A Falk Miksa utcai galériákban mindig találni olyan kulturális csemegét, ami könnyen hozzáférhető, mégis megdolgoztatja a befogadót, mert érzéseket kelt és gondolkodni hív. A Hencze Tamás munkásságának utolsó harminc évét bemutató tárlat a Bodó Galériában éppen ilyen, hiszen a háború utáni magyar művészgeneráció egyik legfontosabb alakjának hatalmas diptichonjain, triptichonjain és poliptichonjain az elemi, expresszív gesztusok és az aprólékos, fegyelmezett munka éppen úgy feszül egymásnak, mint ahogy a színek is, mindezt pedig a teljesen egyedi technikának köszönhetjük.
Hencze Tamás túl azon, hogy teljesen autentikus, jól megkülönböztethető stílust alakított ki, és egy sikeres, hosszú, kortársai szeretetétől és megbecsülésétől övezett pálya jutott osztályrészéül, az egyik leglineárisabb életművel rendelkezik. Szinte egész munkássága alatt ugyanazokat a motívumokat variálja és keveri egymással, még sincs olyan érzésünk, hogy ismételné önmagát, inkább úgy tűnik, hogy egy nagyon fegyelmezett elme elég szerencsét kapott az élettől ahhoz, hogy hamar rájöjjön, mi foglalkoztatja, és elég időt ahhoz, hogy ezt ki is bontsa.
Henczét nem vették föl a Képzőművészeti Főiskolára, ezért kirakatrendezőnek tanult. A szakmában dolgozva, nagy installációk készítése során tanulta meg használni a gumi festőhengert, ami későbbi munkássága során elengedhetetlenné vált számára. A másik, hasonló jelentőségű élmény ettől gyökeresen eltér, a festő ugyanis a 60-as években Párizsban járt, ahol elemi erővel hatott rá a város kulturális pezsgése és a neoavantgárd tendenciák. A magyar nagyok közül pedig Korniss Dezsőt tekintette mesterének.
Ebből a három elemből alkotta meg saját stílusát és azt az egyedülálló technikát, amellyel később egész élete során dolgozott. Ennek lényege, hogy a festéket egyszerű csomagolópapírra fröccsenti, majd az így keletkező mintát a lehető legaprólékosabban, sokszor hosszú órák alatt sniccerrel kivágja, a lukas papírt vászonra feszíti és hengerrel keni le. Ez a technika különleges felületeket eredményez, és úgy alkalmazza a fröccsentés neoavantgárd gesztusát, hogy hihetetlenül precíz, fegyelmezett és elmélyült munkát is tesz mögé. Nem érheti tehát az a sokak által a kortárs festészet nonfigurális irányaival szemben megfogalmazott vád, hogy „ilyet én is tudok”. A tapasztaltabb befogadókat pedig meglepi a gyors, organikus gesztusfestészet és a lassú, kifinomultabb technológiák együtt alkalmazása, a vibráló színek, az egymásba mosódó árnyalatok és a hard-edge irányok összekapcsolódása, a különböző motívumok egymásba mosódása, ritmikus megjelenése az életműben.
Ennek egyik különlegesen izgalmas példája az Iniciálé című alkotás, amelyben a 70-es évek kínai kalligráfiák által ihletett képei, a henger használata és a bal oldali nagy, üres felület arra is indíthat bennünket, hogy elgondolkozzunk az írás teremtő erejéről, a kreativitás hatalmáról is.
A négyzet felett I–II. című alkotások egyértelmű utalást tartalmaznak Malevics Fekete négyzet című korszakos és botrányos remekművére, és a gesztusfestészettel vetik össze azt, miközben hatalmas, ragyogó vörös és fekete felületük megmutatja a festő mesterségbeli tudását.
Egyik kedvencünk a Vörös diptichon című alkotás, ahol az erős színek valósággal behúzzák a szemlélőt a festménybe, de színek és formák egysége az egész életmű folyamán megragadó. Különleges példái ennek az úgynevezett Tűzképek. A négy alkotásból álló sorozat úgy született, hogy a festő a vásznak speciális égetésével koromból készült mintázatot hozott létre a felületen, így ezek az alkotások a képzőművészet és az akcióművészet határterületén mozognak.
A kiállítás Hencze 1997-es nagy, műcsarnokbeli retrospektív tárlata után született műveiből készült, 45 festményből álló válogatás. A galéria részéről közel egyéves szakmai munka előzte meg, amely a több száz alkotásból álló hagyaték rendszerezését, a diptichonok és triptichonok összeválogatását, az eddigi fotódokumentáció áttekintését és a magángyűjteményekben lévő anyag bekérését jelentette. Ennek a szakmai munkának méltó eredménye a katalógus, amely jó minőségű képanyaggal, összefoglaló tanulmányokkal eddigi talán legteljesebb képét adja a kiváló festő munkásságának.
A közgyűjtemények csodálatos anyagai mellett mindig öröm a galériák izgalmas kiállításaival találkozni, hiszen egy ilyen látogatás mindig a saját felfedezés érzésével is kecsegtet. A Bodó Galéria pedig kiemelkedő lehetőséget nyújt számunkra, ha a háború utáni és a kortárs magyar festészet érdekel bennünket, a tavalyi Fenyő György-kiállítás után pedig már megszokhattuk, hogy ősszel mindig igazi különlegességekkel várnak bennünket. Az idei Hencze Tamás-kiállítást október 15-ig, mindennap 10–18 óra között, ingyenesen tekinthetjük meg.
