Budapest a négy fal között: a szecessziós fürdőszobától a neobarokk hálókon át a Varia bútoros nappalikig

Ha azt nézzük, melyik korban kik és hol laktak, azonnal egyértelművé válik, hogy az épített lakókörnyezet minden korban nem egyszerűen csak leképezte a társadalmi viszonyokat, de maga is hozzájárult a társadalmi kapcsolatok, különbségek, hierarchiák létrejöttéhez. Budapest egész történelmén, bár változó mértékben, de minden korban végigvonult a részben mai napig megoldatlan lakáshiány problémája. De melyik korszakra milyen lakás volt a jellemző? Mi volt a vágyott etalon? Mikortól nem luxus a fürdőszoba? A következő lakások közül sokaknak biztos ismerős lesz nem egy, hiszen a város lakosságának jelentős része a mai napig ezek valamelyikében lakik.

Bevezetőnek egy kis (szak)irodalmi gyorstalpaló

A budapesti lakáskérdés alakulásának, problémáinak, dilemmáinak hihetetlenül széles és izgalmas szakirodalma van. A századfordulós és a két világháború közötti korszaknak a Korall társadalomtörténeti folyóirat egy egész lapszámot szentelt, Bódy Zsombor és Kerékgyártó Béla tanulmányai izgalmas bevezetés lehet azoknak, akik kicsit a képek mögé is szeretnének látni. Kutatásaik részei annak a nagyobb Országos Tudományos Kutatási Alap projektnek („Lakás, ház, lakhatás Budapesten: épített formák és diszkurzív terek, 1870–1945”), mely elérhető a Lakás-Történet oldalon. Könnyedebb formában, a mindennapi praktikum és a társadalmi elvárások felől közelíti meg a témát A modern budapesti úrinő kötetben Szécsi Noémi és Géra Eleonóra. A második világháború utáni változások, problémák, útkeresések között pedig a Lechner Tudásközpont hatalmas adatbázisa, tanulmányai segítenek eligazodni, a képek nézegetése mellé mi ezeket olvasgattuk, hogy jobban megértsük, hogyan jutunk el az erődszerű, porcelánnal zsúfolt tálalók világától a csőbútorokon át a Margit ülőgarnitúrákig.

Reprezentáció vs. intimitás: változások a századfordulón

Az otthon sokáig a reprezentáció helyszíne volt, a nagypolgári lakások nemritkán 5-7 szobás felosztása is elegáns terek sorozata volt, de intimitás nélkül, nem is beszélve a főúri enteriőrökről, amelyek valójában az eredeti mintái voltak ezeknek. A középosztályra jellemző háromszobás etalon is ezeket a mintákat akarta követni, itt is fontosabb volt az egybenyitható, reprezentatív szobák sora, mint a család kényelmét szolgáló megoldások. 

A bérházépítések aranykora volt ez, egy egészen különleges budapesti jellegzetességel: a szegregált városrészek helyett itt az vált bevett gyakorlattá, hogy a különböző társadalmi rétegek egy házon belül laktak, de elszeparálva. Ugyanabban az Andrássy úti elegáns bérpalotában laktak a főúri rendek, iparmágnások a több száz négyzetméteres, utcára néző lakásokban, ahol ágyra járó volt József Attila egy szoba-konyhás, gangra nyíló sötét lukban.

A századfordulón erősödik meg Budapesten is – nem kismértékben a korszak népszerű stílusirányzatának és mozgalmának, a szecessziónak hála – az a polgári felfogás, amely az otthont immár a kényelem, a család és az intimitás tereként kívánja kialakítani. A polgári lakásmodell új mintája szerint elkülönült egymástól a nappali tartózkodás, az alvás, a főzés és az étkezés tere, és az individualizált térhasználat volt a jellemző. Legalábbis ez az eszményi állapot, de az egyre válságosabb lakáshiány közepette a város lakosságának szegényebb rétegei még mindig a szoba-konyhás, összkomfort nélküli, gangos lakásokban nyomorogtak.

Sok építész nemcsak a házat magát tervezte meg, de nagy gondot fordított a stílusban és funkcióban illő, harmonikus enteriőrök megtervezésére is. Egyik kiváló példája a Szabadság tér közelében álló Bedő-ház, ahol Vidor Emil építész az utolsó bordűrig átgondoltan szecessziós stílusban álmodta meg a család otthonát. De végigtekintve akár Lajta Béla vagy Kozma Lajos munkásságán (aki 1913-ban alapította meg a Budapesti Műhelyt, amellyel a célja az itthoni lakásművészet megújítása volt), azt látjuk, az építészet és a belsőépítészet szorosan összefonódott náluk is. Valamint ilyen egységes enteriőrbe pillanthatunk be a Ráth György-villában is a Városliget közelében. 

Ebben a korszakban vált tömegessé a kertvárosi és villanegyedek építése is, részben a nagyvárosi életformával szembeni kritika megvalósulásaként. Ezek eleinte gyakran nyaralóként, nyári rezidenciaként szolgáltak, ám a tömegközlekedés fejlődésével átalakultak állandó lakhellyé. A lakások teljes technikai felszereltsége – villanyáram, telefon, hideg-meleg folyóvíz, házközponti fűtés – először ezekben a villanegyedekben vált mindenapossá. De a korszakban voltak jellemzőek a vállalati lakásépítési akciók és munkáskolóniák felhúzása is.

Háromszoba-hall vs. nemzetgyilkos garzonlakás: a két világháború kötötti változások

Az első világháborút követően a békebeli évekhez képest rövid időn belül elég drasztikus változások történtek az otthon és a lakáskultúra területén. A 20-as években tetőző lakásínség következményeként nagyobb szabású lakásépítési program indult a fővárosban, megjelentek a kislakások, garzonok, egyre javult ezek technikai felszereltsége. Szaklapok próbálták nevelni az embereket, hogy a napfény, átszellőztetés és kényelem-praktikum-higiénia legyenek az elsődlegesen fontos szempontok. 

Ám a középréteg konzervativizmusa, háromszobás etalonja éles ellentétben állt az új építészet hirdette elvekkel, nem egy heves vitát szülve a korszakban. A korszak népszerű, tipikus lakásai a hallos, valamint a kertes öröklakások (társasházak) voltak, általában ezek álltak a szakmai viták középpontjában is. Míg az új építészet hívei széles tömegek számára szerettek volna méltó lakhatási körülményeket biztosítani, addig a nagy számban épülő hallos lakások egyetlen társadalmi réteg, a középosztály igényeit szolgálták ki.

Csak hogy megértsük, milyen komoly viták voltak ezek, a garzonlakást, melyet a társadalmi változások szükségszerűsége hozott létre, „nemzetgyilkos lakástípusnak” is nevezték ellenzői – azt feltételezve, hogy aki ilyenbe költözik, helyszűke miatt nem vállal majd gyereket. Érdekes az az adat, amit Szécsi–Géra-könyvben olvasható:

„Érdekes a bérleti díjak összevetése, ugyanis a komfortos garzonlakás díjából régi típusú, fürdőszoba nélküli kétszoba-cselédszobás vagy háromszobás lakást lehetett bérelni. A háromszoba-cselédszobás háború előtti középosztálybeli ideális – bár fürdőszoba nélküli – lakást körülbelül ugyanannyiba került kibérelni, mint a korszerűen felszerelt, nagyobb egyszobások valamelyikét.“

A 30-as években az úri lakásokban újra reneszánszát élte a századfordulón felfedezett népművészeti stílus: virágos ládák, festett tükrök, népies bútorok fel-feltünedeznek. A régi, súlyos bútorok az újabb lakásokba már el sem fértek, megjelentek a kombinált bútorok vagy a krómozott, nikkelezett acél csőbútorok, bár ezek a tehetősebb rétegek számára váltak elérhetővé, ahogy a hatalmas hatással levő Bauhaus-iskola is inkább a felsőbb rétegek (élet)stílusát alakította.

Aki ebben szeretne elmélyedni, a most szabadon hozzáférhető Arcanum-adatbázisban fent lévő Tér és Forma számait nézegesse – a korszakban világszínvonalú lap az időszak megannyi fontos építészeti, lakhatási kérdését tárgyalja, és nem utolsósorban gyönyörű korabeli képeket közölnek az új építészet remekműveiről, köztük lakásbelsőkről is. Vagy lapozza fel a sajnos csak 1929-ben futó A Lakás folyóiratot!

Megoldás: a panel(?), avagy a második világháború utáni útkeresések

A lakhatási szokásokat, lehetőségeket nagyban újrarajzolta nemcsak a háború pusztítása, de az új, kommunista politikai rendszer kialakulása és ideáljai is. Az ostrom utáni felmérésekből azonban kiderült, hogy a tényleges helyzet jobb annál, mint ahogy elsőre tűnt: a korábban gondoltnál kevesebb lakás vált véglegesen lakhatatlanná.

„A háború előtt a fővárosban 39 317 épület állt (közülük 26 988 volt lakóépület), ezek mindössze 4%-a semmisült meg teljesen, 26%-a súlyosan sérült, 47%-ukban keletkeztek könnyebb sérülések, és további 26% maradt épen. A 295 320 lakásból 14 000 volt a teljesen megsemmisültek száma.”

Még a háború előtti adat (1941), de hasonló volt a helyzet 1945 után is: a budapesti lakások 84,3%-a volt egyszobás, 3,32 fő/szoba laksűrűséggel. Fürdőszoba az összes lakás 44,4%-ában, WC 68,3%-ában volt. És legalább 50 000 lakás nem felelt meg a minimális egészségügyi feltételeknek sem. A Rákosi-korszakban a lakásépítés sokadlagos kérdéssé vált, az erőltetett iparosítás mellett alig jutott rá forrás. Az uralkodó, központilag előírt stílussá a szocreál vált – ez sem volt megfelelő sem technikájában, sem praktikumában a mennyiségi lakásépítésnek, ennek ellenére találunk ebben az időszakban épült igényes lakónegyedeket Budapesten (Gyárdűlő tiszti lakótelepe, a Váci út mentén, Újpest-városkapunál, a csepeli Kossuth Lajos utca mentén vagy a Gubacsi-lakótelep). De a korszakban nagyrészt a már meglévő lakásmennyiséget „újraosztották” – beköltöztetett társbérlőkkel, felosztott lakásokkal igyekeztek átalakítani a régi polgári miliőt.

A 60-as években megindult a kísérletezés a hazai házgyári módszerek kidolgozásársa, végül két, már létező rendszer, a szovjet és a dán Larsen-Nielsen liszenszét vették meg itthonra, ezek után elindulhatott a különböző lakótelepek felépítése.

A panellakásokat senkinek sem kell bemutatni, még ha nem is feltétlenül lakott benne, valószínűleg mindenki járt már bennük. Megjelenésük erősen átalakította a lakberendezést is, a kis szobák megkövetelték a bútorok méretének igazodását is, a praktikus, többfunkciós megoldásokkal is helyet lehetett spórolni.

Az Otthon kiállítások, a színes katalógusok, majd az 1974-ben megnyitott – egykori Bútorértékesítő Vállalat részeként –, a korszak legnagyobb, legkorszerűbb magyarországi áruháza, a Domus széles rétegek számára tette elérhetővé (még ha OTP-hitellel is) a korszak jellegzetes típusbútorait. Ezek között is voltak valóban minőségi darabok, melyekre még ma is úgy tekintünk, mint a formatervezés remekei, és persze sok olyan olcsóbb darab is, amit ma legfeljebb a nosztalgia miatt kedvelünk.