budapest

szerkesztés

Városrészek: Budapest mediterrán negyede, a bor, a pezsgő és az élesztő hazája – Budafok

Szerzők

  • Nemes Nóra

2020. 11. 24. 11:07

Már a római időkben is lakott volt, a borról lett híres, az innen bányászott kövekből épült a fél belváros, és bohó napjaiban itt lubickolt Krúdy éjszaka a Dunában – a főváros legmediterránabb negyede, XXII. kerülete, Budafok.

A múlt héten 174. születésnapját ünneplő Budapest életében mérföldkő volt 1950. január 1-je. Ekkor ugyanis több, korábban önálló települést csatoltak Budapesthez – közöttük Budafok-Tétényt is. Bár a frissen a fővároshoz csatolt, új kerületeken a mai napig látszik, hogy alig 70 éve még önálló falvak, települések voltak, Budafok esetében még feltűnőbb, hogy egy egykor független településről beszélünk. A Duna fölé magasodó, hegyre kapaszkodó zegzugos utcák még úgy is mediterrán hangulatot árasztanak, hogy a városrészben az elmúlt 50 évben jó pár lakótelepet és modern épületet emeltek. 

Budafok légi felvételen 1940-ben

Fotó: Fortepan

Budafokot ma is sokszor nevezik a bor és a szőlő városának, annak ellenére, hogy az elmúlt 150 évben nem sok szőlőtőke virított már Buda legdélebbi kerületében. Az is igaz viszont, hogy már a római időkben is termesztettek itt szőlőt – a Camponában állomásozott római légiók telepítették itt az első tőkéket, és ők voltak azok is, akik először építkeztek a Tétényi-fennsíkon található mészkőből. A terület egy fontos Duna-átkelő mellett fekszik, a népvándorlás korából számos leletet találtak itt, ami arra utal, hogy nagy élet volt a környéken. A középkorban a budafoki fennsíkon egy Kána nevű falu állt, a körülötte lévő szőlőket azonban főleg a premontrei szerzetesek művelték. A falu a török hódoltság alatt – az egész környékkel együtt – elnéptelenedett. 

Újbóli benépesülése Savoyai Jenő nevéhez kötődik. A francia katona, aki az osztrák seregben épített karriert, a törökök kiűzése után egy földbirtokos özvegyétől vette meg a Dunába omló szirtfalról Promontoriumnak elnevezett területet Csepellel és Ráckevével együtt 1698-ban. A Csepellel szemben lévő területre ekkor még tilos volt házat építeni, de a Savoyai által betelepített rác és német ajkú telepesek 7 évre adómentességet kaptak, ha a Duna szemközti oldalán lévő mészkőhegy lankáira szőlőt telepítettek, majd azt művelték. A letelepülés lehetőségét végül Mária Terézia adta meg – az utcákba rendeződött, templommal, iskolával ellátott település alapításának engedélyéről szóló dokumentumot ő adta ki. Az 1739-ben zsellérközséggé kinevezett Promontor élete innentől kezdve bő száz éven át főleg a borról szólt azon belül is nagy hangsúlyt kapott a rác telepesek által elterjesztett kadarka. A Csepelről áttelepült német ajkú szőlősgazdák először egy patak menti völgyben, a Brunnthalban (a mai Péter-Pál utca) kezdtek el építkezni.

Fotó: Fortepan / Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ

Budafok másik húzóágazata a kőbányászat volt – a település egy mészkősziklán fekszik, mely a Duna alá bukik, a pesti oldalon pedig Kőbányánál kerül elő ismét. Promontorban már a 18. században megkezdődött a mészkő ipari méretű fejtése, az igény iránta pedig egyre csak nőtt, ahogy a 19. században Budán és Pesten is egyre nagyobb ütemben építkeztek. A két húzóágazatnak köszönhetően a település egyre jobban kiépült, a köbányászat miatt pedig kialakult a ma is főutcának számító Kossuth Lajos utca – ez utóbbit több alkalommal elöntötte a Duna, legsúlyosabban az 1838-as árvíz alkalmával sérült, amikor 63 ház lett a jeges folyó martaléka.

A 19. század folyamán jelentős iparosréteg alakult ki a településen, a polgárság is megerősödött. A bányászatnak köszönhetően pedig kialakult egy Európában is ritkaságszámba menő lakhatási forma, a mély udvaros kőház. A kőfejtés „melléktermékeként” kialakult barlangokba a kevesebb jövedelemmel rendelkező bányászok családostul költöztek be, így Budafokon egész utcák laktak a „föld alatt”. A Dunán közlekedő hajókról nem is lehetett látni, hogy a hegy bizonyos részein laknak, csak a füstölgő kémények mutatták, hogy komoly telepek vannak a környéken. A mély udvaros kőházak – népszerűbb nevükön barlanglakások – igazi reneszánsza azonban a 19. század harmadik harmadában jött el. A budafoki húzóágazatnak minősülő szőlőtermesztést évről évre egyre lehetetlenebbé tette a környéken is megjelent filoxéra. A lassan pusztító gyökértetű megjelenése után a tönkrement szőlősgazdáknak új foglalkozás után kellett nézniük: egy részük továbbra is gyümölcstermesztéssel foglalkozott, sokan pedig a kőbányászatra nyergeltek át. Nagyrészt tönkrement emberek lévén sokszor közösen vettek egy-egy földdarabot, amit kibányásztak, majd lakbérspórolás céljából az üres barlangokba költöztek. 
A barlanglakások mint olcsó lakhatás a 20. század közepéig megmaradtak, bár többször is megpróbálták őket felszámolni – a húszas években országszerte megindult munkáslakások és ONCSA-telepek mellett egyre nyomorúságosabbnak számítottak a korábban nem kirívóan szegényes barlanglakások, mégis, az utolsó ilyen lakóhelyeket csak a hetvenes években sikerült lezárni.  

Egykori mély udvaros kőház, barlanglakás Budafokon – ma múzeum

Fotó: Polyák Attila - We Love Budapest

A bányászat nyomán azonban nemcsak a barlanglakások, de az a 80-120 km hosszú – a pontos számot ma sem ismerjük –, szerteágazó vájatrendszer is megjelent, amely a filoxéra előtt tökéletes hely volt a helyi szőlősgazdáknak a bor tárolására – az üresen maradt pincerendszert pedig budai és pesti vendéglősök bérelték bortárolás céljából. A város és így a vámhatár közelsége nemcsak a vendéglősöket inspirálta arra, hogy Budafokon tartsanak fenn pincét, de mások is úgy gondolták, hogy a bornak és a pezsgőnek van létjogosultsága Budafokon, még a filoxéra után is – Törley József nevét valószínűleg senkinek nem kell bemutatni. A reimsi pezsgőgyáros 1882-ben alapított itt céget, négy évvel az előtt, hogy Promontor községet Budafokra keresztelték volna. Törley francia gépekkel és francia szakértelemmel indította meg a termelést. A gyár folyamatosan növekedett, 1890-ben az Anna utcába költözött, egy 20 ezer négyzetméteres pincét is kapott, 1905-ben pedig már közel évi egymillió palackot gyártottak itt. A családhoz több izgalmas budafoki épület is köthető: többek közt a Sacelláry-kastély, melyet Sacelláry Irénnek, Törley feleségének építtetett az apja, illetve az 1911-ben épült, szecessziós Törley-mauzóleum. Törleynek egyébként konkurenciája is akadt elég hamar: egykori pezsgőmestere, Louis François testvérével együtt 1886-ban alapította meg a François Pezsgőgyárat. A korabeli szakértők szerint egyébként Törley megbízható minőségben nagy mennyiséget állított elő, míg François kevesebb, magasabb minőségű, különlegesebb pezsgőjével érdemelte ki például azt, hogy a szász–coburg–gothai herceg udvari szállítójává, majd a császári és királyi udvar szállítójává váljon. 

Előtérben az egykori konyakgyáros családi hajléka, a Czuba-Durozier-kastély, balra a Törley-kastély és a Sacelláry-kastély

Fotó: Schermann Szilárd – Fortepan

A Törley Pincészet ma

Fotó: Mudra László - We Love Budapest

Az ipar nagy részét kitette a bor- és a pezsgőgyártás, de a 20. század hajnalán ide költöztette a korábban a későbbi Corvin mozi helyén üzemelő élesztőgyárát Gschwindt Mihály is. A bor és a pezsgő azonban nemcsak az új befektetőket, de a pesti és a budai bohémeket és a turistákat is vonzotta – Budafok a dualizmus korában élte legszebb napjait. Az 1860-as évektől kezdve egyre több vendéglő nyitott Promontorban – ez annak is volt köszönhető, hogy 1861-ben megépült az első (a települést érintő) vasútvonal is. A 19. század utolsó évében már Budafokig járt a HÉV, így hétvégente nemcsak a tehetősebb rétegek, hanem a polgárok, az iparosok és a gyári munkások is kilátogattak a Duna-parti kertvendéglőkbe és kocsmákba. A 19. század végén platánsort telepítettek, sétányt terveztek padokkal Budafok központjába, növelve ezzel a hétvégén kilátogatók korzóélményét. A két leghíresebb intézmény a Kutyavilla és a Macskacsárda volt. A Kutyavilla halászcsárda több helyen is állt, első alkalommal egy 1716-ban alapított sörfőzde mellett a révkikötőben. Maga a sörfőzde az 1700-as évek végén megszűnt – és Budafoknak még majd 70 évig kellett várnia egy jelentős sörfőzdére, amit Haggenmacher Henrik alapított – a Kutyavilla azonban, annak ellenére, hogy az árvíz többször is elmosta, egészen 1965-ig működött. Utolsó helyszíne a mai Városháza és a vasútállomás magasságában volt, és korábban annyira jelentős helynek számított, hogy a kor ismert politikusai és művészei mellett a II. világháború előtti időben Faruk egyiptomi királyt is idehozták, hogy megtudja, milyen az igazi dunai halászlé. A Kutyacsárda egyébként több Krúdy-novellában is előfordul, az író maga meséli el, hogy itt ismerkedett meg Bródy Sándorral. Bródy egy szerkesztővel és két fiatal lánnyal mulatott a budafoki Duna-parton, sötétedés után a lányokat még úszni is tanították – hajnalban pedig közös fiákeren, már mint barátok, tértek vissza Pestre. 

A Macskacsárda étterem képeslapon az 1920-as években

Fotó: MaNDA

Budafok 1926-ban kapott városi rangot. Az I. világháború és a trianoni döntések a helyi ipart is visszavetették, de a húszas évek közepére helyreállt a termelés, és a város ismét fellendült. Ekkoriban készült el az addigi Brázay-féle sósborszeszgyár épületének átalakításával a Városháza, vele szemben, az egykori fatelepen pedig az ország egyik legmodernebb postapalotája 1929-ben. 
 
A II. világháború alatt a Duna túloldalán lévő Csepelt, főleg Weiss Manfréd gyárát erősen bombázták, és többször előfordult, hogy Budafok is találatot kapott. A Törley és a François pezsgőgyárakat 1944 nyarán bombázták le. Budafokon állítólag híresen jól működött az együttélés a különböző népcsoportok és vallási felekezetek között, és különösen nagy veszteség volt, hogy tíz éven belül két jelentős csoport tűnt el Budafokról – a háború alatt elhurcolt zsidóság és a háború után kitelepített svábok. 

Épül a Leányka utcai lakótelep – 1972

Budafokot Nagytéténnyel és Budatéténnyel együtt XXII. kerületként csatolták Budapesthez 1950. január 1-jén. A megmaradt gyárakat pár év alatt államosították, Budafok pedig a főváros ipari külkerületévé vált. Az ötvenes évektől kezdve egyre jobban előtérbe került a kerületi lakhatás problémája – végül a hatvanas években elbontották a barlanglakásokat és a 100 évnél idősebb, komfort nélküli zsellérházakat, és elindult a kerület lakótelepeinek felhúzása is. Budafok legjelentősebb lakótelepei, a Leányka utcai és a Mária Terézia utcai, az egykori kisváros bájos központját tették tönkre, a József Attila úti kísérleti lakótelepen azonban akadt pár izgalmasabb építészeti megoldás. Budafokon a mai napig nagy jelentősége van a bornak, a kerület egyik leghíresebb rendezvénye a Budafoki Pezsgő- és Borfesztivál szeptember elején, és érdekes helytörténeti, gasztronómiai programokat találunk a Bornegyed honlapján is.

Hasonló tartalmak

Admin mode