Mint kiválasztottak titkos kis csoportja, mielőtt beléphetnének a titkos szentélybe – kicsit így éreztük magunkat a hűvös őszi reggelen, amikor a Kortárs Építészeti Központ szervezte séta elején a Kelenföldi Erőmű ködből lassan kibontakozó épülete előtt álltunk. És valóban, a harmincas évek végén elkészült ipari komplexum bejárása igazán exkluzív alkalom volt, mivel az épület jelenleg nem látogatható. A híres, üvegtetejű, Némo kapitány Nautilusát idéző kapcsolótermen kívül bejártuk a teljes épületet, és bátran mondhatjuk, hogy itt a forma és a funkció találkozásából valóban remekmű született. Jöjjön a képes beszámoló.
A Kelenföldi Erőmű manapság kicsit olyan, mint az egyszeri pályakezdő színész, aki egy sikeres zsáner-karakter alakítása után képtelen kitörni a rá osztott szerepből, legyen az szépfiú, naiva vagy főgonosz.
A hazai art deco mesterműve, az erőmű leginkább ez utóbbi lehetne, akció-, és sci-fi filmekben gyakran feltűnik, mint a gonosz főhadiszállása, vagy horrorfilmek, videoklipek kedvelt forgatási helyszíne, pedig kevés letisztultabb és átgondoltabb épület készült ennél a maga korában.
A 20. század első felében még máshogy gondolkodtak a technikai fejlődésről és vívmányokról, úgy hitték, a század a haladás százada lesz, a szebb jövőbe vetett hitet még az első világháború sem tudta megtörni. Az elektromosság, a motorizáció, a sebesség, a repülés mind-mind az ember győzelmét hirdette a természet törvényei és erői fölött. Az erőmű, mind funkciójában, mind formájában ezt a hitet hirdeti a mai napig.
A Duna partján, a Kopaszi-gát szomszédságában elhelyezkedő erőmű építéséről 1911-ben döntött a budapesti városvezetés. Már a hely kiválasztásakor is olyan megfontolások vezették az illetékeseket, hogy az a legjobb legyen: a közeli vasútvonal miatt a szénszállítás biztosított volt, a működéshez szükséges vizet a Duna nyújtotta, valamint figyelembe vették az uralkodó széljárást is, hogy a füst ne a város felé terjedjen.
Az építkezés hamarosan meg is indult, eleinte Reichl Kálmán, akkori műegyetemi tanár tervei alapján, aki amúgy az Óbudai Gázgyárat is tervezte, és 1914-ben felvillantak az első égők, melyek már innen kapták az áramot.
Ám a történelem közbeszólt, az átadás után alig pár héttel kirobbanó világháború évekre megakasztotta az építkezést, és csak a 20-as években készültek el az új kazánházak és generátorok.
Ám a történelem közbeszólt, az átadás után alig pár héttel kirobbanó világháború évekre megakasztotta az építkezést, és csak a 20-as években készültek el az új kazánházak és generátorok.
Mivel Reichl elhunyt 1926-ban, a tervezést Borbíró (Bierbauer) Virgil vette át, neki köszönhető az új stílus, az art deco és a bauhausos elemek beemelése. Németországi és hollandiai tanulmányútja során sok ihletett nyerhetett, főként a Berlin-Rummelsburg Klingenberg hőerőmű volt rá nagy hatással, melynek vöröses téglaborítása és üvegezett kapcsolóterme ihletőleg hatott a budapesti erőmű tervezése során. A világviszonylatban legfejlettebb technikát képviselő erőmű építészetileg is igazán különleges volt. A tervezők számára fontos volt, hogy egy új ideált követve harmóniát teremtsenek a funkció és a forma között. Olyan épületet akartak tervezni, amely minden szegletében kiszolgálja az itt működő erőmű szükségleteit, de nem mondtak le a művészi és építészeti igényességről sem.
A 2005 óta üresen álló erőműben szinte templomi áhítatos csönd uralkodott, amikor szombat reggel beléptünk az elektromosság eme elhagyatott szentélyébe. Az épület nemcsak kívülről van látszólag rendben, de a belső terei is meglepően jó állapotban vannak, és bár az egykori felszerelés nagy részét már elhordták, a maradványaik itt-ott még megtalálhatóak, ahogy a feliratok és a kapcsolótáblák is.
Lassan a nap is kisütött, így az egész épületet valami derengő, fehér fény vonta be. A Kortárs Építészeti Központ sétavezetőitől megtudtuk, hogy egykor a kapcsolószekrények folyosói is fényárban úsztak, csak a második világháború alatt fedték be bitumennel az üvegtetőt, hogy a repülőkről ne lássák, milyen épület is ez. Most a félhomályban a fekete szekrények végtelen sora ókori egyiptomi fáraók szarkofágjaira emlékeztettek, de nemcsak mi éreztük úgy, hogy egy ókori sírkamrába tévedtünk, állítólag
az itteni dolgozók is egymás között Múmiafolyosónak hívták a helyet.
az itteni dolgozók is egymás között Múmiafolyosónak hívták a helyet.
Az épület logikus, átlátható szerkezete mögött is az a filozófia húzódott, hogy a munkásnak jogában áll átlátni mindent, hogy hogyan működik. A transzparens, légies hangulatban nemcsak az épületekben megszokott előre és hátra irányokat érzékelhetjük, de felfele is végtelennek tűnik a tér, és a talpunk alatti üvegkockás padló is tágítja a teret.
És akkor egy váratlan forduló után – már amúgy is eltelve az épület adta látvánnyal – egy egészen keskeny ajtón belépve átjutottunk a kapcsolóterembe, és földbe gyökerezett a lábunk.
És akkor egy váratlan forduló után – már amúgy is eltelve az épület adta látvánnyal – egy egészen keskeny ajtón belépve átjutottunk a kapcsolóterembe, és földbe gyökerezett a lábunk.
Persze képeken és filmeken ezerszer láttuk már, de élőben egészen más élményt nyújtott. A világ hirtelen logikusnak, rendszerezhetőnek és irányíthatóak tűnt, kicsit elcsitult a bennünk levő káosz. A fejünk felett kitáruló üvegtetőn átsütött a nap, a laikusok számára titokzatos jelekkel és kapcsolási ábrákkal, rég kihunyt lámpákkal tarkított zöldes oldalfalak ölelésében hosszú percekig sétálgattunk álmélkodva.
Hiába elhagyatott az épület egyik szárnya, a tulajdonosa az őrzésre és az állagmegóvásra nagy gondot fordít, nem lett illegális szemétlerakó, és vandálok sem verték szét teljesen a műemléki épületet.
