A világ számos csodája közül az egyik, a bőven nagypapakorú, de a korához képest még mindig fitt és energikus vadállat, Iggy Pop amolyan életműkoncertet adott Budapesten, és bár néhány kulcsdal kimaradt a repertoárból, senki nem távozott a végén hiányérzettel.

Iggy Pop túlélt mindent. Punkot, piát, drogokat, őrületet, kortársakat, barátokat és zenésztársakat, amit csak el lehet képzelni. Többször elment a falig, sőt át is kelt rajta, és mindig visszajött. Persze volt, hogy segítséggel, elsősorban David Bowie-éval. Iggy-nek papíron már rég és többször is halottnak kéne lennie. De tartunk tőle, hogy nincs az a katasztrófa, ami fogást találna rajta. Iggy Pop nagyon is eleven és vibráló, mint azt láthattuk július 24-én a Budapest Park színpadán: szinte ugyanúgy vonaglott, táncolt és énekelt, mint 10 meg 20 évvel ezelőtt, és még régebben. Talán kicsit megkopott már, de még mindig megvan az ereje és elsősorban is a hitele. 

Ez pedig azért fontos, mert ha csak kimondom azt, hogy egy 72 éves bácsi punkként dobálta magát (meg néha a mikrofonállványt) a színpadon, az hangozhat nagyon kínosan is, megjelenhetnek a lelki szemeink előtt szánalmasabbnál szánalmasabb képek - és ezek egyike sem állna közel az igazsághoz. Iggy Pop úgy mozgott a nyitó I Wanna Be Your Dog-ban, mint egy 25 éves, majd lemászott a színpadról, és hagyta, hogy az első sorban álló huszonévesek tapogassák az ő 72 éves, sokat látott és tapasztalt, többször meggyötört, de még mindig erős testét. És amilyen hihetetlen a jelenléte a színpadon, éppoly hihetetlen az is, hogy mindez teljesen kézenfekvő és természetes volt. Iggy Pop talán nem ember. Lehet, hogy annak idején Bowie pont azért mentette meg az ostoba droghaláltól, az önpusztító élettől és a zártosztálytól, mert tudta róla, hogy ő is egy alien. Csak egy másik bolygóról.

Több mindenkiről mondták már, hogy mekkora punk, hogy maga a punk, de senkire nem igaz ez annyira, mint Iggy Popra. Mert a punk az ő maga, miközben igazából sosem volt az - csak az egyik előfutára a Stooges nevű zenekara élén, amelyik éppen 50 évvel ezelőtt adta ki bemutatkozó nagylemezét. 

A mostani turnénak is talán ez adta az apropóját: a koncertprogramba került 20 számnak is közel a fele, 9 dal a Stooges-é volt, a többi pedig Iggy különböző korszakainak szólólemezeiről, különös tekintettel a 70-es évek második felének albumairól szólt, amiket Bowie-val készített, és amikkel visszatért anno a köztudatba. És ha már Bowie, Iggy előtte is fejet hajtott a Jean Genie-vel. 

Hogy mi a titka ennek a különös forma embernek, nem tudni, talán nem is kéne megfejteni, mert akkor oda lenne a titok, de persze az ember mégis kíváncsi (pláne a rajongó fajta). Talán arrafelé keresendő a válasz, amit mindig elmond magáról, és amit a Budapest Park-beli koncerten is elmondott: ő soha nem akart semmi világmegváltót, ő csak jól akarta magát érezni, bulizni akart, zenélni akart, inni, csajozni meg drogozni. Nem túlgondolni, nem tervezni, csak ösztönösen menni, élni és tenni, ami jön, és jól esik. És amikor nézi az ember Iggy-t, ezt a 72 éves matuzsálemet a színpadon megőrülni, akkor azt látja, hogy ez az ösztönösség a kulcs, a benzin, ez a bátor és minden kompromisszumtól mentes attitűd. Na meg persze a fantasztikus dalok a Search and Destroytól kezdve a Passengeren át a Real Wild Child-ig, melyeken éppúgy nem fog az idő, mint ahogy az előadójukon sem. 

Az életről tudjuk, hogy egyszer véget ér, és ez alól senki sem kivétel, Iggy Pop pedig már 72 éves. Nem biztos, hogy látjuk még a színpadon Stoogest énekelni, és ha ez volt a búcsú, annak maga volt a tökély, az élmény pedig biztosan velünk marad.