December 1-jén bezár Budapest legendás szállodája, ami valamikor a mérhetetlen luxus definíciója volt, mára azonban egykori fényét beárnyékolja az évtizedek óta elmaradt felújítás és a szocializmus ódon bája. Ez izgalmas időutazást kínál, így mi sem szerettük volna kihagyni, hogy a nosztalgiavonatra felülve eltöltsünk egy éjszakát a Duna partján álló csodás szecessziós épület falai között, megkóstoljuk a világhíres Gellért-tekercset és felmásszunk a Gellért óriási felirata mögé, meg persze kipróbáljuk, milyen lehetett a 60-as évek világában szállodába járni.
Vendégélmény
A We Love Budapest Vendégélmény-sorozata olyan budapesti hoteleket mutat be, ahova munkatársaink ingyenesen ellátogatnak, azzal a kikötéssel, hogy a negatív tapasztalatainkat is lehetőségünk van megosztani az írásainkban. A szállodaigazgatás nem ellenőrizheti a cikkeket azok publikálása előtt.
1918 szeptemberében hatalmas szenzációnak számított a 176 szobás Szent Gellért Szálloda megnyitása, nemcsak hogy szinte minden szobát lefoglaltak a vendégek, de még két török császári herceg is kivett egy-egy lakosztályt magának. A nagy csinnadratta sajnos csak két hónapig tartott, ugyanis a szecesszió mesterműveivel és az akkori legmodernebb technikákkal ellátott szállóban hamar a katonai egységek váltották egymást: angol tisztek, a Vörös Hadsereg, majd a nemzeti kormány otthona lett. Mondhatnánk azt is, hogy pech, de mintha a hotel determinálva lett volna a rossz sorsra: az I. világháború miatt már eleve hátránnyal indult, lassú volt az építés, és a nyitásra is várni kellett, a II. világháborúban súlyos károkat szenvedett, 56 után toldozták-foldozták, majd 1973-ban felújították és átépítették, de azóta lényegében magára hagyták, bár 1997-ben volt egy kisebb felújítás. Decembertől új időszámítás veszi kezdetét, a szálloda bezár, és az Indotek Group, a szálloda tulajdonosa hamarosan megkezdi az épület felújítását, így pár év múlva a Gellért Szálló visszanyeri régi fényét.
Tegye fel a kezét, aki még nem játszott el a gondolattal, miközben átsétált a Szabadság hídon vagy elvillamosozott a rakparton, hogy vajon milyen lenne eltölteni egy éjszakát a Duna-part ikonikus szállójában – akár a rég múlt időkben, akár a jelenben. A hotelt a korszak legismertebb építészei tervezték a 20. század elején, a Budapestet is ámulatba ejtő új stílusban, a szecesszióban. Az épületet azért tervezték egyszerre hárman, mert a kiírt tervpályázaton a zsűri egyszerűen nem tudott dönteni a két nyertes terv között. Végül Hegedűs Ármin és Sebestyén Artúr, valamint Sterk Izidor koncepcióját gyúrták össze, így 1918-ra elkészült a pártázatos, kúp alakú tornyokkal díszített épület, aminek belső terében üvegkupola és kovácsoltvas díszítések is voltak.
Az épület egyik különlegessége a főlépcsőház festett üvegablaka, ami eredetileg a csodaszarvas legendáját mintázta, de a háborús pusztítás után ennek helyreállítására nem volt keret. A 90-es években készült el egy új változata, ami a legenda mellett még az 56-os forradalom eseményeit is feldolgozza.
Miután a katonák kivonultak és újra a vendégeké lett a szálló, hamar a társadalmi élet színtere lett: fényűző bálok, fogadások és kulturális rendezvények lepték el a társalgók és a szalonok tereit. A lakosztályokba bevezették a gyógyvizet, de még szénsavas víz is folyt a csapból. A nyitáskor két étteremmel és egy kávézóval indult a Gellért, de a gasztrovonal Gundel Károllyal vált felejthetetlenné, és a tányérszervizt is itt alkalmazták először.
Miközben a pincétől a padlásig, keresztül-kasul bejártuk a szállodát, felmásztunk az egyik kupolába, hogy újfent rengeteg fotót készítsünk a színesedő Gellért-hegyről meg a pesti panorámáról, és – enyhe költői túlzással élve – halált megvető bátorsággal kimásztunk a Gellért felirat mögé, egészen vegyes érzések kavarogtak bennünk. Egyrészt nagy dolog eltölteni egy éjszakát Budapest első „nagymenőnek” számító szállójában, ami egészen a 70-es évekig az élen járt a szállodai és éttermi szolgáltatások terén és a szállodai szakemberek nevelésében – utóbbi hatását egyébként a mai napig érezni, a recepcióstól az étteremvezetőig mindenki a vendégek óhaját-sóhaját lesi. Másrészt a felújítás hiánya elég erősen érzékelhető a szálló tereiben, ami csökkenti a lelkesedést.
A jelenlegi szállóban 234 szoba várja a vendégeket, 9 lakosztály és meglepően sok egyágyas szoba van, mivel viszonylag sok az üzleti útra érkező. Egyébként 8 olyan szoba van, amit egy-egy, pontosan abban a szobában gyakran megszállt hírességről neveztek el; aki szeretne, eltölthet egy éjszakát Habsburg Ottó, Richard Nixon vagy Turay Ida szobájában.
Mi az Andrew Lloyd Webberről elnevezett, a Szabadság hídra néző, erkélyes szobában töltöttük a furcsán nosztalgikus estét, amelyen azért jutott pár óra a gyógyfürdőre is – fontos tudnivaló, hogy hiába van átjáró, a fürdőhasználat nincs benne az árban. Ennek egészen egyszerű oka van: különböző a tulajdonos, de pozitívum, hogy a szállóvendégek kényelmesen átsétálhatnak egy szál köntösben és papucsban a gyógymedencékhez.
A furcsa nosztalgia kiváltója – azért is furcsa, mert egyikünk sem élt 1989 előtt – igazából a 70-es évekből itt ragadt neobarokk, a szecessziós és a modern berendezések elegye, de azt sem értettük, hogy egy egykori grand hotel enteriőrjébe hogy fér be a kórházakra vagy iskolákra jellemző semmilyen ajtó vagy éppen a pszichiátriákra emlékeztető folyosó, ahol egy kicsit azért izgultunk végigmenni.
Egyébként a megkövesült retró bája meglepően sok vendéget vonz, rengeteg filmet is forgatnak a falak között, úgyhogy aki tényleg a múltba vágyik, csak ajánlani tudjuk, hogy menjen el még egyszer, utoljára a Gellértbe, és ne csak aludjon, hanem kóstolja végig a Gellért Sörözőben a Grand Finale séfajánlatát, amiben a libamájparfé és a Gellért-szűzérme megkoronázása a legendás Gellért-tekercs. A hangulatos sörözőben egyébként egész novemberben különleges ajánlatokkal várnak mindenkit, aki múltidézésre vágyik.
A retró persze lehet nagyon jó, mert míg azoknak, akik nem éltek a 70-es, 80-as években, izgalmas időutazás lehet a korszakot megidéző terekben lenni, másoknak pedig könnyen édes nosztalgiává válhat. Ugyanakkor az idő múlása és a felújítás hiánya nagyon is érzékelhető, a bútorok, a szobák, a közösségi terek egykori eleganciája mára megkopott, a valamikori luxusra és nyüzsgésre az archív fotók és a legendák emlékeztetnek.
Amennyire imádtuk a személyzetet és azt, hogy a Gellért olyan tereibe is eljutottunk, ahová más nem, annyira csalódtunk abban, amivé az elmúlt évek tették. Jólesett, ahogy a svédasztalos reggeli közben a hátunkat melegíti a napsugár, és az is gyermeki lelkesedéssel töltött el, hogy a város egykori legjobb szállójának teraszáról csodálhattuk a napfelkeltét, de a por beárnyékolta az élményt. Érződik a szállón, hogy hosszú évek óta nem volt pénz a felújításra, és ez néhol rányomja a bélyegét a takarításra is. De mindezt feledtette az a kedvesség és figyelem, amivel a személyzet bánt velünk.
