Budapesten – meg úgy en bloc az országban – hadilábon állunk a modern építészet örökségeivel, leginkább azért, mert nehezebben értjük meg ezeket az otromba – és ebben nincs semmi negatívum – formákat, mint a kacskaringókkal teli szecessziós épületeket, bár az elmúlt években sokat javult ez a hozzáállás. Annak ellenére, hogy ezek az épületek bármelyik sci-fi- vagy disztópikus film szuper díszletei lehetnének, mégis kicsit távoli, kicsit idegen és kicsit érthetetlen velük a viszonyunk. Az sem feltétlenül segíti a közeledést, hogy a város több szocmodern építészeti hagyatéka már csak árnyéka önmagának – ahogy sok historikus és szecessziós is –, így azok a modern anyagok, technológiák és az ötletes formák már nem úgy érvényesülnek, ahogy annak idején az építész megálmodta – gondoljunk csak a Domus Áruházra, a – már lebontott – Teherelosztóra vagy a Déli pályaudvar épületére.
A Ludwig Múzeum velencei biennálé-projektje, az Othernity – Modern örökségünk újrakondicionálása a modern építészet sokat vitatott, elavult örökségével foglalkozik. És ez egyáltalán nem merül ki abban, hogy a múzeum tereiben látunk néhány tervrajzot és makettet, esetleg néhány jövőképet bemutató látványtervet. A kiállításon 12 emblematikus budapesti épületet és ezek reflexióit látjuk, és hogy legyen némi csavar a történetben, az újraértelmezéseket nem magyar, hanem 12 közép- és kelet-európai építésziroda követte el, ami már csak azért is izgalmas, mert abba is belelátunk, hogyan gondolkoznak ezekről az épületekről azok, akik teljesen más környezetből jönnek.
A teljesen más persze sántít egy picit, mert ezek az építészek olyan országokból jönnek, amelyekkel van vagy régiós, vagy múltbéli közös pontunk. Azt is érdemes tudni, hogy ezeket a 20. század második felében, a szocialista rendszerben készült épületeket egy olyan korosztály gondolta újra, amelyik már nem ebbe vagy pont a rendszer szétesésébe született bele, így még érdekesebb, hogyan oldják fel a modern építészeti örökség megőrzésével járó nehézségeket.
A kiállításnak két része van: egy LABOR, ami a 12 épület történeti állapotát dokumentálja, így beleláthatunk a tervezési és építési folyamatokba, beleolvashatunk régi újságcikkekbe, és archív fotókon nézhetjük, milyenek voltak és mekkora szenzációnak számítottak ezek az épületek, amikor elkészültek. Oké, tudjuk, hogy a tervrajzok és a szerkezetkész épületekről készült archív fotók nézegetéséhez lehet, hogy kellőképpen „őrültnek” kell lenni, de a kurátorok – Kovács Dániel művészettörténész és a Paradigma Ariadné építészei – ezek bemutatását is olyan ötletesen oldották meg, hogy szerintünk azokat is magával rántja az egész, akiknek az építészet egy messzi-messzi galaxist jelent. A térben szétszórtan álló világító táblák meg a hozzájuk tartozó hatalmas narancssárga zsinór nálam is behozta a sci-fi analógiát, de persze lehet, hogy ez teljesen véletlen.
Ha az archív terveken és fotókon már tényleg minden részletet kitanulmányoztunk, és már azt is tudjuk, hogyan néz ki a XIII. kerületi pártház tervezése közben Pázmándi Margit, akkor a SHOWROOM terébe lépve a 12 fiatal építésziroda kortárs reflexióit láthatjuk. A Domus Áruház évek óta üresen álló épülete mindig kiváltja belőlem a „bárcsak foglalkoznának vele” keserű óhaját, mert hiába kapott a Lázár Antal és Reimholz Péter tervezte épület fővárosi szintű védettséget, felújítása, újra használhatóvá tétele nincs benne a fejlesztésekben, pedig csupa jó dolog lehetne belőle, például a hatalmas, oszlopoktól mentes tér a kikapcsolódás helye is lehetne, vagy egy absztrakt téri elrendezésekkel, színekkel és fényintenzitással játszó fürdő, ahogy azt a lengyel BUDCUD iroda elképzelte.
Az újpalotai Víztoronyházat egy év alatt készítették el a 70-es években, köszönhetően a csúszózsalus technikának, a húszemeletes ház markánsan magasodik a lakótelep fölé, a kiállításon viszont egy becsomagolt makettként látjuk.
Vicces megoldás és tényleg jó ötlet, hogy ezeket a modern építészeti remekeket úgy gyűjtsük össze, mint mások a Star Wars-figurákat vagy a Barbie babákat. Lelki szemeink előtt már látjuk, ahogy a Víztoronyház vagy a Teherelosztó utolsó kicsinyített másának megszerzéséért valóságos harc kerekedik a boltok előtt.
Vicces megoldás és tényleg jó ötlet, hogy ezeket a modern építészeti remekeket úgy gyűjtsük össze, mint mások a Star Wars-figurákat vagy a Barbie babákat. Lelki szemeink előtt már látjuk, ahogy a Víztoronyház vagy a Teherelosztó utolsó kicsinyített másának megszerzéséért valóságos harc kerekedik a boltok előtt.
És ha már Teherelosztó, az egyik kedvenc installációnk is az egykori high-tech brutalizmus megtestesítőjéhez köthető. Az Országos Villamos Teherelosztó Központ épületét ma már senki ne keresse, mert az évek óta üresen álló központot tavaly gyorsan lebontották, ezt az installációt viszont azért is szeretjük, mert nem feltétlenül az újrahasznosítással foglalkozik, hanem a pusztulást fogta meg kiindulásként. A fekete épületszerkezetben azt látjuk, ahogy a természet visszafoglalja a maga területét és létrehoz egy bokrokkal, fákkal, növényekkel teli parkot fent a Várnegyedben, ott, ahol a legkevésbé várnánk, viszont a legnagyobb örömünket lelnénk benne.
A kiállítás 2022. január 16-ig látogatható a Ludwig Múzeumban, és erősen ajánljuk mindenkinek, akit egy kicsit is vonz az építészet, mert nemcsak a modern épületek tervezési folyamatába és a kortárs, friss reflexiókba látunk bele, de ezek a kísérletek és utópisztikus elképzelések közelebb visznek minket a megértéshez, meg ahhoz is, hogy mennyi lehetőség rejlik a falaik mögött.
