A nagybányai művésztelepen 1896-ban kibontakozó festőiskola az egyik, ha nem legfontosabb „intézménye” volt a hazai képzőművészetnek a századfordulón. A modern magyar festészet bölcsője, az első generáció a naturalizmus és plein air meghonosítója, míg 1906-ban, Czóbel Béla utolsó nagybányai évében a fauve stílusban festett képeivel robbantott ki forradalmat. A kiállítás képei nagyrészt ezt a korszakok, és a Párizst többszörösen megjárt, ott tanult és onnan nyaranta hazajáró második generációt mutatja be.
A „tüzes színek forradalma” 1905-ben indult, Párizsban, amikor a Grand Palais Őszi Szalonjának különtermében, a „vadak ketrecében” állított ki – nagy megbotránkozások közepette – Derain, Vlaminck és Matisse. Velük született meg a fauvizmus, az első jelentős modern irányzat, eleinte a képek élénk, szinte lángoló színei és elnagyolt ecsetvonásai felháborították és sokkolták a nagyközönséget. Czóbel Bélát is befogadták maguk közé, aki pedig hozta Magyarországra rendhagyó vásznait.
Hatására Ziffer Sándor, Tihanyi Lajos, Boromisza Tibor, Galimberti Sándor, Huszár Vilmos, valamint a Matisse tanítványok, Perlrott Csaba Vilmos, Dénes Valéria és Bornemisza Géza is gyorsan elsajátították az új stílust, és ideig-óráig lelkes követőivé is váltak. Telente a fiatal magyar festők a francia fővárosban különböző akadémiákon és a szabadiskolákban képezték magukat, és műveikkel rendszeresen szerepeltek a Függetlenek és az Őszi Szalon tárlatain. Nyaranta pedig visszatértek Nagybányára legújabb vásznaikkal és modern szemléletükkel felvértezve.
Párizs talán soha olyan meghatározó nem volt a magyar művészeti életben, mint a 20. század első évtizedében. A francia főváros szellemi pezsgése, az érzés, hogy mindenki ott van aki számít, hogy ott születik meg minden merész újítás, hatalmas vonzerőt jelentett. A magyar festők fő célállomása már 1902-től a Julian Akadémia volt, ám ami az igazi újdonságot jelentette a Vadak esetében, az az aktív, élő és termékeny tapasztalatcsere volt, az ingázás Párizs és Nagybánya között.
Bár színeik és formáik merészek voltak a neósoknak, a nagybányai hagyományokhoz is hűek maradtak témaválasztásaikban: a városi tájak, a temészeti látványból kiinduló tájképek és aktok egyaránt megjelennek, és bár a felfokozott színhasználat szembeötlő, francia társaikkal ellentétben nem írták teljesen felül a természet színeit.
A századfordulós Nagybánya megannyi jelentős helyszíne, mint a templomok, Főtér és piacterek, a bányásztelep házai, a Zazar partja, a környező Kereszthegy és Virághegy mind-mind jól felismerhetőek.
Hasonlóan a párizsi képekhez, ahol a Szajna partja, városi parkok, piacok, mellett Notre Dame is mind visszaköszönnek a vászonról.
