Az eklektikus Budai Vigadó, a szecessziós Babocsay-villa vagy az “Isten városmajori garázsának” csúfolt modern plébánia mind Árkay Aladár építész nevéhez köthető. Kevés az olyan, hozzá hasonló építész, aki az elsők között figyelt fel az új idők új igényeire, és nyergelt át játszi könnyedséggel egyik korstílusról a másikra, legyen szó egy előkelő magánvilla, egy egész lakónegyed vagy épp az egyházi építészet kihívásairól.
Árkay pályája még a 19. század végén indult, a történelmi stílusokkal játszó eklektika jegyében, karrierjét Hauszmann Alajos mellett a Budavári Palota építkezésein kezdi. Ám azt kevesen tudják róla, hogy zsenge ifjúságában festői babérokra is tört, és a Műegyetem mellett szorgosan látogatta a festőiskolát, valamire való művészpalántaként pedig a párizsi akadémián is megfordult. Végül az élet úgy hozta, hogy építészként vált ismertté, korai munkáit apósával, Kallina Mórral együtt tervezte. Közös munkájuk a Szent György téren álló, és a II. világháborúban nagyrészt elpusztult Honvédelmi Főparancsnokság, az éppen felújítás alatt álló Budai Vigadó épülete, és a mindenki által oly jól ismert ikonikus Szent Gellért emlékmű a Gellért-hegyen, ahonnan gyakran gyönyörködünk az éjszakai város panorámájában.
A századfordulón Budapesten is szárba szökkenő szecesszió Árkayt is magával ragadta, és maga mögött hagyva a historizmust, a város egyik legszebb villáját építette meg Babocsay Hermann részére az Andrássy út Hősök terei torkolatánál. A korszak hangadó sajtóorgánuma, a Lyka Károly-féle Művészet lelkesen élteti az épületet: “Halk, de derűs, élénk és kecses ritmusba fogott dallamok szállanak felénk. Megérezzük, hogy itt harmónia keletkezett, mert egy modernül gondolkozó építtető került össze egy, a modern embert megértő építésszel, s e harmóniából szépségek fogantak.”
Kiemelik, hogy míg a környező, eklektikus paloták legfeljebb reprezentációra alkalmasak, de a modern, 20. századi ember igényeihez nem alkalmazkodnak, ám az új stílusban épített villa egyszerre lenyűgöző és kellemesen élhető is. A sors fintora, hogy ahogy a közízlés változott, ezt az eleinte olyannyira ünnepelt épületet a 20-as években Kozma Lajos átalakítása során minden díszétől megfosztották, és egy jóval visszafogottabb, Bauhaus felé kacsingató épület született meg.
Svábhegyi kalandozásaink során, amikor a környék legszebb villáit fedeztük fel, már írtunk a Kis-Sváb-hegy oldalában megbúvó Bírák és Ügyészek Lakótelepéről. Az 1910-1913 között, villámtempóban felhúzott, csaknem negyven villából álló lakónegyed a főváros első, szervezetten épült, és egységes építészeti képet mutató villanegyede, de nem sokkal utána, 1914-ben már állt az Óbudai Gázgyár hasonló lakótelepe, és folyamatban volt a Kós Károly-féle Wekerletelep építése is.
Az egységes stílusú, de változatos igényeket kielégítő lakóházak stílusukban nemcsak Kós Károly népi szecessziójának hatását mutatják, de a német Jugendstil, és elsőként az amerikai Frank Lloyd Wright korabeli házainak hatása is felfedezhető rajtuk. Itt már érezhető, hogy Árkay kezd eltávolodni a Lechner Ödön által képviselt vonaltól, és valami egészen újjal próbálkozik.
A környéken, az Alma utca eleji saroktelekre a saját magának és fia családjának tervezett villája épült fel. A szemből tornyos várkastélyokat megidéző épületen erdélyi népművészeti motívumok, és színes, de visszafogott mozaikdíszítés fut végig, és bár a díszítése az évtizedek felújításai alatt némiképp egyszerűsödött, így is bármikor beköltöznénk.
A Városligeti fasorban álló református templom, bár szecessziós stílusban épült, és merít a magyar népművészeti formakincsből, már nem a Lechner Ödön-féle vonalat követi, hanem egy modernebb, az északi, skandináv hatást mutató, szögletesebb és absztraktabb formákkal dolgozik. Az utcai homlokzat igazán látványos eleme a főbejárat körüli Zsolnay pirogránit burkolat, stilizált népművészeti mintákkal: ha arra járunk, érdemes közelebbről is megnézegetni a sárga-fekete-fehér motívumokat.
Az 1920-as évek közepén hosszabb nyugat-európai körutazásra indul, miután befejezte kisebb, a Rákóczi gimnázium számára készült kápolnáját. Beutazza a szomszédos Ausztriát, megfordul Németországban, Hollandiában, Belgiumban és Franciaországban is. Hazaérve tervezi meg Kőbányán a lengyel nemzetiségi templomot, amely szecessziót már csak nyomokban tartalmaz, egyedül az előreugró, hullámos homlokzatú főbejárat emlékeztet a háború előtti letűnt korszak közkedvelt stílusára, az amúgy puritán, erődszerű toronnyal kiegészült templomon. Talán utazásainak változatos tapasztalatai miatt, de mindenképpen érezhető, hogy pályája újabb fordulóponthoz érkezett.
A kortársak szemében életműve legellentmondásosabb alkotásának tervezését fiával, Árkay Bertalannal közösen kezdi meg, ám a felszentelését már nem élhette meg. A Városmajori Jézus Szíve Plébániatemplom 1933-ban lett kész, ekkor aggatták rá a nem túl hízelgő, “Isten városmajori betongarázsa” jelzőt. Érdekes jelenség volt a korszakban, hogy míg a hivatalos állami beruházásokon leginkább a neobarokk építészetet támogatták, és a korszak több haladó építésze is, mint például Málnai Béla is alámerültek ebben a stílusban, addig Árkay ettől távol maradva, az egyházi architektúrában találta meg a haladás útját, templomai mindenképpen mérföldkőnek tekinthetőek a hazai modern építészetben.
