A Beyond Budapest bő három órás városi sétája a VIII. kerület két olyan részét járja be, melyek egymásnak homlokegyenest az ellentétei, mégis mindkettő alapvetően határozza meg a városrészt. A túra első fele a jól szituált és egyre rendezettebb Palotanegyed utcáit rója, a második pedig Józsefváros régi központját mutatja be: a Horváth Mihály teret, a Népszínház utcát, valamint ezek környékét, ami ugyan szegényesebb, mint a Palotanegyed, mégis színesebb, és a főváros multikulturális szempontból legsokoldalúbb vidéke.
A túra a Magyar Nemzeti Múzeum kertjéből indul, és nem véletlenül. A környék akkor kezdett el igazán fejlődni, amikor a klasszicista stílusú múzeum 1847-re felépült és megnyitotta a kapuit a nagyközönség előtt. Széchényi István édesapja, Széchényi Ferenc 1802-ben kapott engedélyt I. Ferenc császártól a múzeum megalapítására, ami az első pár évtizedben még több helyszínt foglalt el, majd az 1832–36-os országgyűlés ajánlotta fel a szükséges összeget egy önálló épület megépítésére. Erre aztán – Pollack Mihály tervei alapján – 1837-47 között került sor. Ekkortól kezdve jelentek meg egyre nagyobb számban a környéken a szebbnél szebb paloták, és velük a nyüzsgő társasági élet. Építkezett itt többek között a Festetics család, a Zichyek, az Esterházyak és a Károlyiak, vagy a pezsgő nagyhatalomnak számító Törleyek, a legszebb palotát pedig – a mai Szabó Ervin Könyvtár épületét – a Wenckheim család birtokolta. Mindenki felhúzott itt egy palotát, aki csak számított azokban az időkben, arisztokraták, nemesek és gazdag polgárok egyaránt. De nemcsak kétemeletes magánpaloták épültek, hanem négyemeletes bérpaloták is, melyekben egy lakás bérleti díját azért kevesen tudták megfizetni.
Egy városi túra akkor lesz igazán jó, ha anekdotákat, korabeli pletykákat hallunk menet közben, ha titkokat lepleznek le előttünk, ha olyan helyekre hívják fel a figyelmünket, ami előtt esetleg nap mint nap elmegyünk, mégsem nézünk rá soha, és ha olyan információk birtokába jutunk, ami tévképzeteket oszlat el. A Nyócker málló pompáját feltáró séta pedig bővelkedik ilyesmiben, olyan, mint egy megelevenedett képeskönyv. Már az első óra közben olyan érzése támad az embernek, hogy szinte szó szerint visszarepült az időben, és ha az egyik sarkon befordulna egy díszes hintó, amint a Festetics palota felé tart egy bálba, az a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Azt is a túrán tudtuk meg, hogy bár 10 emberből 9 meg van arról győződve, hogy a Palotanegyed elnevezés a régmúltból maradt ránk, ez azonban nem igaz. Az Astoria, Rákóczi út, Nagykörút, Üllői út, Kálvin tér és Múzeum körút által határolt terület eredeti neve – ami ugyanazt fejezi ki végül is, csak sokkal plasztikusabban és régiesebben, mint a Palotanegyed név – az volt, hogy Mágnásfertály, míg az elhíresült Palotanegyed elnevezés a rendszerváltás után, az 1990-es években született, köszönhetően az ingatlanosoknak és ingatlanfejlesztőknek, akik ezzel a névvel szerették volna a potenciális, jómódú beköltözők szemében vonzóvá tenni a környéket.
Kifejezetten kultúrsokk hatású átsétálni a körút egyik oldaláról a másikra. A Palotanegyedben még az arisztokrata hétköznapokról szólt a mese, nagyrészt tüchtig házak között és utcákon bóklászunk, majd pár perc és méter megtétele után pedig már a szegények nélkülözéséről, a kerület nagyszámú roma lakosságáról szól a mese, és szívfájdítóan lerobbantak a házak is. Na nem mind, de szinte minden jó állapotúra jut két borzalmas állapotú. Beszédes, hogy amikor belépünk Józsefváros egykori központjába, a sétáló menetünk mellett elhalad egy szatyrokkal megpakolt asszony, aki nevetve-ironikusan megjegyzi, fejével remek túravezetőnkre bökve:
Behozta magukat a dzsungelbe, mi?!
Behozta magukat a dzsungelbe, mi?!
Ami persze erős túlzás. A VIII. kerület azért már rég nem az a dzsungel, ami volt, még akkor sem, ha van olyan része, ami szinte semmit nem változott a rendszerváltás óta. De majd fog. Ezen a részén a kerületnek már nincsenek paloták, sokkal inkább vidékiesek-falusiasak a házak. Van, ami lakatlanul áll, és nem tudni még, hogy mi lesz a sorsa, elbontják, hogy újépítésű lakóházakat húzzanak fel a helyébe, vagy felújítják. Ezzel van, ahol fájdalmas szembesülni, míg egy másik épületnek pedig kimondottan jól áll a lepusztultság – persze a felújítás azért jobban állna. Már csak azért is, mert itt aztán tényleg tele vannak második világháborús meg 56-os lövésnyomokkal a házfalak, a homlokzatok, amiknek pedig már rég nem kéne látszaniuk, de még mindig látszanak.
A túra a Teleki tér mellett, a Népszínház utcában ér véget, ahol 24 órában pezseg a nyers valóság. Befordulunk és rögtön szembe is jön velünk az élet egy erős állítás formájában, ami úgy hangzik, hogy "én pofán b...m egyből!", amit hangos, kapatos röhögés kísér.
Itt tudjuk meg azt is, hogy a Teleki téren és környékén több zsidó család élt valaha, mint a hivatalos, VII. kerületi zsidónegyedben, sőt, több mint 80 zsinagóga és imaház is működött itt egykor. Ma viszont ennek már alig van mindennek nyoma. Ellenben a roma kultúra, ha nem is virul, de él és köszöni szépen, aránylag jól van. Elsősorban muzsikus cigányok lakják a kerületet, ők már több generációra visszamenően zenéléssel foglalkoztak. A túra is így ér véget, Kálmán bácsinál, a már nem aktív, idős hegedűsnél, aki amellett, hogy mesél nekünk a famíliájáról, a szokásaikról és a dicső múltról, még a nótánkat is elhúzza.
