Bruno Bourel francia fotóművész Jégbüfében készített fotói és Fényrajzok című albuma is nagy favoritnak számítanak. Tavaly Valentin-napkor a Francia Intézetben jártunk szerelemről szóló kiállításán, melyből mára egy szórakoztató, elgondolkodtató, vidám, néhol keserédes és ironikus, közösségi finanszírozásból létrejött album született. Hol máshol, mint a Jégbüfében találkoztunk, és beszélgettünk fotókról és az új könyvről.
Bruno Bourel 23 éve él Budapesten, egy csereút alkalmával érkezett hozzánk szülővárosából, Párizsból, s hiába járt New York-on át Tokióig, szerte a világban, mégis a magyar fővárost választotta: mind inspirációjául, mind otthonául. Ideköti családja, munkája, s a pillanatok, melyek ma könyvekben, képeslapokon vagy akár az új Jégbüfé falain késztetik gondolkodásra, vagy mosolyra a fekete-fehér analóg fotózás iránt fogékony, vagy laikus, ám érdeklődő budapestieket.
Az új könyv képei az 1989-2014-es szakaszban készültek, s középpontjukban a szerelem, a szeretet és a szenvedély áll. Közös nevező, hogy analóg technikával, fekete-fehér filmre készültek, minden fotó budapesti, és főszereplői legtöbbször észre sem vették, hogy Bourel csendes, apró Leicájával éppen egy ártatlan puszit, vagy egy sóvárgó pillantást örökített meg. A francia fotós próbál a legdiszkrétebb maradni, jó érzékkel kapja el a fontos, vagy éppen nemesen egyszerű emberi momentumokat, és ahogy az albumban találkozunk is vele, szuper címekkel látja el a fotókat, melyek így alkotnak egy egészet.
Képei budapestiek, ám van valami nagyon párizsi a látásmódban, ez pedig nem más, mint a szabadság, a fesztelenség. Beszéljünk egy – az első Szigeten egymás ölében, szemben összekapaszkodó – párról, vagy éppen a borítón látható szerelmesekről. Emiatt a 2004. május elsején, az EU-s csatlakozást ünneplő napon készült fotó miatt egyébként sokan „támadták” Bourelt, hogy annyira klappol minden, a hölgy éppen a fotós felé néz, és közben mintha ködbe burkolózna az Erzsébet híd (megtudtuk, hogy az ünnepség alatti vízesés miatt tűnt így a vízpára). Természetesen ez a kép is a véletlen műve, két másik kockát is láthatunk a pár ölelkezéséből.
Nagy kedvencünk az 1991-ben készül Némafilm című fotó, mely Bourel egykori lakhelyéhez közel, a Jászai Mari téren készült, a hollywoodi hangulata sem véletlen: egy reklámfilmforgatást kapott el, a régi aluljáróból nézve. Van egy pár, aki kétszer is feltűnik a válogatásban: a Deák tér környékén andalogtak a roma szerelmesek. Képein egyébként kortól, nemtől, etnikai hovatartozástól függetlenül jelenik meg a leguniverzálisabb érzelem. Csókok a fesztivál porában, egy idős pár a Párisi Udvar előtt… szuper dolog saját történetet költeni a fotók, pillanatok köré. Az egész munkásságának van egy különleges misztériuma.
Megtudtuk, hogy milyen az, ha valaki viszontlátja egykori önmagát és múló szerelmét a képeken: a tavalyi kiállításon volt egy fotó, amin egy hölgy felismerte magát és valamikori párját, ám vegyes érzelmekkel tekintett a képre, mivel a szerelem már elmúlt azóta, és mindketten más életet élnek. Ez a fotó az albumba nem is került bele, Bourel tiszteletben tartotta a kérést. Egyébként alkalmi modelljeivel sokszor került személyes kapcsolatba, a Jégbüfé, vagy az éppen kellemes méretű Budapest gyakran vicces, véletlen kapcsolati hálójának köszönhetően.
Beszélgetésünkben óhatatlanul előkerült a digitális és az analóg fotózás kérdésköre, illetve a telefonnal elkapott képek értéke. Bruno Bourel szerint nincs semmi baj a telefonos képekkel – a cél ugyanaz, az eszköz más csak. Sőt, ő is szívesen kattintgat a telefonjával – mely meglepően csúcsmodell helyett egy Carl-Zeiss optikával ellátott nyomógombos készülék. Honlapján is láthatunk tőle pár igazán szuper mobilos fotót, s bár Leicájához hű marad, esze ágában sincs alulértékelni ezt a műfajt. A lényeg a pillanat. Az utcán, szerelemről, sorsokról, Budapesten.
Az Ilyen a szerelem című album elérhető az Írók Boltjában, a legtöbb múzeum boltjában, a Bestsellers Bookstore-ban, az Atlantiszban, a , a és a .
