We Love Budapest: Mit tartatok jelenleg zeneileg izgalmasnak?
Vitáris Iván: Minket nagyon inspiráltak a hatvanas-hetvenes évek rockzenekarai, de mellettük rengeteg hiphop vagy pszichedelikus banda is hatott ránk. Szóval rengeteg előadót tudnánk mondani, de a lényeg szerintem az, hogy a saját üzenetünket próbáljuk újabb és újabb borítékba tenni, és mindig az aktuálisan minket érő hatásokból alakul ki, hogy utóbbi milyen lesz.
Simon Bálint: A magunk szempontjából most azt tartottuk izgalmasnak, hogy megpróbáltunk mentes lenni a legtöbb inspirációtól, és valami olyasmit létrehozni, ami eredetinek mondható – legalábbis a saját tudásunk szerint.
WLB: Hogyan fogalmaznátok meg a már említett üzeneteteket?
V. I.: Jelenleg úgy fogalmaznám meg, hogy milyen érzés az, amikor sokáig minden rendben van, aztán egyszer csak minden széttörik, és próbálsz ragaszkodni ahhoz a rendszerhez, amit megszoktál, a már ismert keretek közt dolgozni, de nem sikerül, és ki kell lépned a komfortzónádból. Szerintem most erre kerestük a választ; amiatt is, hogy a zenekar egyik tagja a betegsége miatt egy ideje már nem zenél velünk.
WLB: Tarnai János basszusgitáros „távolléte” kihatott a dalszerzési metódusaitokra, a stílusotokra is?
S. B.: Abszolút. Teljesen más témákat fogalmaztunk meg, illetve az új lemez hangulatában is más lett, mint az előzőek, ezek pedig szorosan kapcsolódnak az életünkben bekövetkezett változásokhoz – mind tagonként, mind a zenekaron belül. De szerencsére a változások úgy tudtak inspirálni bennünket, hogy a végeredmény egy igazán izgalmas lemez lett.
WLB: Hogyan jött az ötlet vagy lehetőség, hogy Amerikában, a legendás EastWest Studiosban vegyétek fel a Exotic Post Traumaticot, és mit adott hozzá a dalokhoz?
V. I.: Szerintem úgy, hogy sokat játszottunk Amerikában, rengeteg showcase fesztiválon léptünk fel, és sikerült felépítenünk ott azt a keveset, amink van. Ezek pedig nagy szerepet játszottak abban, hogy lett egy bookerünk, akin keresztül meg tudtunk találni egy producert, aki éveken keresztül a Los Angeles-i EastWestben dolgozott, és felvetette, hogy mi lenne, ha ott vennénk fel a lemezt – mi pedig nyilván örültünk a lehetőségnek, mert rengeteg kedvenc albumunk ott készült. Amit pedig hozzáadott... (elgondolkodik) Hoztunk egy döntést, hogy tényleg szeretnénk egy olyan lemezt kiadni, egy olyan hangzással, ami egyrészt túlmutat azon a beatvilágon, amit három album alatt körbejártunk, meg van töltve olyan modern esszenciákkal, amiket lehet, hogy magunktól nem találunk ki, és megszólal úgy, mint bármelyik modern rocklemez, amit mostanában hallgattunk, és szerettünk.
WLB: Mit szimbolizál számotokra a lemez címe?
V. I.: A kétarcúságát, a kétoldalúságát mindannak, ami velünk az utóbbi években történt. Az egzotikus rész köthető ahhoz, amiről az utóbbi években sokat beszéltünk, hogy akár külföldön is sokszor egyfajta kelet-európai egzotikus történetként aposztrofálják a zenekart. A poszttraumatikus rész pedig arról szól, amiről nemrég beszéltünk, hogy a zenekarral történt egy tragédia, aminek a feldolgozásán idézőjelben már túl vagyunk, mégis annak a folyamata ezt a lemezt hozta életre. De egy pillanatra visszakapcsolnék még az egzotikushoz: szerintem arról is szól, hogy azért rengeteg jó dolog is történt velünk a rosszak mellett, Los Angelesben stúdióztunk, nagyobbnál nagyobb fesztiválok nagyszínpadán játszottunk, turnéztunk a Rival Sons-szal, és így tovább. Elképesztően furcsa volt, hogy életünk eddigi legnehezebb időszaka úgy tevődik össze, hogy egy borzasztó dolog, aztán három nagyon jó. Aztán megint két szar, és utána tizenöt eszméletlen jó – és érted, hogyan fogadod el, hogy ennek így kell lennie.
WLB: A május 3-i akváriumos lemezbemutatón nemcsak eljátsszátok majd az egész lemezt, de a dalok sorrendje is ugyanaz lesz, mint az albumon.
V. I.: Nálunk egyfajta hagyomány, hogy mindig tartunk egy olyan koncertet – főleg a törzsközönségünknek – Budapesten, ami bizonyos értelemben „Ivan & The Parazol, két felvonásban”: először lemegy a lemez úgy, ahogy van – nincsenek szétdzsemmelve a dalok, vagy telerakva olyan elemekkel, amik nem illenek oda, hanem úgy játsszuk el őket, ahogy az az albumon is hallható. Aztán utána egyfajta besztofként elhangzanak még azok a dalok, amiket a közönség, és mi is nagyon szeretünk. Ezeket fontosnak is tartjuk, mert az európai turnén például nem így fogjuk játszani őket – persze nagyjából az összes el fog hangzani ott is, de nem sorrendben. Itt meg: mintha rátennéd a tűt a lemezre.
WLB: Amerikában a rátok is jellemző egyszerre modern és retró hangulatú rockzene sokkal inkább jelen van, mint itthon – elég csak a Rival Sonsra vagy Jack White-ra gondolni. Hogy éreztétek, másképp fogadtak emiatt titeket?
S. B.: Ennek a stílusnak Amerikában óriási gyökerei, valamint hagyományai vannak, és emiatt az ottani közönség már az első pillanattól kezdve sokkal fogékonyabb volt ránk. De ez azt is jelenti, hogy nehezebb mélyebb rajongást kiváltani belőlük, hiszen nagyon régóta ismerik, és szeretik ezt a műfajt. Szóval egyrészt pozitív, hogy sikerünk van az ottani közönségnél, de ugyanakkor nehezebb kiépíteni egy olyan rajongóbázist, akik eltökélten követik a zenekart.
WLB: Amikor már vegyítve játsszátok majd az eddigi négy lemez dalait, akkor a korábbiakat próbáljátok majd meg „modernizálni”, vagy az újabbakat kicsit „retrósítani”?
V. I.: Érdekes kérdés, bevallom erre nem is gondoltam még. (nevet) Szerintem az van, hogy azok a dalok, amiket mostanában – úgy az elmúlt két és fél évben játszunk –, nagyon sokat idomultak ahhoz a hangzásvilághoz, amik jelenleg mi vagyunk, és sok tekintetben jobban is lettek, mint ahogy anno fel lettek véve. Szóval ha azt kérdezed, hogy ki fog-e lógni valamelyik nagyon beates vagy másmilyen dal, akkor azt mondom, hogy a nagyon hangzáshoz kötött dalok, amik az első, második vagy harmadik lemezen vannak, és úgy szólalnak meg, azokat már nem nagyon játsszuk.
S. B.: Leginkább az energiaszint az, ami összekapcsolja az egészet egyfajta koherens egésszé.
V. I.: Általában azt vesszük észre, hogy mi is azokat a dalokat szeretjük játszani, amiket a közönség is hallani akar. Szóval ez egy szerencsés együttállás, mert nem az van, hogy valamelyik dalt, amelyben tök bonyolult, össze-vissza hangzások vannak, nem tudjuk eljátszani, és magyaráznunk kell, miért hagyjuk ki.
WLB: Az Exotic Post Traumatic kapcsán azt nyilatkoztátok, hogy ezzel a lemezzel lettetek „nagykorúak”. Így, mondhatni „felnőtt fejjel” ha visszanéztek az eddigi karrieretekre, és a már elkészült három lemezre, mit mondanátok, van valami, amit másképp csinálnátok?
S. B.: Szerintem a felnőtté válásnak az a lényege, hogy nem tartozol felelőséggel a múltadért, a dolgokat pedig úgy kell elfogadni, ahogy akkor jöttek. Én a mai napig büszke vagyok minden egyes felvételünkre, még akkor is, ha hallatszik, hogy rosszabb minőségű, vagy hogy a dalszerzésben még nem voltunk olyan fejlettek, mint most. De szerintem egy ilyen fejlődési folyamatban minden egyes pont ugyanolyan fontos.
V. I.: Amikor kijött bakeliten a debüt albumunk (a 2012-es Mama, Don’t You Recognize Ivan & The Parazol? - a szerk.), akkor újra hallgattam – de szerintem előtte vagy négy-öt évig nem vettem elő egyben. De akkor fel kellett tennem, már csak azért is, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nincs benne hiba, mert amikor a második lemezt (a 2014-es Mode Bizarre-t) először legyártotta egy angol vállalat, akkor a Love Is Like (Bourbon On The Rocks) másfélszer volt rajta. Hát, hagyjuk a nagyképűséget, abszolút megnyugodtam a hallgatása közben, hogy ez úgy szólt, ezen olyan dalok voltak, az az energia volt, ami a zenekart azzá tette, ami – és ha az a lemez, meg azok a dalok, és az utána következők nincsenek, akkor most ez sincsen. Persze vannak olyan technikai dolgok, amikre már azt mondjuk, hogy „hú, ha akkor mi ezt tudjuk...” – de ez már életünk végéig így marad, azt hiszem. Valószínűleg mondjuk három év múlva a mostani lemezre fogjuk ugyanezeket mondani.
S. B.: A művészetben nem az a jó, hogy tökéletes, hanem hogy mindig van benne haladás és fejlődés. Ezért szerintem tök jó, ha például a zenénkben felfedezhető egyfajta fejlődési-érési folyamat.
