We Love Budapest: Nem csak a címében különös film a Felkészülés…, a szerelem témáját közelíti meg nagyon eredeti módon. A beteljesülés előtti időszak nyugtalanságát és bizonytalanságát mutatja be érzékletesen. Mi az oka annak, hogy pont erről készítettél filmet?
Horvát Lili: Tudom, vannak olyan filmesek, akik ki tudják gondolni, hogy akkor most erről vagy arról a témáról fognak filmet készíteni. Nálam ilyen még nem fordult elő. Hogy pontosan hogyan és miért jön egy-egy ötlet, arra nem is tudok válaszolni. Általában egy-egy karakter vagy jelenetfoszlány bukkan fel először. A Felkészülés… esetében az utóbbi történt: a parkolós jelenet – amikor Márta leszólítja Drexler Jánost, élete szerelmét, aki viszont nem ismeri őt meg – volt az alap, a kiindulási pont. Sorra gyűltek köré az ötletek, és egy ponton elkezdtem megvizsgálni, hogy ezek együtt mit jelentenek. Ekkor jöttem rá, hogy ennek a filmnek arról kell szólnia: milyen nagy szerepet játszik a saját képzeletünk akkor, amikor szerelmesek leszünk. Innentől már tudatosan építettem ebbe az irányba a történetet.
WLB: Arra azért emlékszel, hogy ez az irány mikor fogalmazódott meg benned először?
H. L.: Már ez az említett parkolós jelenet is magában hordozza a kérdést: a férfi hazudik, vagy csak a nő képzelte azt, hogy ismerik egymást, vagy esetleg a kettő határán vagyunk valahol.
WLB: Még most sem tudom eldönteni, bő egy héttel azután, hogy láttam a filmet, hogy a történet valóban megtörtént-e, vagy az egész csak a nő fejében játszódott le. Persze az, hogy mit gondolok erről, pillanatnyi hangulattól vagy habitustól is függ. Akik már látták a filmet és beszéltél is velük, ők mit mondanak? Te magad mit gondolsz erről?
H. L.: A filmbéli történések egyik részét a nő építi fel magában, míg a másik fele a férfi és a nő valóságban lezajló közeledését mutatja meg. De ez alapvetően egy olyan film, ami végig számít a nézőre: neki is kell dolgoznia, miközben nézi. Látja-hallja Márta projekcióit, és közben automatikusan bekapcsol a saját élményanyaga, aminek fénytörésében értelmezi a film történéseit. Cél volt, hogy a történet működjön a fantázia szintjén, miközben azt is szerettem volna elérni, hogy ha valaki kisrealista szinten szeretné végiggondolni a cselekményt, úgy is működőképes, logikus, érthető legyen. Tehát attól még, hogy ez a film a megérzések, a projekciók birodalmában játszódik, egyáltalán nem valami lila ködben úszik. De az értelmezés nem az én dolgom. Sőt, számomra most egy nagyon izgalmas időszak kezdődik, amikor csak hallgatom az embereket, hogy kinek miről szól a film, mit indított el benne. Mindenkinél kicsit mást. Úgy tűnik, hosszú ideig mozog még a történetünk a nézőkben, akik látták.
WLB: A filmnek már a címe is megfogja az embert: különös hangulatú, különösen hosszú és szokatlan cím. A végén ki van írva, hogy a Halász Péter-féle Lakásszínháztól kölcsönözted. Kellett tőlük engedélyt kérni?
H. L.: Sok évvel ezelőtt, egy művészeti albumban találkoztam először a címmel – Halász Péterék előadása 1972-ben született, így életkoromból adódóan nem láthattam. Mikor megírtam a forgatókönyv első változatát, eszembe jutott ez a szép és titokzatos cím. Mintha a történet esszenciája lett volna. Nyomozni kezdtem az előadás után – összesen kétszer játszották, nem tartozik Halászék híres munkái közé. Végül Beke László művészettörténész, aki nézőként ott volt az egyik alkalommal, mikor előadták, elmesélte nekem, hogy nagyjából miről is szólt ez a Bálint István ötlete alapján készült előadás. Szerencsére még valami távoli tartalmi közösség is felfedezhető volt a mi történetünkkel, így nem jött létre fals referencia, mikor felhasználtuk a címet. Természetesen kértünk engedélyt – örültek a megkeresésnek, hiszen ennek kapcsán a Dohány utcai lakásszínházról is újra szó van.
WLB: A filmben van pár váratlan cameo. A könyvkiadó-irodalmár Nyáry Krisztián önmagát alakítja, Peer Krisztián költő viszont nem. Ő egy kissé megbízhatatlannak tűnő, furcsa lakástulajdonos bőrébe bújt, neki köszönhetjük a film legszellemesebb jelenetét és karakterét. Hogyan jutott eszedbe az, hogy ezt a szerepet pont Peer Krisztiánra kell osztani?
H. L.: Krisztiánt gyerekkorom óta ismerem, a papám tanítványa volt az egyetemen, és persze a munkásságát is ismerem és szeretem. Amikor Szilágyi Zsófival, akivel a Felkészülés szereposztásán dolgoztunk, elkezdtünk a karakterekkel sakkozni, hogy melyikre milyen színész vagy amatőr szereplő jöhetne szóba, ennél a figuránál egyből Peer Krisztián ugrott be. Csináltunk egy próbafelvételt – remekül sikerült, így erre a szerepre mást nem is néztünk meg.
WLB: Márta szerepére volt casting? Stork Natasáról nagyon nehéz levennie a szemét az embernek, miközben a filmet nézi, telitalálat a szerepre.
H. L.: Komoly castingot tartottunk, sok jó találkozásom volt nagyszerű színésznőkkel. De az az igazság, hogy Natasa volt a legelső színész, akivel leültem a filmről beszélni, és amikor megláttam, megszállt valami megmagyarázhatatlan nyugalom, hogy megvan a főszereplőnk. Ennek ellenére rengeteget bajlódtunk a próbafelvételek során, mégis, ösztönösen éreztem, hogy együtt el fogunk tudni jutni a forgatókönyvben megjelenő karakterig. Natasa fantasztikus partnerem volt ebben – mindig azt éreztem, hogy az előző találkozásunk óta eltelt időben is dolgozott saját magán. Végül az utolsó ruhapróbán, két nappal a forgatás előtt éreztem úgy, hogy tessék, ott áll Dr. Vizy Márta. Natasa arca, alkata alapján nem is értem, hogy eddig miért nem osztottak rá filmes főszerepet. Törékeny szépség, emellett nagyon intelligens színész, nem okoz gondolt elhitetnie, hogy elsőrangú idegsebész. Azt kértem tőle: ne foglalkozzon mással a forgatás ideje alatt. Ez magyar színészek esetében nagyon ritkán megvalósítható – általában színházi próbáról érkeznek forgatni, vagy este előadásuk van. Natasa és Bodó Viktor nem dolgoztak semmi máson, amíg forgattunk, és ez egészen kivételes szintű koncentrációt eredményezett.
WLB: Nemcsak Stork Natasa, hanem a többi szereplő, de még az olyan ismertebb színészek, mint Lukáts Andor vagy Bodó Viktor is nagyon doktorszerűek a filmben. Azonnal elhiszem nekik, hogy orvosokat látok, nem pedig színészeket, akik orvosokat alakítanak. Milyen munka áll emögött?
H. L.: Örülök, hogy ezt mondod, mert célunk volt, hogy ne attól legyenek meg az orvoskarakterek a filmben, hogy fehér köpenyt adunk rájuk. Nagyon sok munkát tettünk a felkészülésbe: a színészekkel együtt rengeteget jártunk az idegsebészek munkáját megfigyelni az Országos Idegtudományi Intézetbe. Natasa komplett munkanapokat csinált végig a fő orvosszakértőnk, Dr. Vitanovic Dusan mellett. Dusan amatőr szereplőként jó pár filmben játszott – engem Till Attila mutatott be neki, akinek a Tiszta szívvel című filmjében a főgonoszt alakította, remekül. De Dusan civilben nagyon komoly idegsebész, aki végigkísért a forgatókönyvírástól kezdve, a forgatáson át, egészen az orvosi jelenetek vágásáig.
WLB: A filmben van egy agyműtét-jelenet. Ilyenkor mi történik: rekonstruáltok egyet vagy felvesztek egy igazit élesben?
H. L.: A filmben az operáló orvos és a beteg nagyvonalú hozzájárulásának köszönhetően egy valódi agyműtét képei láthatóak. Bár addigra már számos műtétet láthattunk megfigyelőként, egy nagy filmkamerával jelen lenni a műtőben bizony szorongató érzés volt. A műtős csapat minden eszközünket gondosan fertőtlenítette, és mi magunk is steril ruhában voltunk bent, mégis izgultunk, hogy baj ne legyen abból, hogy ott vagyunk. Csak hárman voltunk jelen: Maly Róbert operatőr, Decsi István segédoperatőr és én. Mielőtt bementünk volna a műtőbe, a gyártásvezető, Magyar Péter rám nézett, és azt mondta: „Ez csak egy film.” Teljesen egyetértettem vele.
WLB: Milyen végignézni egy agyműtétet?
H. L.: Elsőre megrázó. Felzaklató, ugyanakkor felemelő is. De ezeken az érzéseken aztán túl kellett lendülnöm – feladat volt nem mint szuperhősökre néznem az agysebészekre, hanem mint napi munkát végző emberekre. Harmadik-negyedik alkalommal már nem úgy vettem részt egy műtéten, mint egy bámészkodó turista, hanem tudtam figyelni a dolog mögötti mindennapiságot. Hogyan viselkednek az orvosok, miről beszélgetnek, milyen rutinjaik, szokásaik vannak, egyáltalán, milyen a hangulat a műtőben, vagy egy viziten. Milyen forgatókönyv szerint zajlik az egész. Tehát a feladat túlmutatott azon, hogy megnézzem, ahogyan felnyitnak az orrom előtt egy koponyát.
WLB: A film leghangsúlyosabb eleme Márta, a főszereplő folyamatos agyalása, ahogy fejben rákészül a szerelemre, ahogy felépíti azt magában, sőt meg is éli. Nem emlékszem filmre, ami szintén ezzel foglalkozott volna. Tartottál esetleg attól, hogy nem lesz átélhető a szituáció?
H. L.: Nem volt bennem semmi félsz, sőt, nagyon bíztam abban, hogy a belül előre megélt, képzelt szerelem közös tapasztalatunk, még ha nem is a filmünkben megjelenő extrém formában. És ez be is jött: úgy tűnik, a filmnek ez a vonulata nagyon erős reakciókat vált ki az emberekből – nemcsak nőkből, hanem férfiakból is. Ez a belső mozi nem mint magányos, szomorú dolog jelenik meg a filmben, nem mint ami valami helyett van. Egy intenzív, gazdag belső világot látunk.
WLB: A filmet egy nő írta és rendezte, ráadásul még a főszereplője is egy nő. Ez akkor egy női film? Hiszel egyáltalán az ilyen kategóriákban, hogy női film meg férfi film?
H. L.: Igen, szerintem létezik női film, de nem azon okok miatt, amiket felsoroltál. Az a női film, ami a női létezéssel kapcsolatban képes valamit pontosan megfogalmazni – és ilyet rendezhet meg írhat férfi is. Az a vélekedés, miszerint az a női film, amit nő írt és rendezett, remélem, hamar feledésbe merül. Annyi minden határoz meg bennünket, ezer dologból vagyunk összerakva – csak egyetlen dologra, a nemre leegyszerűsíteni a dolgokat, szerintem, nagy tévedés.
WLB: Bár a Felkészülés… egy dráma, mégis belefért pár szellemes jelenet, szituáció vagy akár csak egy félmondat. Fontos volt számodra, hogy kerüljön a filmbe humor?
H. L.: Igen, hiszen az élet is ilyen. Szörnyű lenne humor nélkül. Volt már pár kemény helyzet az életemben, de egy-egy pillanatra ott is felszínre bírt jönni valami, amin tudtunk nevetni. A filmünkben is működik ez a szelep.
WLB: Tetszik, hogy bár a film nagy része kórházi környezetben játszódik, és egyszer sem néz félre a kamerával, mégsem ítélkezik és sajnálkozik a hazai egészségügy sanyarú állapota felett. Tudatos döntés volt ez?
H. L.: A film részint egy magyar kórházban játszódik – szerettem volna hitelesen ábrázolni a miliőt, de anélkül, hogy túlzásokba esnék, hiszen a történetünk nem a hazai egészségügyről szól. Ez egy óvatos egyensúlyozás volt: jelenjen meg, de ne uralkodjon el. Azt hiszem, azért megjelenik a filmben, amit erről alapjában véve gondolok: hogy vannak nagyszerű szakemberek, orvosok, ápolók, de rendszerszinten borzalmasan rosszul működik az egészségügy.
