Híres budapesti katasztrófák – a nagy tűzvészek

Már írtunk arról, hogyan viszonyult az ember a régi korok nagy járványaihoz, de az talán egyértelmű, hogy a modern világ vívmányait nélkülöző korban az ember folyamatosan a bizonytalansággal küzdött, és a ma már könnyen orvosolható krízishelyzetek is az életébe vagy a megélhetésébe kerülhettek. 1870-ig nem létezett szervezett tűzoltás Magyarországon, a kaotikus oltási gyakorlatok, a túlzsúfoltság, a kémiai ismeretek hiánya, a sok gyúlékony anyag háztartási használata miatt jóval komolyabb következményekkel kellett számolni kisebb figyelmetlenségek esetén is.

A tűzvészek nagy része persze nem a véletlen folytán következett be, hanem szorosan összekapcsolódott a háborúkkal. Például mikor a mongolok (és tatár segédcsapataik) a muhi csatában aratott győzelmük után bevették az országot, felperzselték Pest városát, majd a befagyott Dunán átkelve Óbudát is, elpusztítva és elűzve a lakosságot. IV. Béla betelepítésekkel orvosolta a népességcsökkenést, és további támadásoktól tartva kővárak építésébe kezdett, mivel ezeket a mongolok nem tudták bevenni. Ennek köszönhetően épült erődített város a budai Várhegyre is, és indult meg a fellendülése és beépülése a városrésznek.

A török hódítás később újabb pusztítást hozott a városra: 1526-ban a győztes Szulejmán szultán szintén felgyújtotta a várost, és csak a királyi palota és néhány lakóház maradt épen. Buda az 1686-as visszafoglalásakor is napokig lángolt. A török korban az eltérő kulturális szokások és életvitel is okoztak rendszeres tüzeket, a törökök máshogy főztek, sok füstölőt is használtak. A XVI. század legnagyobb budai tűzvészét mégis egy természeti katasztrófa okozta 1578-ban, mikor pünkösd vasárnapján egy óriási vihar során belecsapott a villám a Zsigmond-palota előtti toronyba. Az itt tárolt nagy mennyiségű lőpor felrobbant, kigyulladtak a budai házak, és egyes források szerint 2000 ember vesztette életét.

Tragédia húsvét napján

Ennél nagyobb katasztrófa is történt a Várban, ráadásul szintén egy ünnepnapon. 1723-ban húsvétvasárnap szabadult rá a „vörös kakas” a budai polgárokra. A tűz egy kádár a mai Kard utcában lévő házában keletkezett, feltehetően egy háztartási baleset miatt, de egy későbbi jegyzőkönyv a Török Birodalomból érkező, szervezett gyújtogató csoport kapcsolódását is említi. A sors fintora, hogy a kádár háza nem égett le, de a tűz a Bécsi kapu környékéről a széljárásnak köszönhetően rendkívül gyorsan elterjedt a Vár belseje felé, nem kímélve a Nagyboldogasszony- (Mátyás-) templomot sem, a rondellához érve pedig felrobbantotta az ott tárolt 400 mázsa puskaport. A detonáció erejét még Pesten is érezni lehetett.

A források közül kiemelkedik a Wienerisches Diarium Hanskarl Erzsébet által lefordított, 1939-ben megjelentett tudósítása, mely szerint „5 órakor volt a legnagyobb kétségbeesés, nem hallatszott más, mint recsegés-ropogás és kiáltozás, mintha az utolsó Ítélet következett volna el. Fokozta ezt, hogy a Fehérvári bástyánál levő lőportorony 400 mázsa lőporral a levegőbe repült, a törmelék mindent elborított a környéken, szörnyű detonáció volt és a torony helyén olyan rés támadt, amelyen kényelmesen lehetett ki-be járni. Az egész Vár, Rác- és Víziváros, sőt Pest úgy megrázkódott, hogy a kályhák, ajtók, ablakok és pincék a legtöbb helyen bedőltek. [...] A katonai szertár is leégett és itt is elpusztult a felhalmozott felszerelés és felrobbantak a lőszerek, ami által a hegy lábánál a Vízivárosban álló katonai élelmezési raktár is veszélyben forgott és a várfal egy darabja beomlott.”

A tűz két óra alatt elemésztette a fából épült házakat házakat, a jezsuita kollégiumot, a karmeliták zárdáját, a Nagyboldogasszony- (Mátyás-) templomot, a sűrű füstben menteni se lehetett (ennek ellenére néhány katonának sikerült fosztogatnia is), a romok pedig napokig megközelíthetetlenek voltak. Elpusztult a városi irattár, a lakók ingóságai és munkaeszközei, így a megélhetésük is bizonytalanná vált, nem csoda, hogy III. Károly uralkodóhoz fordultak segítségért a kárvallottak.

A Tabán pusztulása

A másik legnagyobb tűzeset Pest-Buda történelmében az 1810-es tabáni tűzvész, amikor a földszintes házikókból álló, romantikus, budapesti „Montmartre”-ként emlegetett Rácvárost emésztette el a tűz. Ekkor még virágzott a budai szőlőtermesztés, a környék lakói közül sokaknak a bortermeléshez kötődött a megélhetése, és a tűz is egy kádár udvarán keletkezett. Épp szüret volt, mikor szeptember 5-én kora délután Schuller János kádármester inasa épp hordót égetett az udvaron a szüret miatt, mikor figyelmetlensége miatt egy elszabaduló szikra lángba borította a ház zsindelytetőjét. A nagy szárazság miatt a kutakban is alig volt víz, az erős szél, a szűk utcák pedig csak rásegítettek a tűz terjedésére; a legenda szerint víz híján a lakosok borral próbálták oltani a tüzet. Az oltást akadályozta az is, hogy délután sokan ráadásul a környező szőlőhegyeken dolgoztak.

Este már az egész Tabán égett, a tűz átterjedt a Vízivárosra és a Krisztinavárosra is, a budai part hajói és a Budát Pesttel összekötő hajóhíd is kigyulladtak. 500 ház enyészett el (köztük Virág Benedek költő otthona és értékes könyvtára is), hamuvá lett a Tabán mindkét temploma, a katonai élelmiszer- és hadianyagraktár. 50 fő vesztette életét, és körülbelül 1000-en az otthonukat. A közadakozásból történő újjáépítés során újra kis, földszintes házakat építettek, de már ügyeltek a tűzfalakra és a kevésbé éghető anyagok használatára.

A városrész még a huszadik század elején is nyüzsgő és élettel teli volt, a fővárosi művész- és bohémvilág előszeretettel mulatozott a hangulatos borozókban, vendéglőkben, de a falusias, elmaradott környék túl nagy kontraszba került a fejlődő világváros többi részével, ezért 1933-ban elbontották, ám a második világháború miatt a helyére tervezett grandiózus ötletekből nem lett semmi.

Az okok

A tüzek pusztító ereje régen azért volt ilyen hatalmas, mivel olcsósága miatt a 19. századig a fa volt a meghatározó anyaga a lakóházaknak, a tetejüket ráadásul zsindellyel, szalmával vagy náddal fedték be. A 18. századi városi népességnövekedés során egymáshoz nagyon közel építkeztek, nem volt jellemző, hogy tűzfalat is terveztek volna a házakhoz. A lakosok nyitott tűzhelyeken főztek, és rengeteg éghető anyagot tároltak az udvarokon.

A 17. században már elkezdtek országos tűzrendészeti rendelkezéseket hozni, inkább kevesebb, mint több sikerrel: betiltották az éjszakai sütést, mosást, főzést és a puskalövést is a városok falain belül, később a dohányzást is korlátozták. Az oltásokban a katonaság vállalt oroszlánrészt, a polgárság részéről pedig a különböző céheknek voltak erre vonatkozó kötelezettségeik. Általában a városházán tárolták a tűzoltáshoz használatos eszközöket, lajtos kocsit, tömlőt, vödröket, létrákat, de a szervezetlenség miatt gyakran káosz keletkezett az éles helyzetekben.

Ezért Széchenyi Ödön gróf előbb önkéntes tűzoltóegyletek alapítását szorgalmazta, aztán elnökletével az 1870-es évek elején megalakult az első hivatásos szerv, a Magyar Országos Tűzoltó Szövetség, amely aztán Budapestet felügyelte. Miután fizetést kaptak, nagyobb hatékonysággal is működtek.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a szervezett tűzvédelem után ne adódtak volna komolyabb katasztrófák. A pesti oldalon található ipartelepeken sem volt ritka a tűz, rengeteg malom működött ekkor még a fővárosban, amelyek működésére nézve az egyik legnagyobb veszély a tűz volt az épület belsejében elhelyezett gépek, fából készült, egymással csatornákkal összekötött emeletek, továbbá a léghuzat és a lisztporzás miatt is – a liszt ugyanis nagyon gyúlékony anyag, és egy malomban mindenütt megtalálható. Emlékezetes eset például a Concordia gőzmalom leégése 1902-ben, amikor az egész malomtelep a lángok martalékává vált, és két tűzoltó meghalt (helyén – a mai Soroksári úton – működik ma a Malomipari Múzeum).

A korszakból a legnagyobb pesti tűzkatasztrófának a Párisi Nagy Áruház leégése számított, 1903 augusztusában. Az akkor még Rákóczi út 38. szám alatt található boltban a kirakatok kivilágítására szolgáló lámpa vezetéke lett zárlatos, és a gyúlékony áruk, ruhaneműk, szövetáruk, kalapok, konyhai kellékek villámgyorsan lángra kaptak, hamar eltorlaszolva a bejáratot. A négyszintes épületben a földszinten és az első emeleten rendezkedett be az áruház, innen egy kivételével még kijutottak a dolgozók, a többi szinten viszont lakások voltak, ahol bent rekedtek a lakók. A 13 áldozatból 12 közéjük tartozott, az emeleteken rekedve jobb híján kivetették magukat az ablakból. A tűzoltók nem álltak a helyzet magaslatán, próbáltak trambulint rögtönözni ponyvákból, de a lakók között volt, aki a füsttől nem látott, és elvétette az ugrást.

Teljesen kiégett az egész épület, és a tragédiának több száz összesereglett járókelő volt szemtanúja, így vonult be Pest legsúlyosabb tűzesetei közé a gyászos nap. Az áruház tulajdonosa, Goldberger Sámuel 1911-ben újranyitotta az üzletet, ismét Párisi Nagy Áruház néven, ezúttal az Andrássy út 39. szám alatt – szecessziós homlokzatával a sugárút egyik ékessége azóta is. 

Mint látjuk, az elektromos áram modern vívmány volt, de így is hatalmas károkat tudott okozni. Szintén rövidzárlat miatt égett le 1912-ben Batthyány Lajos gróf képtára; a tűz a Károlyi-palotában levő lakás szalonjában ütött ki egy januári délutánon, mikor a gróf szunyókált. Felbecsülhetetlen károk keletkeztek, megsemmisült Van Dyck Férfiarckép című festménye, melyhez a gróf londoni örökség útján jutott: épp előtte járt nála a párizsi Louvre megbízottja, félmilliót ígérve a műalkotásért. Odalett ezen kívül Palamedesz (Steivaerts) Anthony holland festő Kánai menyegzője, egy-egy Potter-, Duck- és Van Goyen-kép, a magyar alkotók közül pedig több Barabás-, Munkácsy-, Lotz- és még sok pótolhatatlan műremek.
 
A második világháborús ostrom is kiemelt a tűzesetek súlyosságának szempontjából, de ezt egy másik fejezetben tárgyaljuk majd.