Még mielőtt elmerülnék a keserédes nosztalgiában, fontos leszögezni, hogy éppen úgy, mint a Tabán elbontásakor az 1930-as években, nem csak az esztelen rombolási vagy modernizációs vágy hajtotta a várostervezőket, hogy egész történelmi negyedeket tegyenek a földdel egyenlővé, hogy aztán ott a modern kor sokkal praktikusabb építményeit húzzák fel. Amire ma romantikus, kisvárosias, bohém élet színtereként gondolunk, nem egyszer a nyomorúságos, mindenféle komfort nélküli, düledező házakat is jelentette. Persze nem csak ezt, hanem egy teljesen másfajta életstílus és tempót is őrzött, aminek elvesztését ma már fájlaljuk.
Amikor Óbuda szanálásáról, azaz bontással történő újjáépítéséről döntöttek, ezzel a 1950-60-as évek legsúlyosabb gondját, a hihetetlen lakáshiányt kívánták orvosolni. A viszonylag jó közlekedéssel, az Árpád híd miatt pesti kapcsolattal is rendelkező, barokk korból származó település – bár sűrűn be volt építve – csupa földszintes, nem egyszer elhanyagolt állapotú házból állt.
A régi térképeket nézegetve jól látszik, hogy Óbuda utcahálózata – ami az 1770-es évek táján alakult ki – egészen a bontásig szinte változatlanul fennmaradt. A házak jelentős része ennél újabb volt, mivel az 1838-as nagy árvíz hatalmas pusztítást végzett a környéken, szinte mindent újjá kellett építeni utána.
Budapest 1873-es megszületéséig különálló település urai a Zichyek voltak, a máig álló kastélyt is ők építtették 1757-ben, de a Kiscelli-kastély telkét is ők adományozták a trinitárius rend számára. Nekik köszönhető, hogy a környék gazdag zsidó örökségben is, ugyanis ellentétben a pest-budai szigorú, betelepedést tiltós szabályzattal, itt vehettek telket izraelita vallásúak is. Ennek a korszaknak a nyomát őrzi a város egyetlen klasszicista zsinagógája is. A századfordulón már jelentős nagyipara volt, leghíresebb a Goldberger família textilüzeme volt, ami egy apró kékfestőből nőtte ki magát az ország egyik leghatalmasabb üzemévé.
Ami mégis mára megmaradt a régi Óbuda hangulatából, azt legtöbben Krúdy Gyula novelláiból és publicisztikai írásaiból ismerjük, aki élete végén, 1930-ban költözött ki ide. (Egykori házában ma a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum működik).
Ódonságok városa cikksorozatában számos óbudai szokást, hagyományt, mondát örökített még meg, mint a százesztendős emberek májusi búcsúja, ahol a tavaszi szélben a királynői selyemruhákból varrt zászlók alatt vonultak a helyiek, a tyúkszemvágó öregasszonyok fondorlatait, a borozók törzsvendégeinek világát, Krúdy által legendássá vált Kéhli Vendéglő is a mai napig őrzi a renoméját és a régi kor hangulatát.
„Itt olyan csodálatosan görbülnek a háztetők a görbe utcák felett, hogy nagyon vén kandúrnak kell annak lenni, aki az utat itt megtalálja, kiösmeri magát az udvarokban, amelyeken mindig kötél van keresztülhúzva, hogy az öregasszonyok alsószoknyáinak legyen helyük mutogatni magukat, az udvar közepén az utolsó verklis forgatja utoljára zongoraverklijét, amelynek egyik oldalán aranyrámás tükör van, a másik felén púderozott, bájos, rózsaszínű dámák francia szalonban hallgatják a verklis dallamát. Csodálatos, hogy kandúr és verklis kiösmeri magát ezekben az „egyszobakonyha” lakásokkal teli udvarokban, ahol olyan közelségben élnek egymással az emberek, hogy a májusi nyitott ablakon át érthetően meg lehet hallani a nevet, amelyet álmában mond a leányka, amíg a vénasszonyok csorgatni kezdik a vizet." (Krúdy Gyula: Pesti album)
A macskaköves utcáknak megvan a maguk bája, de a hátránya is. „Az óbudai kövezet elferdíti a lábakat. »Megöli a legszebb lábat!« – mint mondani szokták, ezt pedig úgy kell érteni, hogy az öregasszonyok nem tudnak többé úgy lépni, mint az őzek, a gémek, a csikók. Lábuk elromlott a javíthatatlan kövezettől.” (Krúdy Gyula:Ódonságok városa)
Már 1937-ben felmerült a bontása, de a nagyszabású tervek 1963-ban készültek el Mező Lajos építész vezetésével „Óbuda központja és környéke részletes rendezési terve” néven, ami ugyan többszöri módosításon is átesett, és egyes részei nem valósultak meg, de így is drasztikusan átalakította a könyék arculatát.
Az első bontások 1967 márciusában indultak meg, a tervek szerint a szanálási arány, azaz az elbontott és újonnan épített lakások arányára 50% volt előirányozva. Ez nagyjából teljesült is: 5.709 elbontott lakás helyén 12.543 új épült 1984 tavaszáig. Az egykori barokk Óbudából két apró zárvány maradt meg egyedül, hosszas viták után. A Szentlélek tér és Fő tér környéke, a plébániatemplom, a Kiskorona és Mókus utcák, a hajdani Korona tér és a Templom utca környéke.
Az első elkészült házgyári épület átadása 1969-ben, ötven éve volt, az utolsó ütemet pedig 1984-ben adták át. A bontások pozitív hozadékaként lehet említeni a zajló régészeti feltárásokat, a római kori emlékeket – mint a légiótábor és a Nagy Fürdő – és a középkori templomok maradványait.
„Egy egész városrész – egy másfél ezer esztendős város eltűnéséről van szó, amely városnak elődei amúgy is a föld színe alá kerültek. Ott alusznak a föld mélyében mindazok a városok, amelyek itt, a Duna legjobb helyén valaha épültek. Csak a rómaiak városáról tudunk eddig, mert köveik, sírjaik, tárgyaik alig néhány méternyire vannak alattunk az időben. De mélyebben bizonyára más városok is vannak. És a mostani Óbudának sorsa egyezik a régen eltűnt városok sorsával. Nézzük meg őt, mielőtt elbúcsúznánk tőle.„ (Krúdy Gyula)
