni az élet. Valóságos információrobbanás volt kibontakozóban, amelynek mértéke a mából nézve persze megmosolyogtató, de a korábbi évszázadokhoz képest az akkori embernek ez volt az érzése. Bár az igazán nagy ugrás csak a forradalom után következő évtizedekben történt meg, akkor épült ki a vasút- és távíróhálózat az országban. 1848-ban a leggyorsabb hírvivő eszköz a gőzhajó volt. Akkor már 17 éve közlekedett menetrendszerű járat Pestről Bécsbe és vissza: ez volt a leggyorsabb utazási lehetőség a két város között. A birodalmi főváros irányába reggel 6-kor indult a hajó, általában Pozsonyban éjszakázott, majd másnap reggel ment tovább Bécsbe. Lefelé persze gyorsabb volt a menet: a hajó szintén reggel indult, de kora estére már Pesten is volt. Bécsben március 13-án tört ki és győzött a forradalom: ennek híre, a gőzhajónak hála, már másnap estére Pestre ért. Az információáramlás pedig oda-vissza működött: a pesti események híre 16-án este már Bécsben volt, és ez döntő szerepet játszott abban, hogy az udvar belement az ellenzék vezére, Batthyány Lajos miniszterelnöki kinevezésébe.
 
A forradalom időzítése tökéletes volt. Ebben a korban, amikor a mobilitás még alacsony fokon állt, idehaza kivételes alkalom volt, hogy 10-20 ezer idegen lepjen el egy várost, mint ahogy Pesten történt a vásárok idején. A forradalom és a vásár pedig lényegében azonos helyszínen zajlott, így a pesti események hírét azok a kereskedők és parasztok is szétvitték az országban, akik adni-venni érkeztek. De nem csak a hírét vitték. A forradalomnak volt egy olyan ikonikus tárgya, ami egyszerű és olcsó volt, és amit a parasztok és a kereskedők a hírek mellett magukkal vittek haza: a kokárda. Már akkor is léteztek élelmes emberek, akik a forradalom kitörésének pillanatában azonnal megérezték a jó üzlet lehetőségét, és gyártani kezdték a kokárdát, amit aztán zsákszámra adtak el a vásáron. A kokárda egy zömében írástudatlan városban maga volt a hír.

WLB: A sajtó milyen szinten állt ezekben az időkben?
 
F. Z.: A kor legfontosabb és legolvasottabb lapja a Kossuth által alapított Pesti Hírlap volt, de más újságok is léteztek mellette. Akkor már jó fél évszázada létezett a sajtó Pesten, de azok a lapok még nagyon mások voltak, mint a maiak. Az első modern jellegű, magyar nyelvű újság, amiben friss hírek, véleménycikkek és publicisztikák is voltak többek között, a Pesti Hírlap volt. Az újságok 1848-ig még nem napilapok voltak, hanem heti két-négy alkalommal jelentek meg, és kizárólag előfizetéses rendszerben működtek. Vidékre az akkori közlekedés első számú szállítóeszközei, a postakocsik vitték a lapokat a postával együtt, és még a nagyobb városok felé is csak heti három-négy járat rótta a nem túl jó állapotú országutakat. Egyébként pont a forradalmi esztendő, 1848 januárjában vált napilappá – elsőként a magyar sajtó történetében – az újkonzervatívok Budapesti Híradója.
 

WLB: A pesti vásárokra ugyan tódult a nép vidékről és külföldről, de vajon beszélhetünk-e már ebben az időben turizmusról is? Érkeztek-e ide utazók várost nézni?
 
F. Z.: A mai értelemben vett turizmus még nem létezett, de azért már érkeztek külföldi utazók Pestre és Budára. Többségük a munkája miatt jött: kereskedők, illetve céhes vándorlegények voltak, akiknek kötelező volt más vidékekre menni tapasztalatot gyűjteni. Kedvtelésből, az ismeretszerzés vagy szórakozás céljából ekkor még nagyon kevesen utaztak, jellemzően a társadalom legfelső rétege, az európai arisztokrácia képviselői, de korábban nekik is Bécs volt a keleti végállomás. A postakocsis utazás, amivel Pestre lehetett eljutni akkoriban, se gyors, se veszélytelen, se kényelmes nem volt. A változás a gőzhajózás indulásával következett be. Egyfelől a kíváncsi és kalandvágyó arisztokraták eljöttek vele Pestre is, másfelől pedig kicsit kiszélesedett az utazók csoportja a jómódú középosztály, a polgárság tagjaival. Ennek hatására pedig több európai színvonalú szálloda is nyílt a városban, főleg a Duna-parti palotasoron. A gőzhajózás megindulása után, az 1830-as évektől kezdtek eljutni hozzánk a kor európai művészsztárjai is. Ehhez persze az is kellett, hogy a város növekedésével már volt megfelelő számú közönség és több méltó fellépőhely is. Balett-táncosok, operaénekesek, hegedű- és zongoraművészek turnéi érintették Pestet, ami így bekerült az európai kulturális élet vérkeringésébe.

WLB: Létezett akkoriban valamiféle tömegközlekedés a városban? Hogyan jutottak el az emberek A pontból B-be?
 
F. Z.: Nagyon egyszerűen közlekedtek akkoriban. Részben anyagi okok, de főleg a város kis mérete miatt a városlakók nagy része gyalog járt. Lóval vagy saját hintóval csak a leggazdagabbak rendelkeztek, mert ezekhez istálló és kocsiszín is kellett. A közösségi közlekedés ekkor még szinte nem létezett, vagy legalábbis nagyon gyerekcipőben járt. Bérkocsik, vagyis fiákerek (kétlovas kocsik) meg konflisok (egyfogatos kocsik) már a 18. század második felében megjelentek Pesten és Budán is, de ezeket csak a tehetősebbek vették igénybe.
 
Az 1830-as évek elejétől kezdtek el járni az omnibuszok, amiket viszont csak korlátozott célból használtak: a népszerű kirándulóhelyekre szállították az embereket. Többségük a Színház térről (a mai Vörösmarty tér) indult. Ezeket azért is lenne túlzás tömegközlekedési eszköznek nevezni, mert mindössze 8-12 ember fért el rajtuk. De ekkor a város mérete nem is igényelte a tömegközlekedést, arra még pár évtizedet várni kellett, 1865-ig, amikor az első lóvasút elindult Pesten.

WLB: 1848. március 15-én, ezen a hideg, esős napon tehát sikeresen lezajlott a forradalom. De másnap is volt nap, amikor – forradalom ide vagy oda – ugyanúgy dolgozni, enni meg élni kellett, mint máskor. Milyen változást okozott a dicső nap a városiak életében, mi történt másnap meg az azt követő napokban és hetekben?
 
F. Z.: Kezdjük talán azzal, hogy a forradalom elsősorban a vidéken élők életébe hozott tartós és gyökeres változást. A lakosság 70%-a jobbágysorban élt sok-sok nemzedék óta. Március második felében az új kormány az ország minden pontjába eljuttatta a hírt, hogy az országgyűlés határozata alapján többé nincs Magyarországon jobbágyság. Vagyis az egyik pillanatról a másikra nincs többé robot (ingyenmunka a földesúr számára), és megszűnt minden földesúri és egyházi fizetési kötelezettség. Ez olyan pozitív „sokk” volt az egyszerű emberek tömegei számára, mintha ma valamelyik párt beváltaná az „örök élet meg ingyensör” választási ígéretét. Alapjaiban változott meg az életük.
 
Az elkövetkező napokban, sőt hetekben azért Pesten is pezsgett az élet, felbolydult a város. Kitört a bázisdemokrácia! Hetente többször tartottak népgyűléseket a legkülönbözőbb témákban: például az épp esedékes negyedévi lakbér elengedéséről vagy az iparoslegények mestereikkel szembeni követeléseiről. Ezeket a témákat gyakran kétes alakok – a lakbérügyben például egy zugügyvéd – indították el, de nem nemes célból, hanem puszta számításból, hogy egy népszerű ügyet meg a forradalmi hangulatot is meglovagolva, ismertségre és népszerűségre tegyenek szert, amivel pedig beindíthatják majd a politikai karrierjüket. Teleplakátolták falragaszokkal a várost, és az újságban is megjelentek a felhívások a népgyűlésekre.

WLB: Azért akkoriban olyan sokan még nem tudtak olvasni, vagy tévednék?
 
F. Z.: Nincsenek pontos adataink az 1848 körüli arányokról, de biztos, hogy csak a társadalom kisebb fele tudott olvasni. Az írni-olvasni tudókról az első viszonylag egzakt statisztika a kiegyezés időszakában készül. Akkor a 6 éven felüli lakosság harmada tudott írni-olvasni: a városokban ennél magasabb, a falvakban alacsonyabb volt az arány. 1848-ban minden bizonnyal még többen voltak analfabéták. Azonban mindig akadt a falragaszok köré gyűlt emberek között legalább egy, aki tudott olvasni, ő pedig hangosan és érthetően fel is olvasta, mit írtak a papírra. Ez a módszer pedig elég jó hatásfokkal működött.